ANDREAS HAUKLAND: A NAGY HALÁSZAT
ANDREAS HAUKLAND: A NAGY HALÁSZAT
Kis halászkunyhó állt a fjordra meredt szikla tövében. Köröskörül hatalmas sziklák nyúltak az égnek, egykori lezúdulásuk óta mozdulatlan. Most már elmúlt itt minden földcsúszás s a kunyhó békén állt a sziklák alján, maga is afféle szürke szikla s tetejét rég kiverte a moha meg a fű.
Lent a parton egy kisfiú bajlódott egy négyevezőssel.
A csónak nem volt nehéz. De a gyerek, pöttön legényke, csak ereje legnagyobb megfeszítésével tudta letolni a csónakot a kerek, síma cölöplapon az állásba. Nem dalolt föl, a vízreinduló hajósok szokása szerint; ha mégjobban meglapulhatott volna! Karjaival átfonta az orrtőkét, vállával nekidőlt a párkánynak és csak tolta, tolta a csónakot, majdnem alája hasalva. A tőgerenda jobbra-balra billegett markai közt, a cölöplap fölött. Ez merő jég és nedvesség volt most, úgyhogy a csónak neki-nekicsusszant, akár egy szán, az állás szélének.
De valahányszor megmozdult a jégkéreg, vagy megroppant a nekirugaszkodott lábak alatt, a gyerek elzsibbadt hirtelen, majd hátrafordult s fölsandított a kunyhó iránt. S hogy senkit se látott az ablakban, nekilendült újra, ráfeszítette lábait a parti kövekre s tolt egy jókorát; néha úgy kellett járműve után ugrania, hogy egyikük se veszítse el az egyensúlyt.
Végül a csónak inkább őt húzta le a part felé. Amint a jármű rásiklott a vízre, ide-oda dülöngélt egy ideig s szinte kínálkozón tárult ki mélysége.
A gyerek újra fölsandított a kunyhó iránt, beperdült a csónakba, megragadta a lapátokat és nekifogott az evezésnek. Majdnem hozzánőtt a hideg padhoz, amíg visszabámult a hegy alatti kunyhóra. S ahogy kijjebb evezett egyre s mindjobban ellapult az a szürke viskó, át-átdermedt szívén a távolság rémülete, a tengeri magány, a csend, amelyet csak az evezőcsapások nesze tört meg és az evezővillák kínos vinnyogása.
De ahogy a villám kifénylik a viharból, úgy nyílt ki arcán a mosoly és derű, az öröm és a remény sugárzása.
Kiskarácsony estje volt. S ma ebédre csak egy hering jutott neki is, két kistestvérének is.
S akkor megszólalt nyolcéves öccse:
– Te, nyanya, karácsonyra kapjunk ám valami ajándékot. Legalább két hering legyen a tányérunkon!
Az anya most öntötte le a burgonya vizét. De erre hirtelen letette a fazekát, – meg kellett fogóznia valamiben, nehogy elessék! Nekidőlt a falnak s csak nézte, nézte gyermekeit. S azok kihallották hangjából a könnyek remegését.
– Most adtam oda az utolsó heringet. Nincs több!
A gyerekek nem feleltek semmit. Lesütötték szemüket s nem néztek anyjukra sem, egymásra sem.
Amikor a burgonyásfazék rákerült az asztalra, halkan és szótlanul ettek tovább. S már a falat is alig csúszott le szájukon s már föl se mertek pillantani, nehogy meglássék, mennyire könnybe lábadt szemük az anya balsorsán.
Hans Jakob, a legnagyobb fiú, már jócskán benne járt tizenkettedik évében. Apja, Hans után nevezték el, aki tavaly ott maradt a Lofotoknál, meg anyja, Jakobine után, aki most özvegyként élt három gyermekével a sziklaparti kunyhóban.
Hans Jakob volt az első gyerek és ő mindig tudta ezt. S amíg némán eddegélt, valami nagy, valami bátor szándék ért meg benne. Megmutatja, hogy benne is van egy kis vér.
Nem tudta, nem is gondolt rá, éhes-e még vagy jóllakott már, csak fölkelt és kiment.
Nem gondolt arra se, csupán akaratlan felötlött benne, hogy hosszú, legényes lépésekkel menjen ki a kapun, aztán súlyos halászjárással dülöngéljen a part felé.
Afféle maguképítette csónakszín szomorgott lent. Úgy rakták falait az oromról lezúdult sziklákból. Tetejét az apa csinálta szintén, mégpedig deszkából és nyírháncsból és gyepkockákból.
A gyerek bement a színbe s kihozott egy vízmerőt. Apály volt épp s a kagylók kékesfekete tömegei zártan és szakállasan feküldtek a sziklákon. Hans Jakob fölmarkolta a legnagyobbakat. S amikor színig telt vízmerője, visszasunnyogott a színbe. Nem akarta, hogy meglássák odafönt.
A színben előszedett egy nagy horgot meg egy ujjvastagságú és szíjerősségű kötelet, oly hosszút, hogy amikor rövidke karja belegörbült a gombolyagba, úgy rémlett neki, mintha ezzel átérhetne az öblön át a legkülső hegyfokig. Hanem a kagylókat nem tüzdeli föl a színben. Inkább eloldalog máris, mielőtt öccse kijön még s megtudja, mi készül itt. Pedig szívesen magával vitte volna a gyerkőcöt. De hiába! Nem marad meg abban egy szó se. Márpedig anyja ne is sejtse ezt a dolgot.
De másnap, szenteste, megláthatja majd, hogy idén is lesz karácsonyi halvacsora, hogy idén se maradnak éhen, bár az öbölben Hans Jakob az egyetlen igazi férfiember.
Nem, még nem tüzdeli fel a csalétket, majd csak a hegyfokon túl, mert minél frissebben kerül a kagyló a vízbe, annál jobb, tünődött s fogta a kötelet és a horgot és a vízmerőt s legörbedve kilopózott a csónakhoz.
S most átevezett a tengeren és az öröm csilláma derült föl arcán. Olykor tisztára megfeledkezett az evezésről, csak nekifeszítette lábát a csónaknak, úgy dülöngélt előre-hátra a padon és látta magát, amint lassan, billegve megy a kunyhó felé, akár csak apja billegett egykor. Talán kint leli anyját a parton, akkor pedig homlokába húzza sapkáját, aztán meg visszatolja nyakába, ugyancsak az apa régi szokása szerint s köp egy hosszút, mielőtt szóra nyílnék a szája. S most körbe kunkorodott nyelve, mintha bagót forgatna meg s átköpött a párkányon. S amikor nyakába húzta sapkáját, eltünődőtt újra, megvakarta füle tövét, kezefejével megtörölte száját a köpés után és szinte félvállról kottyantotta el, hogy jó volna, ha anyja lemenne vele a partra és segítene egy kicsit, mert olyan karácsonyi halat kap most, aminőt egy ember nem hozhat föl egy fordulásra.
Míg a gyerek így révedt holnapi hazatérésén, széles mosolyra nyílt arca.
Látta, hogy anyja egész a földbe gyökerezik csodálkozásában és csak bámul, bámul egy ideig. Aztán fülébe csengett az anyai szó, hogy igaz hát? Idén is lesz karácsonyi halvacsora?!… S fölenged végre a szegény asszony szomorúsága.
Hadd jöjjön le nyanya a vízre s nézze meg maga a halat, mondja majd neki s megfordul s lassan megy előre, kicsit billegve, mint afféle halász s nem siet semmit, akárcsak naponta fogna egy óriás ferdeszájút!
Sűrű köd lapult a hegy töve és az öböl felé s hosszú fátyolcsíkokat húzott a sziklákra, úgy dőlt a kunyhó iránt. S mielőtt a fiú végigálmodhatta volna boldog álmát, a kunyhó lemerült a ködbe. S mintha az a nedves köd jeges hideget fújt volna saját ruhája alá is. Valósággal forrt eddig, míg evezői mélyen belehasítottak a vízbe, de most úgy rémlett neki, hogy rázni kezdi a vacogás, amint egyedül ül, teljesen egyedül, a komor ég alatt. Bealkonyult lassan. Vége felé közelgett a kurta nap. S a boldog öröm kiszállt a fiúból. S az alkony rémületétől és a magány és a csend rémületétől átjegedten újra belefogott az evezésbe. S most dolgozott teljes erejéből, hogy kiérjen a sekélyre, hogy rendbeszedje szerszámait és hogy hazatérjen megint, míg túlságosan be nem sötétül a tenger, egész az eltévesztésig.
De csak alig sűrűdött rá az alkony, nem hullt fölé az éjszaka sisakja, a köd megmaradt a parton s alig csúszott ki az öbölbe. Még jócskán világos volt, ahogy a fiu kiért a haltelepig. S odakint megfeledkezett félszről és rémületről és csak rajta, neki a munkának!
Egyre-másra törte föl a kagylókat s rászúrta őket a nagy horogra. S amint a vasújjak megteltek a csalétekkel, végigköpködött rajtuk, keresztet írt fölébük s az egészet kilökte a csónakból.
A súlyos horog egyenletesen bemerült a vízbe s a kötélgombolyag átkarikázott a párkányon. S ekkor a fiú rákötött a zsinór végére egy kis sajtárt, fölállt és kihajította a csónakból, aztán még állt egy ideig s elnézte a dugasz módján himbálózó edényt.
Majd leült újra, hogy elevezzen a hegyfok előtt, az öböl aljára. S a sötétség mélyült, mélyült. S a tenger föl-fölvillózott a parti sziklák közt, amint a tőgerenda belefúródott az állás homokjába s a kunyhó sziklaként meredt a sziklák közt, mint árnyék az árnyékban. Csak a kis ablak izzott még a hegy alatt, akár egy manó szeme.
Amikor a fiú behúzta evezőit, hallgatózott egy kicsit s összegörbedt a padon. A tenger csendes volt, egy hullám se lendült a part felé. De mintha valami dünnyögött volna feléje az éjben és homályban. S mintha megmozdult volna az egész sziklatömb, ezer púpos kis alak robogása alatt. Rettegve mászott ki a kisfiú a csónakból és magával vonszolta a kis horgonyt az állásba. S amikor kikötött csakugyan, nem volt már öreg halász, aki lassan ballag föl a partról. Csak egy félős gyerek. S vacogva, összegörbedten lihegett föl a kunyhóba.
De másnap hajnalra kiszállt belőle a remegés és a félelem. Csak kievezhetne már a tengerre! Hanem jó távol kellett lopóznia még, amíg látatlanul lesurranhatott a partra. Ma már alig akad dolga, legföljebb előkészíti a szerszámokat s kioldja a csónakot. Aztán szétcsapja a lapátokat is s visszaevezhet a vízre. S amikor rápattant a padra és megfordította a csónakot, úgy evezett tova, ahogy még sosem. Az izgalom és várakozás láza lángolt benne.
Még jó távol lapult a hegyfok, de ő már feléje forgatta fejét és kibámult a vízre, a sajtár után. Ha ez a horogjelző nem merült le egy tőkehallal, csak a tegnapi helyen lesz még, gondolta.
S nézte, nézte a távolt, egész a nyakfájásig, majd visszazökkent ismét és csak evezett serényen, az öbölbeli viskóra sandítgatva. És súlyosan és hidegen átzsibbadt rajta a kétség. Talán csupán egy üres horgot húz fel majd a tengerből. Mert meglehet, hogy nincs ott lent tőkehal. Meglehet, hogy egy tengeri csillag odacsúszott a horoghoz s leszopta róla a csalétket, mielőtt a tőkehal észrevette volna a rája váró nyalánkságot.
Bizony, így ők sem örülhetnek egy finom karácsonyi falatnak, már az anyja meg a kistestvérek. Mert most, hogy elfogyott a hering, örökös burgonya fogja járni, meg két kecskéjük után valami kevéske tej.
Nem, ez mégse lesz valami különös karácsony, töprengett s hirtelen fájó üresség támadt szívében, míg szája sírósan rángott meg párszor.
De azért csak evezett tovább. S amikor újra kinézett a víz síkjára, a sajtár láttán édes forróság gyúlt ki egész testében. A tenger moccanás nélkül, sötétszürkén feküdt az alacsony, ólmos ég alatt. Ám a fiúnak úgy tűnt mégis, hogy a sajtár meg-megforog odakint, – mintha valami lefelé húzná a mélységbe.
A remény, az öröm hulláma torlott föl benne. S a kétség rázúdult megint, hogy úgy érezte, hálát kell adnia Istennek, ha csak egy fiatal tőkehal, vagy egy igazi, igazi nagy ferdeszájú akad is fönn a horgon.
Vadul rákapott az evezőkre s a sajtárhoz érve kihajolt a párkányon, bevonta a sajtárt és lázas kézzel húzni kezdte a kötelet is. De amint behúzott néhány karikányit, valahogy elpetyhüdt minden tagja. Mert csak egy kötél jött fölfelé, egy hosszú, ázott kötél.
– Semmi! – nyikkant föl búsan és csak állt egy ideig, lehorgadt kezében a sajtárt szorongatva.
Azután, aztán nekiszédült a párkánynak s kis híja, hogy fejet nem zuhant a tengerbe. S a csónak meglendült alatta, úgyhogy a víz végigcuppogott a csónak szélén. S a kötél kisodródott kezéből és tüzes csíkot égetett tenyerébe.
– Jaj, jaj! – zihált föl s hátratántorult a csónak mélye felé, majd keményen szétvetette lábát s tovább kínlódott ismét, hátha rácsavarhatná öklére a kötelet. De az tűzkígyóként siklott ki tenyeréből.
– Hogy a beste! Ez is lemegy még! – siránkozott s egy pillanatig bénultan bámult előre.
De még néhány karikányi kötél lent feküdt a csónakban. S mielőtt a teljes gombolyag átcsúszott volna a párkányon, egyszerre elillant a fiú tétovázása. Belökte a kis sajtárt a pad alá s néhányszor rátekerte a kötelet a második eveződúcra. Ugyanekkor megreccsent az egész csónak, mintha összes eresztékei szét akartak volna hullani. Neki pedig hirtelen túloldalt kellett vágódnia, oly keményen feszült le a zsinór a párkányról a tenger vizébe.
S most megindult a csónak, mint valami vihar sodrása s szinte repült már a nyilt tenger felé, úgy húzta odalent a láthatatlan szörny.
– Hej, ha így sietsz, sose jutok haza – gondolta Hans Jakob. S inába szállt minden bátorsága.
De azért mégis nagy baj volna, ötlött föl benne, ha elveszítené a nagy halat. S így rákapott megint az evezésre s visszafordult, a partnak. De arasznyit se mozdult járműve. Pedig dolgozott karja ernyedéséig s szeme szikrázásáig. És csónakja egyhelyben himbált váltig. S amint félbehagyta az evezést és megpihent egy-egy percre, tovább siklott megint.
Annyira kimerült már, hogy a hegyfok szinte beledőlt a tengerbe s eltűnt az öbölbeli kunyhó is az éles szem elől. S az ormok, a part mögött, összezsugorodtak szinte, afféle parányi dombokká.
Alighanem végére járt a nap is. Csend és homály szállt a fiú fölé. És ő rémülettel gondolt az éjszakára. Szinte tisztán látta a sellőt, amint az fölemeli náddíszes fejét a tengerből, a káprázó villózás közepett és látta a sziklák közül elősunnyogó manókat, karácsony éjszakáján!
De mégse lepte meg a sötétség. Csupán az ég szürkült még súlyosabbra. S nyugodtan terült el alatta a tenger is, csak egyre feketébben és feketébben, – nem látszott egyetlen fehér tajték többé, egyetlen zöld hullám a nagy és néma síkon.
S most a fiú észrevette, hogy nem moccant a csónak se s hogy a kötél petyhüdten lóg le a párkányon.
Ekkor megfeledkezett magányáról és rettegéséről egyaránt. Mert most alighanem bekövetkezett a legrosszabb, amin jobban rémüldözött minden sötétségnél és varázslatnál. Elmenekült a hal! – gondolta. A kötél lágyan hullott alá és neki-nekiverődött a párkánynak. És ő sírásra torzultan húzta be a vastag zsinórt és húzta, húzta, sokáig. Amíg az annyira elnehezült végül, mintha egy mázsa lett volna rajta.
Most újra eltűnt a gyerek félsze és kétsége s olyan örömre gyúlt, akár a legszebb karácsonyi ajándékon. Hisz nem is nagyon ellenkezik ez az izé, odalent a horgon. Most, gondolta, most hazaevezhet a zsákmányával. S talán még az éjjel és a sötétség beállta előtt elérheti az öblöt, mielőtt a varázslat megkezdődnék és a sellő fölütné náddíszes homlokát a villózó tengerből.
Megint nekidőlt az evezésnek. Pedig mintha vaskos karmok rángatták volna vissza. De azért a csónak haladt, haladt kifelé. A fjeld megnőtt újra, magasabbra szökkent mindig s a hegyfok kiemelkedett a tengerből, laposan és élesen. Később kitűnt a kunyhó is s minden egyes szikla.
És bármily hosszú volt is a nap, mintha volna még a gyereknek egy órája. Talán vigyáz rá az Isten és nem engedi ki áldott kezéből a sötétséget, amíg a csónak be nem ér a partra.
Hanem amint kilépett a szárazra, bár még annyira világos volt, hogy lámpa sem égett a kunyhóban, tisztára megfeledkezett a kisfiú az égnek járó háláról. Először zsákmányát kellett megnéznie.
Valósággal belemerevültek karjai az evezésbe. De annyi ereje csakugyan volt még, hogy a halat kivonszolja a szárazra s hogy lebunkózza a ferdeszájút.
Fáradtan, elcsigázva csuszott kifelé a roppant hüllő a fiú rántásaira. De ahogy kibontakozott roppant teste, majdnem hanyatt vágódott láttára a gyerek. Szinte egy hegyet, egy nagy és csúf ormot cibált volna ki a vízből. Szentúgyse, ez maga a ferdeszájúak királya. De aligha él már. Hisz meg se moccan.
Amint kiért a partra, a fiú elengedte a kötelet, kétkézre markolt egy dorongot és lecsapott. Tompa csattanás hangzott föl. S ugyanekkor vad erő ébredt a halban. Összegörbedt, farka iszonyút vágott a levegőbe s valósággal szökőárt fújt a fiú felé. S szemei majd kiugrottak üregükből.
De rögtön élettelenül nyúlt el a földön. Aztán a gyermek beljebb húzta, a száraz felé.
S letörölte arcáról a csurgó lét.
– Köszönöm, hogy megsegítettél! – szólt és fölnézett a súlyos, sötét téli égre.
S amikor fölment a kunyhó felé, oly nehéz fáradtság húzta le tagjait, hogy nem kellett utánoznia semmiféle halászos himbálózást. De fáradtsága mögött ott izzott a boldog büszkeség. S közben meg is feledkezett róla, hogy legényesen kidüllessze mellét, amint belép a szobába.
Amint kinyílt az ajtó és ő meglátta némán búsúló anyját és testvéreit, minden ernyedtség lepergett róla. S még át se lépte a küszöböt, bekiáltott máris, az öröm zengésével:
– Nyanya, fogtam egy nagy, nagy halat!
Dehogy is nézett most kitervelt-közömbösen elképedt és örömregyúlt anyjára.
– Gyere csak le! – kiáltotta tovább, lihegve.
De amikor odalent valamennyien körülállták a roppant halat, egy pillanatra szeretett volna elrejtőzni lángoló boldogságában. Mert akkor a legnagyobb öröm zuhogott rá.
Az anya csak állt, megfiatalodva és derűsen. Meg-megtördelte kezeit, ide-oda ingatta fejét s szeme úgy lángolt megint, mint amikor az apa tért vissza egy-egy szerencsés útról.
– Lám, hát mégis lesz karácsonyunk! – mondta. S oly szépen hangzott ez a gyerek fülében.
S amikor az anya feléje fordult később és így szólt:
– És én úgy érzem most, hogy megint van egy felnőtt gondviselőm – majd szétpattant a kisfiú szíve.
A norvég kéziratból fordította:
HAJDU HENRIK
HAJDU HENRIK
A Nyugat számára írta:
ANDREAS HAUKLAND
ANDREAS HAUKLAND
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
