KASSÁK LAJOS: SZEGÉNY KOVÁCSLEGÉNY
KASSÁK LAJOS: SZEGÉNY KOVÁCSLEGÉNY
A tanyára járt ki dolgozni s ezért naponta kétszer ment át a hídon. Egyszer oda s egyszer vissza. Már esztendők óta tart ez így. A magányosságba nyomorító téli hónapok után, alig hogy a fagy felengedett s a hó elolvadt, János kilátogatott a tanyára a gépészhez. Ilyenkor a belső házba ültek be, nagy huzavonával, néhány kupica pálinka mellett megalkudtak az idei bérben és mindabban, amit a legénynek ezért a bérért el kellett végeznie s mindabban, amit ezen felül is el kellet végeznie. Nehéz pillanatok voltak ezek. A gépész megmakacsodott a számokkal, a legény pedig mindenféle raffinériákkal menekülni szeretett volna a feladatok elől. Végre is úgy történt minden, ahogyan azt a gépész elgondolta.
A hosszú pihenés után nehezen törte bele magát a legény a munkába. De mit tehetett volna egyebet, belefeszült, mint a barom az igába. Valamiből a szegény embernek is meg kell élnie. Fujtatta hát a tüzet, zuholta a vasat, ide-oda taszigálta a reszelőket s mindezért valami pénzecske hullott bele a zsebeibe szombatonként. Éppen annyi amennyiből az esztendő tizenkét hónapjában az anyjával együtt eléldegéltek.
Kora tavasztól kora tavaszig.
Télen bent üldögélt a kemencepadkán s vagy faricskált valamit vagy szó nélkül pipázgatott. Ha pedig elunta magát, zsebredugott kezekkel odaállt a betömködött ablak elé s átbámult a szürke üvegen a szürke, reménytelen égre. Szeretett így tétlenül álldogálni, fölbámult a magasságba s ilyenkor mindenféle történetek meg alakzatok bukkantak föl az emlékezetéből. Vagy talán nem is az ő eszéből virágoztak ki ezek a fantáziák. Az égen nagy csordákban vándoroltak a felhők, hasas szürke állatoknak látszottak így a messziből s néha úgy látszottak, összegyülekeznek a torony aranyhegye körül, aztán megint nekiindulnak, a város felől a mezők felé s néha apró fehér felhőcskék szálltak a csordák után, mint valami óriási ezüst madarak. Valahol messze fekete jelek ingtak a levegőben, a szél cibálta a magányos fákat s az elszáradt ágak úgy látszottak, felnyúlnak egészen az égig. Nagyon különös volt ez így. János szó nélkül bámészkodott s ha valaki most hozzáérne, fölrezzenne, mintha álmában riasztották volna meg. Volt valami esetlenség, valami mulya természet ebben a legényben. Akár a beteg jószág, szereti a magányosságot. A pajtásai ilyenkor összejárnak valamelyik házban, behúzódnak az istállóba kártyázni, egymás garasaira nyerészkednek vagy elhatározzák, hogy kimennek a tőrökkel a mezőre, hátha akad valami pálinkára való. Ott kuksolnak a ropogósra fagyott havon, a tüskés bokrok között, a kezeik vörösen égnek a hidegtől s az orruk alatt csillog a nedvesség. Megszállott lélekkel várakoztak és olykor-olykor akadt is valami a tőrökbe. Aztán vihogva a nyakatövébe csaptak a nyulacskának, zsákba dobták és este beállítottak vele a zsidóhoz. János senki pénzére nem játszott a kártyákkal, nem járt ki a legényekkel vadászni s este nem ment el velük a kocsmába.
– Úr ez már, – mondták felé a legények. – Nem tart ez már velünk. – De nem bánkódtak utána. Ők szolgalegények, amaz pedig kovács volt. Már valami egészen másfajta, gondolták ők, a másik pedig feléjük se tekintett.
Nem nézte le a magakorabeli legényeket, csak éppen hogy semmi kedve nem volt hozzájuk. Mindig talált valamit, ami miatt így magában elmotyoghatott. Néha gondolta, valami betegség lappang benne s ezért nem olyan ő, mint a többiek. De soha semmi különösebb baját nem érezte. Bizonyára, ha arra kerülne a sor, olyant ütne oda az ellenségének, hogy menten jöhetne a pap a szentséggel meg a füstölővel. S ha munkára került a sor, ott is megállta a helyét fintor és nyöszörgés nélkül.
– Gyere no, – kiáltottak be hozzá a legények, ha elmentek az ablakuk előtt és hivogatón intettek neki a sapkás fejükkel.
Fölhúzta a vállait és megingatta a fejét:
– Eriggyetek, ha jólesik, – felelte. – Hideg van, hogy a kutyát is kár kiverni.
Visszahúzódott s megint bajlódni kezdett valamivel a félhomályban.
Mindig félhomály volt a szobában s az anyja már esztendők óta ott feküdt az egyik ágyban, a sarokban. Alig beszélt valamit, csak nyöszörgés jött ki az elferdült száján. Gutaütés érte s akkor görbült el a szája és akkor bénultak meg a tagjai annyira, hogy egészen tehetetlenné vált. Azóta a fia ápolgatta, reggel és este tisztába tette, mint valami pólyást, az élelmet pedig odakészítette az ágya mellé egy székre. Micsoda szörnyűséges kötelesség volt ez. János megadta magát a sorsnak. Beleszokott, valósággal beleöregedett ezekbe az állapotokba. Nem érezte magán a terheket és nem kívánkozott ki a szabad térbe, amit zöld utak hasogattak keresztbe s szemmel beláthatatlan volt a cél, ami felé az utak futottak. Valósággal be volt zárva önmagába.
De mégis! Lepattannak-e róla egyszer a burkok? Kifakad-e egyszer belőle is az örömteli kiáltás, kítárja-e egyszer az izmos, nehéz karjait valami idegen jövevény felé? Valaki felé, akinek talán szoknyák ringnak a csipein, szép barna haja két fonatban csüng le a háta közepén s olyan illat árad körülötte, amitől megszédül a legény, ha fából faragták is erre a világra?
Ezt az író kérdezi. Az az egyszerű, magányos ember, aki nagy gazdagságában szegényedett így el s aki roppantul érzi szörnyű magányosságát. Egyedül jár az utcákon, de azért semmi sem közömbös a számára. Látja a dolgok örök változását, számonveszi a szálló hangokat s a terjengő illatokat s ahol megáll, ott jel marad utána, fájdalmas seb vagy az öröm piros színű virága. S az író kíváncsian figyeli Jánost is, a szegény kovácslegényt. Vajjon mikor teszi rá kezét a kilincsre, mikor lép át a küszöbön, amin túl a világ következik? Hiába itt minden akaratoskodás vagy alattomos számítás. Egyszer mindenki átlép ezen a küszöbön s akkor meghallja a hangokat, megszimatolja a szagokat és találkozik a lánnyal, aki vérből és húsból van és az ígéret rózsáit viszi zöld fűzfakosarában.
A búskomor legény ilyenkor együgyűn elneveti magát, s a lány visszanevet rá nedvesfényű szemeivel s a két piros ajka közül kimutatja s fehér fogait.
Vannak olyanok, akik meglátják, hogy ilyenkor karcsú növények sarjadnak ki az árnyékban, vércsöpp liliomokkal a tüskéik között s egy kétpúpú állat vándorol át az út közepén. Ezüstből készült harangocska csilingel a szörnyeteg nyakában s csak botorkél erre-arra a gyönge lábaival. Látnivaló, alig hogy kibújt a tojásból. A kék anyamadár költötte a hegygerincen s most elindult, hogy szomorúságától és fájdalmaitól megváltsa a világot.
Fehérszakállú emberek üldögélnek a folyó partján és várakoznak a Messiásra. A kétpúpú állat azonban egészen más tájakon csatangol. Csak a langyos déli szél téved erre, hogy fodrokba gyűrje a vizet s a fákat visszahajlítsa a tükörbe. A szürke csukák kiúsznak a bokrok alól, egészen előre merészkednek, körül evezik az emberek lábszárait, aztán megint visszasiklanak a csöndbe.
– Halleluja! – énekelik az öregek. – Halleluja!
Ekkor már tavasz van s kelet felől vörös zászlókat tűznek ki a horizontra.
– Hát elmegyek, édesanyám, – mondja a kovácslegény a kenyérhéját rágicsáló asszonynak, akit évekkel ezelőtt megütött a guta s azóta szinte mozdulatlanul fekszik az ágyban, a homályos szoba sarkában. A szemei nyitva vannak, de egyetlen moccanással sem felel. A legény is szó nélkül készülődik tovább. Meleg lehet kint, a kék ingeujját felgyűri a karjain, lábfejét beledugja a vastag bőrpapucsokba s aztán indul. Tarisznya van a vállán s a kalapját csak úgy a fejebúbjára akasztotta.
A dolgozó emberek már fölébredtek a városkában. Az állatok is felébredtek és bőgnek és nyerítenek az eledel után. S a kutyák ugatnak és a kakasok kukorékolnak.
Két rövid utcácskán jobbra, aztán balra halad a legény és kint van az országúton. Az akácsor tövében lépked. Messziről szekerek döcögését hallani, valahol énekel egy lány. A nóta foszlányai mint selyemfodrok libegnek a könnyű szélben. A legény átveszi a dal ütemét s anélkül, hogy gondolna rá, ő is dúdolni kezdi. Majdnem minden hajnalban találkozik ezzel a dallal s ha mégis egyszer-egyszer elmarad az, nagy hiányosságot érez az életében. De igaz, hogy ilyenkor nem a dal, hanem a daloló lány hiányzik az életéből. Valaki, akiről nem is tudja, kicsoda és hol van. Az ő számára csak a képzeletében él ez a lány. De olyan határozottan és olyan tiszta formákban, hogy amíg a nóta szól, minden porcikáját látja maga előtt. A haja barna, a szemét kissé összehúzza, ha egymásra tekintenek, pihések a karjai, a lábai kemények és fényesek és egy lencse van a köldöke tájékán.
Éppen olyan, mint a gépész felesége, – gondolja a legény. De honnan és miért az a lencsefolt a hasán? Ő még sohasem látta a fiatal gépésznét mezítelenül. Hogyan is gondolkodjon hát az ember az egész dologról?… Igaz, hogy ismert valakit, akinek csakugyan volt egy ilyen foltocska a hasán. Egy növekedő lánykával pajtáskodott inaskorában és kint a folyónál látta meg azt a foltocskát a Kati hasacskáján. A lány azóta valami járványos betegségben elpusztult s ime, a barna foltocska most átvándorolt a gépészné testére.
Könnyen lépegetett. Hogyisne lenne erős és jókedvű az az ember, akiben ilyen boldogságok áradnak. Mit tudnak őróla a többi legények s az anyja, aki már évek óta félholtan fekszik a sarokban. Gúnyolódón elnéznek fölötte, de ő közömbösen keresztüllát rajtuk s amíg csöndben van, biztatgató hangokat hall a levegőben s olyan dolgokat varázsol maga elé, amikben neki kedve telik. Más bizonyára álmosan és elúntan ballagna így a magányos hajnalban, ő körülötte minden eleven és minden úgy szól hozzá, hogy a testében-lelkében megvidámodik tőle.
A hídon megáll egy pillanatra. Minden nap megpihen ugyanazon a helyen, nekidől a fakorlátnak s amerre a víz folyik, messzire kibámul a tekintete. Az egyik parton törpe fűzfák sorakoznak, a másik part pedig sűrű náddal van benőve. Bujkáló, eleven élet van ebben a sűrűségben. Rikoltó, hápogó és mindenféle rekedt hangokat lehet hallani. Zörögve, nagy szárnycsattogással vadludak és vadkacsák szállnak föl a nádasból s előretolt talpaikkal ráereszkednek a vízre. Ékalakú sávok maradnak utánuk s a madarak megülnek az ék hegyében és kinyujtott nyakkal figyelnek, úsznak és ringatóznak.
János igen jól ismeri ezt a tájat, a madarakat is és a szokásaikat. Mindebben semmi ingerlő nincs az ő számára.
Beleköp a vízbe és tovább indul.
Az öreg paraszt már ott áll a fujtatónál és tapodja a rudat. Szürke vastag füst göndörödik a nap felé, megkeseríti a levegőt s az emberek fejében elnyomja a mértéktelen gondolatokat.
– Húzd rá! – mondja a legény; balkezében tartja a megtüzesedett vasat s a jobbkarját magasra emeli az acélkalapáccsal.
Az üllő cseng, mintha csikók dobognának át a portán, himbáló csengőkkel a nyakukban.
A paraszt fulladozón liheg, már alig bírja fölemelni az otromba kalapácsot s a kese bajuszra alól előtűnik a lapos, agyagszínű nyelve. De nincs kegyelem.
– Húzd rá! – ordítja a legény újra s oldalt a lakóház felé sandít, ahonnan most bújt elő a gépészné virágos posztópapucsban és hátrakötött, vörös kendővel a fején.
Látszatra semmi különösebb nem történt ezekben a pillanatokban, a legény azonban tisztában volt vele, hogy a mérleg, ami ott függött láthatatlanul az asszony feje fölött, balról átbillent jobbra s egy kan veréb szállt le az ereszről, hogy a szétszórt búza közül kiválogassa az opálszínű gyöngyöket.
– Szép így az élet, – gondolta a legény, – akár kerékbe is töretném magam, ha egyszer megnézhetném, csakugyan ott van-e a lencsefolt az asszony testén.
S aztán ütötték tovább a vasat. Estig talán pillanatokra sem állt meg a munka. De hogy sötétedni kezdett, a kohóban kialudt a tűz s a nádasból idehallatszott a szunyókáló madarak rikkantása. A legény vállára akasztotta tarisznyáját, lábait beledugta a papucsokba s megindult hazafelé. Egy pillanatra ilyenkor mindig összeakadt az asszonnyal. Ki tudja, miért, éppen a szérűskerten ment át ilyenkor s ránevetett a legényre, mikor az elköszönt tőle. Véletlen volt ez vagy valamiféle kedves, számított játék? A legény hosszúkat lépett s a kezefején kiduzzadtak az erek. Csak úgy lüktetett benne a forró, egészséges vére.
Így volt ez napról napra.
S egy napon ki nem roppanna össze ez alatt a nagy boldogság alatt?
Titokban, észrevétlenül közelednek felénk a veszedelmek. Tegnap még kibírhatatlanul vágyakoztunk valami különös dolog után s ma undorító csömör emészti életünket. Hiszen ha János csak egyszer is igazán közelférkőzhetett volna a gépésznéhez, bizonyosan egésze máskép alakult volna az ő szegény, egyszerű sorsa. Őt sem sárból gyúrta ki az anyja. Falánk természetű és kétségekkel megvert ember volt ő is a busa fejével, a bajuszos szájával s az erős, tömpe ujjaival. És itt áll most egészen árván. Se barátai nem voltak, akik egy kézfogással talpraállították volna, se anyja nem volt, akihez hozzádörgölőzhetett volna.
Sokáig úgy látta a gépésznét, mint egy karcsú, egészséges cölöpöt a folyó közepén, ott hajókázik körülötte s egyszer, ma vagy holnap hozzáköti a ladikját. S valami idegen szél járt erre az egyik éjjel, kicsavarta a cölöpöt s szürkén, iszaposan földagadt a víz majdnem az egekig.
Az egyik reggel tarka vasárnapi ruhájában jött ki az asszony a házból, anélkül, hogy valakivel szót váltott volna, kocsira ült s kihajtatott a tanyáról.
Ősz volt már s még mindig nem érkezett vissza.
– Elveszett az örökre, – mondta az öreg paraszt. – Addig verte az ember, addig verte, amíg egyszer csak megsokalta, aztán kereket oldott.
A gépészen semmi nyomat nem hagytak ezek a változások. Éppen hogy valamivel többet ivott, mint ezelőtt s valamivel hangosabb és vidámabb volt a kedve.
János alatt megingott a föld és olyan alacsonyra ereszkedett fölötte az ég, hogy meghajolva kellett járnia, nehogy beleüsse a fejét. Emésztő, vak nyugtalanság fészkelődött el benne. Alig várta, hogy végére érjenek az ősznek, legalább majd a fenében hagyhatja maga mögött ezt az egész világot.
Az utolsó este, hogy hazafelé menet megállt a hídon, furcsa kísértések szálltak meg a csöndben. A madarak már aludtak s az égről nem bámultak le a csillagok. Sűrű sötétség volt az ég és föld között s a legény alig tudta megállni, hogy föl ne kapaszkodjon a korlátra és zsebretett kézzel bele ne sétáljon a sötétségbe. Érezte, hogy meg kellene tennie, mi keresnivalója van az innenső oldalon s ki tudja, mi lehet ott túlról. Hátha vár rá ott valaki. De hirtelen, mintha betegség lepte volna el, annyi erőt sem érzett magában, hogy a korláton átnyujtózzon.
Összefolyt nyálát beleköpte a sötétbe és tovább indult a megszokott úton.
Nem gondolt semmire és nem érzett semmit.
Hideg, ugató szelekkel jött meg a tél. A városka élete lecsendesedett s János úgy üldögélt a félhomályos szobában, akárha valami verem fenekén szunyókálna. Reggel és este tisztába tette az anyját s néha kiszólt a legényeknek, akik ott hancúroztak el az ablakjuk előtt.
Kegyetlenül sűrű volt körülötte a levegő. Unalmában sokat pipázott s a füst fájón fölmarta a nyelvét. De megint csak rágyujtott. Mit tehetett volna egyebet. Néha meg elővette a bicsakját és faricskálni kezdte a körmeit. Tavasztól télig sohasem volt baja az ilyesmivel. A durva munkában maguktól is lekoptak a körmei de a tétlenség időszaka bolondul megnövesztette ezeket az ostoba lapátformájú csontokat. Ollóval hiába is próbálkozott volna. Olyanok voltak ezek a körmök, mint valami kemény állati paták. Bicsak köll ezeknek s János nekilátott szomorúságában, lenyiszálta sorban egészen a húsig.
Közben pipázott s néha fölpillantott és a füst mögött, túl a falon, látta az asszonyt, aki a mező közepén ült egy kövön és virágot szedett zöld fűzfakosarába.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
