ILLYÉS GYULA: ELÉGIA
urak hullámzó rétjein
friss homlokkal a szél alatt
bolyongván, – mintha álmaim
járnék, felpisszegő virág
s utánnam nyúló ág között –
neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem!
lányok viháncolásai
és mélyen, föld alatt ülő
holt szolgák fojtott kardala!
miben csak egy méh döngicsél
és döngve nyúlik messzire –
és már csak úgy cseng, mint egy emlék…
hegyezvén: mit mond, mit e dal?
Mint messzi vízmalom zaja
zúg mint a lelkiösmeret!
s halál gomolygó éneke!
Bomlott haju vad vizesés:
üvőlt a szűz, bukó szabadság!
daloljak és önön szavam
után megértsem titkait,
szállhassak véle!… – Hogy rekedt
nem ez volt, ó nem! egy merész,
gyors fordulónál elhagyott,
kibujt, felszállt akit követtem!
a meztelen lány-mellek itt
remegtek… Szám, szemem, fülem
ég s cseng a csóktól egyre még!
füllel fülelve így megyek
mint a süket, kinek sötét
szivébe’ forr, dörög a vad hang!
ösvényemen így jöttem én
karom lengetve, fölvetett
fejjel, mint tökrészeg paraszt,
s akit szivének csapkodó
szárnya visz át ezer gödör
felett, hogy el mégsem zuhanhat!
egek felé, viaskodik
egy dallal, mit maga sem ért,
s miből csupán el-elsodort
utas, ki mentében megállt
és fejcsóválva nézi őt,
hogy’ lép, magába hogy’ nevetgél,
ujja hogyan rezeg… s ahol
két esti nyír az égbe nyúl
bukdácsolva hogy’ tűnik el.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir