Lányi Viktor: Az öreg Vigna ifjú olaszai
Lányi Viktor: Az öreg Vigna ifjú olaszai
Bussinesek zavarosában halászó impresszárió-mohóság horgászta össze, csak úgy átabotában azt az olasz staggionet, amely – természetesen megint a Scala büszke cégére alatt – öt estén játszott itt a múlt héten. Budapest másfél évtized előtti «gran furore»-ja, a megöregedett, de még mindig mérges kandúrként kurrogó Vigna karmester, naiv becsületességgel, vagy talán pilátusi ravaszsággal, ki is bökte a sajtóban, hogy ő maga csak itt találkozik először a számunkra csaknem teljesen ismeretlen nevű énekesekkel. Ennek a «staggione»-nak tehát Budapest volt az első s talán utolsó állomása – s bizony paraszthajszálon múlt, hogy a bereklámozott ragyogó tűzijáték helyett nem kaptunk gyér rakétázással elpuffogó, tipikusan budapesti Duna-ünnepélyt. Nem, szó sincs róla: ha a tavasszal az ifjú Votto pálcája alatt gondosabban megszervezett, jobban összekovácsolt együttest élvezhettünk is, meg kell adni, Vignaék is itt hagyták néhány vérpezsdítően talentumos operaest emlékét. S egypár nevet is szívesen tanultunk meg a színlapjukról. Amit egy-egy zenekari s egy-egy színpadi próbával a fáradtan és betegen embertelen munkát végző Vigna összehozhatott, azt összehozta – s itt-ott fél- sőt egész felvonásokon keresztül majdnem zavartalanul érvényesült a mai olasz zenélésnek az a – talán Toscanini árnyékában kialakult – szolid stílusa, amely megdöntötte a «staggione» szóval kapcsolatban azelőtt, német hatás alatt mifelénk is szinte kötelező, lekicsinylő előítéleteket.
*
Ezek a fiatal olaszok javarészt jól muzsikálnak és szépen énekelnek. Íme néhány pillanatfelvétel a kiválóbbakról:
Egy Damuro nevű lírai tenor. Kellemes, de nem különös szépségű hang. Káprázatos, a szerencsés emlékezők szerint Bonci-szerű énekkultúra. A sima kantilénát, a hajszálfinoman egymásba ívelő, vagy egymásból szökdelő olaszos énekfrázisok eleganciáját, a látszólag szeszélyes, de mindig a melódia természetéből folyó regiszterváltások könnyedségét, a parlandók varázslatos közvetlenségét tökéletesebben el se lehet képzelni, mint ahogy ez a megjelenésre is szimpatikus énekművész csinálta. Mindez Rigoletto-beli hercegére és főleg remek Almavivájára vonatkozik. Cavaradossihoz – legalább a mi érzésünk szerint – más hang, más énekmodor szükséges.
Marguerita Salvi, koloratúr-primadonna. Ilyen fölmagasztosult bájt operaszínpadon ritkán látni. Az olasz énekesnők többnyire csúnyák, elhízottak vagy kellemetlenül szikárak; ez az elragadó fiatal leány, úgy mondják, spanyol vérségű. Hát a Rosina stilizált krinolinjában, hímzett mantillájában, tornyos csipke-fejdíszében alakja, mozgása, mindene: egy sevillai tündérálom. És mit tud ez a kis nő – le a kalappal! Ennek nem mestersége, hanem anyanyelve a koloratúrás ének. Játszik vele és kifejez! Egy példa: Az apjával való első duettjében van Gildának egy kis figurációszerű melódiája. Sablonos előadásban elsiklik észrevétlenül, mint holmi énektechnikai dísz, majdnem skála. Salvi beleérezte, amit biztos, hogy Verdi is beleérzett ebbe a látszólag jelentéktelen frázisba: a szerelmes szűzlány tétova tanácstalanságát, nyafogó negédességét, sőt még azt is, hogy az ártatlan Gilda e pillanatban már hazudik Rigolettonak. Egyszóval a drámát!
A Rigoletto alakítója, Morelli nevű szép szál baritonista, sem utolsó legény. A hatalmas szerep még nincs teljesen a birtokában, s talán az elején túl pazarul bánt gyönyörű, öblösen lágy, tenorális színezetű hangjával – úgy hogy az átkozódó duettben már letört. De így torzóban maradt alakításával megmutatta, hogy énekesnek is, színésznek is elsőrangú. A Bajazzók prológusát pedig olyan átfogó plasztikával, az egyéni elképzelő-erőnek olyan telivér lendületével adta elő, hogy feledtetni tudta a Leoncavallo-muzsika bluff-szerű sekélyességét.
Felejthetetlen élménye az olasz előadásoknak az a buffo-bariton (Giuliani-nak hívják), aki Bartolót játszotta a Sevillai borbélyban és a sekrestyést a Toscában. A mi Hegedűs Ferencünkből és Vendrei tatánkból van sok az egyéniségében – ritkaság ilyen tökéletes karakterszínész, nemcsak operaszínpadon, de egyáltalán. És magától értetődő biztos muzikalitás patakzik minden énekfrázisában, kivált a Rossini seccoiban! (A secco-recitativo körül ez alkalommal lenne egy s más elmondanivalóm, de máskorra hagyom.)
A Figaro alakítójának (Inghileri-nek) aranyértékű, hatalmas, színes baritonjáról rendkívül intelligens művészegyéniségéről is meg kell emlékeznem. Ő volt az egyébként feltűnően gyenge Tosca-előadás kitűnő Scarpiája is. A hölgyek közül Scavizzi asszony diszkrét Santuzzáját és Bardelli úrnő tenyeres-talpas, de különben talentumos Neddáját érdemes fölemlíteni.
*
A Vigna-társulat előadásain mutatkozott be a Városi Színház új zenekara és kórusa. Ez a bemutatkozás színvonalat jelent és programot, a színház opera-együttesét megszervező Márkus Dezső művészi programját, aki az első est megnyitójául eldirigált Tannhäuser-ouvertürrel is éreztette, hogy töretlen erővel és lelkesedéssel vág neki új és szép feladatoknak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
