I. Captatio malevolentiae | Nyugat 1908-1941

I. Captatio malevolentiae

Az objektivitás a leplezetlen szubjektivitással kezdődik; a tollforgató szerénysége azzal, hogy nem igyekszik magát személyentúli személynek feltüntetni, nem kerüli a kelleténél jobban az egyes szám első személyt s nem áll olyan fagyott ábrázattal a nyilvánosság elé, mintha nem volnának privát élményei, pretenciói és indulatai. Bevallom, hogy elfogult vagyok Erdélyi József ellen. A világért sem az ember ellen, kit a maga különös, érdes-legényes speciesében bájos és szeretnivaló egyéniségnek ismerek, intenzív lüktetésű és eredeti koponyának. S tulajdonképpen nem is a költő ellen, kiről minden polemikus kifogás előtt és minden poétikai aggodalom felett azt kell megállapítani, őszinte reverenciával, hogy vérbeli költő. Olyan, aki semmit nem lát s nem hall anélkül, hogy eszébe ne jutna róla valami egyéb; olyan, akiben a mindennapi élet mindennapi jelenségei, s különösen a természeti s falusi mindennapiságok, megvilágosító asszociációkká szüremlenek össze; olyan, akinek szemében, mint a vallásalapító ősemberében, a dolgok néha annyira érzékletesen rajzolódnak ki, hogy mindjárt személyekké is válnak s a személyek valóságos kis mitológiai anekdóták hőseivé: a vadgesztenyefák kopasz ágait üres képkereteknek látja.

…mikből az ősz
ködlepleiben valaki
tündéri képeket lopott.

De a nagy gesztenyerügyek
enyves, bojtos, dús ecsetek,
mikkel egy titkos kéz kegye
Isten dicsőségére új
remekműveket festeget,

a diófát, a «szőlőhegy fejedelmét» pedig azért sajnálja, hogy «derekasan rájárt a rúd»:

Minél jobban meg vagy áldva,
annál jobban meg vagy verve.

Ezeken a példákon talán megérezhetni nemcsak az Erdélyi költői talentumának valódiságát, hanem azt is, hogy mi az hát ebben a valódi talentumban, ami ellen elfogult vagyok – sőt megérezhetni azt is, hogy miért tartom elfogultságomat jogosultnak, igen: helyénvalónak. Mert igaz, szépek az allegórikus elgondolások, melyeket itt, a kötet legjobbjai közé tartozó darabokból kivettem. De: «derekasan rádjárt a rúd» – nem éreznek ebben valami eredendő, kínos bárdolatlanságot, valami tenyeres-talpas hetykeséget, mely túlharsogja az elgondolás rezignált, játékos részvéthangulatát? Vagy: tündéri képek, meg az ősz ködleplei, – nem irritálja-e az idegüket az a nagyon is szűzies keresetlenség, mely ezekből a szavakból (pontosabban: ezeknek a szavaknak ezen a helyen s ilyen vonatkozásban való használatából) szerteáramlik? Tagadhatatlan, hogy amikor ezeket felrovom, hajszálhasogató vagyok; tagadhatatlan, hogy mindez csak a szavak megválogatásának kérdése; ugyanolyan tagadhatatlan, mint az, hogy a költészetben a szavak megválogatása s a szellemiség, mely a szavak megválogatását determinálja: minden.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir