IMECS BÉLA: A MULT DICSÉRETE
IMECS BÉLA: A MULT DICSÉRETE
Minden megenyhül, ha a lángja kiégett.
Bús, harci napok tünnek ki az éjből,
Tiszta emlékük villan a tévedt
Időn, s a ma vele sohasem ér föl.
Óh, hogy lobog ki a multból az emlék
Mindennél égőbb, sok törpe virága,
Lángoljon a lelkem, itassa a csendjét
Emléksereg, mint sok, kicsi fáklya.
Bús, harci napok tünnek ki az éjből,
Tiszta emlékük villan a tévedt
Időn, s a ma vele sohasem ér föl.
Óh, hogy lobog ki a multból az emlék
Mindennél égőbb, sok törpe virága,
Lángoljon a lelkem, itassa a csendjét
Emléksereg, mint sok, kicsi fáklya.
Ki jársz az uton, tovatünsz a tömegben,
Óh, kiben nyilnak szétmálló világok,
Nem nyújtja kezét senki hevesebben,
Hiába hiszed, mit senki se látott.
De majd örvényes napjaid öldöklő
Sodrát ünneplik késői lelkek,
Kiket nem a nap tüze, kúsza, kifeslő
Emléked halvány holdfénye melenget.
Óh, kiben nyilnak szétmálló világok,
Nem nyújtja kezét senki hevesebben,
Hiába hiszed, mit senki se látott.
De majd örvényes napjaid öldöklő
Sodrát ünneplik késői lelkek,
Kiket nem a nap tüze, kúsza, kifeslő
Emléked halvány holdfénye melenget.
Óh föld, hogy terülsz elibém, a csodáid
Hogy űznek, ragadnak, hogy élem magamban,
Hogy lángol az éltem, hogy zokog, hogy vágyik
Átélni minden hangod szakadatlan,
Ki ujra, meg ujra belémsirod vágyad,
Mily szép vagy, ha apró titkaid kibontom,
Te szaggatott álmu szemem, ha lebágyad,
Tágitod túl minden horizonton:
Hogy űznek, ragadnak, hogy élem magamban,
Hogy lángol az éltem, hogy zokog, hogy vágyik
Átélni minden hangod szakadatlan,
Ki ujra, meg ujra belémsirod vágyad,
Mily szép vagy, ha apró titkaid kibontom,
Te szaggatott álmu szemem, ha lebágyad,
Tágitod túl minden horizonton:
Hogyha elmulsz, már hogyha kiégett
Minden álmod s széthullsz kavicsokra,
Óh, ha bezenghetném a semmiséget
Egyre növekvő fényedbe ragyogva,
Ha idézhetném bús lobogásod,
Melyet belep az életünk gőze,
Melyet árnyba vonnak kis rohanások,
Homályos vágyakkal teleszőve!
Minden álmod s széthullsz kavicsokra,
Óh, ha bezenghetném a semmiséget
Egyre növekvő fényedbe ragyogva,
Ha idézhetném bús lobogásod,
Melyet belep az életünk gőze,
Melyet árnyba vonnak kis rohanások,
Homályos vágyakkal teleszőve!
Ma ilyen szörnyű vágyak feszitnek,
Világok születnek bennem s túlnőnek
Mindenen, s nem tudom hová visznek
Óceánján a parttalan időnek.
Ma túl kenyéren és túl minden virágon
És siremléken, messze ragadva
Patakzik, árad, forrong minden álmom,
És sohasem jut éles alakra.
Világok születnek bennem s túlnőnek
Mindenen, s nem tudom hová visznek
Óceánján a parttalan időnek.
Ma túl kenyéren és túl minden virágon
És siremléken, messze ragadva
Patakzik, árad, forrong minden álmom,
És sohasem jut éles alakra.
De átjár a félelem, nem állom a harcot
Sokáig mostan már a végtelennel,
Hogy nyugalom fog el, mert elviharzott
A lelkem, s az embertömeg elnyel,
És csak saját fényembe borulva,
Ennagyságom épitem az éjben,
S enyhe, rózsaszin fénybe vidulva
Lobogok ostobán, égek kevélyen.
Sokáig mostan már a végtelennel,
Hogy nyugalom fog el, mert elviharzott
A lelkem, s az embertömeg elnyel,
És csak saját fényembe borulva,
Ennagyságom épitem az éjben,
S enyhe, rózsaszin fénybe vidulva
Lobogok ostobán, égek kevélyen.
S mélységeimben vajudó világnak
Fényesedő képe sohse villan,
Élte előtt ledőlt ő és kifáradt,
Nem ég virágzó, sokszinü kinban,
Kinőve csodássá emlékeken átal,
Nem az elmulás zsongó bánata fojtja,
Sohasem szólalt meg, nem hallott szavával
Tehetetlenségem pusztuló foglya.
Fényesedő képe sohse villan,
Élte előtt ledőlt ő és kifáradt,
Nem ég virágzó, sokszinü kinban,
Kinőve csodássá emlékeken átal,
Nem az elmulás zsongó bánata fojtja,
Sohasem szólalt meg, nem hallott szavával
Tehetetlenségem pusztuló foglya.
S fenn a hegyen, suttogó fenyőknek
Illata bezár magába egészen,
Messziről hajók hiába jőnek,
Hiába rohannak át viharon, vészen,
Magam se tudom, mily szörnyü világok
Foszlottak szét bennem mély ködü csendbe,
Őket dicsérő szavam sohase szálldos,
Nem gyúl sohse képzelt fényűk kiderengve.
Illata bezár magába egészen,
Messziről hajók hiába jőnek,
Hiába rohannak át viharon, vészen,
Magam se tudom, mily szörnyü világok
Foszlottak szét bennem mély ködü csendbe,
Őket dicsérő szavam sohase szálldos,
Nem gyúl sohse képzelt fényűk kiderengve.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
