Illyés Gyula: Pünkösdi ének
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt –
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát…
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. –
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
rohanó szép felhők sóvár képzeletem’
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem –
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot –
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet –
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir