Gellért Oszkár: A haldoklóhoz

S most utolsó csókra nyújtja feléd a pap
A feszületet.

És fölkísért mégegyszer gyermekkorodból
Első emléke a fegyelemnek:
Ahogy karbatett kezekkel ülsz az iskolapadban.

Egymásra feszített csuklóidon,
Ahogy utólszor ég felé emeled őket,
Még ott feketéllik a bilincs árnyéka,
Örök fegyenc itt aki voltál!

S már érzed melleden súlyosodni
Keresztbefektetett karjaidat.

Szemed káprázik, kettőzve lát,
És egybefutnak a vonalak.

A kancsal csillagok sugárkévéi
Ollókként metszik egymást.

Közelít, közelít már fölszabadítód,
Hogy köldököd zsinórját elvágja a földtől
S új életre segítsen.

Ő a te jóságos, igazi bábád.
Ne nevezd halálnak.

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!