13.
13.
A lány lement, beszélgetők álombaringató halk hangjai duruzsolnak felém, a holdsütötte Duna észak felé olyan végtelen, mint a tenger, most már Belgrád felé közeledünk, meg fogom várni Belgrádot.
– Megengedi, hogy leüljek magához? – hallom hirtelen magam előtt a román fiú jól ösmert hangját, ime, most lágy megint, barátságos, kérlelően hízelgő.
– Tessék.
– Monsieur igazán Budapesten száll ki?
– Ott.
– És Bukarestben most járt először?
– Először. Nem is hiszem, hogy egyhamar megint odakerüljek.
Hallgat. Pedig érzem, beszélni akar. Szóból hidat építeni eléje? Nem, inkább a hallgatást terítem beszélhetnékje alá, puha szőnyeget, melyre rá fog lépni. Kényszerítem, hogy rálépjen.
– Érzem, silány embernek tart, mert nem tudok elviselni egy kis kényelmetlenséget. Pedig lássa, inkább magamra veszem a nagyobbikat, három éjszaka álmatlan fáradtságát. Nem bírom a tömeget, nem bírom a szagokat, kigőzölgéseket, ma odaát voltam a másodikon, az ájulás környékezett. Nem tehetek róla, ilyennek neveltek.
– Igen.
A legjobb replika. Jelzi az érdeklődést, a figyelmet. Ki nem mondott, de szuggesztív kérdésnek tetszik. Nem erőltet, nem gondolkoztat, közben másfelé gondolhatok. Tovább.
– Uram, el tudja képzelni, milyen volt az én gyermekkorom? Elmondom. Holnap kiszáll, úgy sem látom többé. Apám generális, gazdag is azonfelül. Tizenkilencben Budapesten járt, igen. Házunk kert közepén, a Calea mellett, a királyi palota közelében, a régi Bukarestben maga is beillett palotának. Már húsz év előtt fürdőszobánk volt, nagyobbat nem mondhatok, uram.
– Igen.
– Anyám gyönyörű karcsú asszony volt, fekete – mint én. Még ma is szép. Tizennégyéves koromban még ő fürösztött. Hallatlanul imádtam, talán még ma is. Az apám pedig…
– Tudom. Az Ödipusz-komplekszum.
– Tessék?
– Csak úgy magamnak mondtam.
Hallgat. Valahol, nagyon messze, nagy világosság dereng, vörösessárga. Átkiáltok a másodkapitányhoz, aki fáradhatatlanul sétál, három oldalról környékezi a kormányos kunyhóját. Igen, az már Belgrád. Félóra még.
– Uram, ha valahol találkozunk az életben, megígéri, hogy nem fog utánam érdeklődni? Nem kérdezősködik, nem ösmer?
– Megigérem.
Pedig most omladozik az a fal, ami eddig ettől az ifjú embertől elzárt. Valami hajlandóságot érzek iránta.
– Mert csak úgy tudom elmondani, amit most elmondandó vagyok.
– Igen.
– Gyűlöltem az apámat. Pedig jó volt hozzám. Szüleim hálószobája és az én szobám között két nappali terem volt. Éjszaka néha fölébredtem, átlopózkodtam, az ajtajuknál fogcsikorgatva hallgatóztam. Még a széltől is óvtak, minden kívánságomat teljesítették. Esküvel állták volna, hogy jó, hogy tiszta vagyok. Pedig már tízéves koromban elcsábított egy idősebb pajtásom – istenem, ahogy azt már lehet – a kertünkben. Mindent tudtam és még többet. Hittanra például egy öreg pópa tanított, persze nálunk odahaza. Hiszen csak tizenötesztendős koromban küldtek nyilvános iskolába. Össze-vissza beszélek, bocsásson meg, uram.
– Igen.
– Szóval ez a pópa furcsa dolgokat cselekedett velem. Ha jól tudtam a leckémet, ami elég gyakran esett meg velem, hiszen eszes gyerek voltam, odaállított maga elé, szájába tett egy darab mézes cukrot, aztán megcsókolt, a szájamba csúsztatta a cukrot. Gusztusos dolog, ugy-e?
– Igen.
– Volt egy vén dajkám, ej, erről inkább hallgatok. Mást fogok elmondani. Mért? Uram, most már muszáj. Eddig úgy sem mondtam el senkinek. Talán ez volt a baj.
– Igen.
– Útálkoztam, ezzel az útálkozási teherrel a lelkemben éltem egy elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött gyermek életét – de a szüleimnek nem mertem szólni. Most aztán…
Hallgat. A födélzet csaknem üres. A szél egészen elállt.
Halkan beszél, szinte suttogva.
– Az édesanyám. Én voltam a bizalmasa. Járt hozzánk egy szőke, elegáns ember, külföldi diplomata. Ez az ember – hát igen, ezt az embert szerette az édesanyám. És én tudtam, akkor is tudtam már, amikor még nem mondta el nekem. De elmondta – tizenhétéves voltam. Ez az ember megcsalta gyönyörű édesanyámat – otthagyta rútul, elutazott. Uram, maga most azt kérdezhetné, nem volt-e semmi szolidáris érzésem az apám irányában?
– Igen.
– Hát megmondhatom: nem volt. Akármennyire természet ellen való dolognak tartom ezt most már, de nem volt. És tudja-e, uram, mi lett abból, hogy imádott édesanyámat boldogtalannak láttam? Nem tudhatja. Megfogadtam esküvel, hogy minden nőt, aki utamba kerül, lehetőség szerint boldogtalanná fogok tenni. Gyerekes dolog, ugy-e? Föláldozom a nőket azon az oltáron, melyet képzeletben édesanyámnak emeltem.
– Igen.
– Mert édesanyám volt eddig első és utolsó szerelmem.
– Igen.
– Úgy mondja ezt az Igent, mintha tudta volna. Pedig nem tudhatta. Szóval, elkezdtem garázdálkodni. Volt egy társalkodónőnk, ugyanolyan nemzetbeli, mint az a diplomata. Szép, jócsaládbeli lány. Azt hiszem, az édesanyám nemcsak tudta, hanem elő is segítette a dolgunkat. Eseményeket meg is lehet rendezni. Az a lány teherbe esett, annak a lánynak gyermeke született. Hogy mi történt a lány szülésekor, arról hallgatni akarok. A gyermek meghalt – istenem, meg kellett halnia – érti? – Meg kellett halnia! A lány nincs börtönben, én sem vagyok börtönben.
– Igen.
– Szörnyen megbosszultam magam a nőkön. Azt hazudtam, szeretem őket. Oly könnyen hulltak az ölembe, végzetesen könnyen. Nem mondom, hogy mind szűz volt. Gyakran megelőzött valaki. Tudja, hol találkoztam még a legtöbb tiszta lánnyal? Csodálkozni fog. Párisban, igen, uram, Párisban! – Ott lakom most. Ott is hazudtam, csaltam – milyen gonosz voltam! Talán csak ép hogy nem gyilkoltam!
– Igen.
– Igen, igen! – Uram, mért kell mindezt elmondani magának? Elmondom, mert erre úgysem lehet ráeszmélni! Uram, tegnap nagy boldogság ért engem – olyan, amilyet eddig remélnem sem lehetett. Uram, ne nevessen ki: beleszerettem abba a lányba, akivel maga annyit beszélget! Belészerettem boldogtalanul – hiszen nem ért meg engem, én sem értem meg őt! Tegnap szinte kéjelegtem a boldogtalanságban – boldog voltam! De csak tegnap! Ma már nem bírom – ma már úgy érzem, hogy közel vagyok az öngyilkossághoz! Uram, meghalok, ha nem kapom meg azt a lányt!
– Igen!
– Nem tehetek róla, szörnyen bánt. Mit nekem, egy nővel több vagy kevesebb, – mondottam magamnak. – Itt van ez az idősebb ember, idősebb nálam, – így akartam mondani – furcsaképpen az jobban tetszik ennek a bűbájos kis nőnek, mint én, gyakorlott Faublas lovag és eddig telhetetlen Don Juan, aki most tragikusan megbuktam. Azt akarom még mondani, hogy azért nem haragszom magára, akiben nincs annyi – gonoszság, hogy segítse első szerelmemet kéjbe, nem pedig a Duna vizébe temetnem! Jó éjszakát!
Fölkel.
– Álljon meg, uram, – szólok, fölkelek magam is és karjába fűzöm karomat. – Itt vagyunk Belgrád előtt, ma egész éjszaka pihen a hajó, két éjszaka virrasztása után pihenni kell magának is. Ezennel meghívom a kabinomba.
Nem így akartam, isten látja lelkemet. Ellenállhatatlan kényszer alatt cselekedtem.
Hallgatásommal és rövid igen-eimmel kisimogattam belőle legbensőbb titkait, beszédével kisimogatta belőlem egy nem akart akarásomat.
Gyönge vagyok.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
