BABITS MIHÁLY: EZÜSTKOR
BABITS MIHÁLY: EZÜSTKOR
Nemcsak te hiszed azt, hogy «lövészárok helyett elefántcsonttoronyba» rendeltettél. Így voltunk egy csöppet mindannyian, mi is, akik most már magunk is öregszünk, s szomorúan s kicsit megcsúfolva nézünk ki a törött ablakokon. Mikor elindultunk, még a nagy fények eleven lobogtak, s épségben állt az Elefántcsonttorony. Áhítattal másztuk a toronylépcsőt, mint valami Bábelét, mely még ki tudja, mily magasba vihet. Azóta sok év mult, s lassan kialudtak a szent, öreg fények, sorban, az utolsók... mi láttuk kihunyni Ibsenét, Tolsztojét... Meredithét és Anatole France-ét... mintha eltünne egy nagy fáklyásmenet, a század sötét utcafordulóján. Grand siécle volt ez, hatalmas tündöklés, aminek a végéhez érkeztünk, s szemünk még káprázik, nem szokja meg a sűrűdő homályt... (Különös homály, mert nincs-e elég új fény? ezer hangos új fény? de mind csak egy-egy körig hat el, s minden fény mellett is sötét van, mint a kivilágított temetőben.) Mi pedig itt állunk, ahogyan mondtam, egy kicsit morcan és vénen már; tornyunk nem véd többé, s nem tudtuk azt megvédeni mi sem, ablakait bezuzta a vihar, minden szél hajunkba kap, s csupaszra cibálja mellünket; s ha volna is erőnk, még fároszt gyújtani: fároszhoz tükör kell, hogy a toronyfényt küzködő hajóinkra vesse, s hol van nekünk tükrünk? s különben is, milyen lángot gyujthatnánk, amit el nem oltana ez a szél? Néha, mert hisz nem születtünk vénségre, s a Jövő szerelmeseiként indultunk, néha kedvünk támad prédára hagyni lángunkat s hajóinkat - jöjj szél! jöjj, jövendő! lengess! mezteleníts! ostorozz! oltsd ki, aminek ki kell aludnia! De érezzük, hogy a szél nem fogja mitőlünk kérdezni, mi az amit kioltandónak vélünk. Minden, amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk, ott áll a pusztulás lotto-lajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben, amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét, mint a tojáshéj. Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban, mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk. De ez talán csak ingyen jósolgatás, naiv beszéd, és nem is divat már, amióta halványabb a Mene Tekel, amit a Háború lángja falainkra vetett. Talán minden a véletlenen áll; de ki tagadja, hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben? S ki operálja ki agyunkból az Apokalipszist, amíg csak a véletlenen áll, nem hal-e bármely pillanatban erőszakos halált egész kultúránk, minden gazdagságunk, emberi szellemünk legszebb virágzata? Erőszakos, vagy nem erőszakos, ez a halál bizonnyal itt kisért, s nincs is szükség gonosz véletlenre. A virágot nem kell eltaposni: meghal az magától, ha egyszer tul a virágzáson. Az aranykor mindenkép lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantinikusan, s mintegy automata módjára; de az ifjuságot nem érdekli többé. Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők, amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csiráznak már, hogy majd valaha, a halál után kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? A halál árnyában babonások leszünk: azért izgat ma (és pár évtizede már) az «új népvándorlás» sötét erőinek, és e «sötét századoknak» réme. Talán nem is árt a babona, amely ébrentart és figyelmeztet. Semmiesetre sem árthat - bárhogy elfoglal kis hazánk ingó lelkének szerelme - rágondolni néha nagyobbik hazánkra s kilépni a fedélzetre a kedves kabinból, mely a hajóval együtt süllyedhet el. Ez a nagyobbik haza, Európa, átborzongott már egy lassú Götterdämmerungot. A barbárság ott lesett akkor is; a fények elhaltak, majd újra fölvillantak, hogy megint elhaljanak; lassan automatikussá s érdektelenné vált a kultúra - a klasszikus kultúra - minden gazdagsága; új csirák keltek mélyből, sötétből, idegenből; s az Augustinusok megtagadták a Vergiliusokat. Sötét századok némasága ekhózott erre a tagadásra, melynek pendantjait s analógiáit mi oly jól ismerjük! S hátha most megint jönnének a néma századok, s hátha megint csak a jámbor és együgyű áhítat őrzené majd, értetlenül, és bizonnyal nem értve - lesajnálva az ifjú, barbár istenek híveitől - e most lezajlott grand siécle, e hatalmas tündöklés alvó és pusztuló emlékeit,
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
képégetők elől pár régi könyvet,
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
képégetők elől pár régi könyvet,
kissé szégyenkezve, - egypár istentelen és pogány foliót, ami az Emberiség szunnyadó lelkét rejtette magában, a nagy alvónak eleven tudattalanját. Az ébredés ígérete volt ezekben a könyvekben; de ez csak ígéret; s mi lett volna ha nincs vagy nem teljesül? S így is ahogy történt: milyen pazarló újrakezdés volt ez, micsoda idővesztés és bűnös erővesztés! Hol volnánk ma, ha Bábel tornya félbe nem marad! A faj sáfárszelleme az elefántcsonttornyot is számonkérhetné. Ki tudja, mit tehet meg az ember önmagával s mily végzetes törvényei vannak a történetnek! De ha nem akarunk fatalisták lenni, s nem tagadjuk azt, ami egyedül éltet, az akaratot, el kell gondolnunk ezt is: mekkora felelősséget vállal az, aki mindennek újrakezdéséért izgat! Mekkora felelősség van rajtunk is, akik untan és elbízva, s éretlen kalandvággyal hajlandók voltunk szélnek engedni kincseinket! Az Isten, ki ellen harcoltunk, magára dönti, mint egy vak Sámson, egünket, ha meghal. Őrizzük-e hát, amit örököltünk, unva és makacsul, s próbáljunk visszatérni hitetlen is a régi numenekhez, mint Vergilius és a «gúnyos Horácz» Vestához s Juppiterhez? Ki lát önmagába, s ki tudja, mi a hit és hitetlenség? Versünk nem vers már, gyermekeink nem fognak latint tanulni, kultúránk végkép elszakad gyökereitől, minden a felejtést és friss kezdést hirdeti körülöttünk. Róma kultúrája nem halt ki egyszerre, s az aranykorra az ezüstkor jött, új és zsúfolttüzű föllobbanás a hanyatlás s kezdő barbárság közepett. Az ércek nemessége az ellenállás: aranyra, ezüstre nem hat a környezet. Nemes szellem nem hódol korának. Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább az Elefántcsonttornyot, ha már egyéb templomot nem! S ha harcolunk is: harcunk se a lövészárok, hanem az Elefántcsottorony harca legyen! Harc a halál ellen, mely friss életnek hiszi magát, de csak annyiban az, amennyiben minden halálban friss élet csirái rejlenek. Jöjjön hát a harc, a megtartó harc a romlás ellen, jöjjön a szigorú birálat és a gúny, jöjjenek a Tacitusok és Petroniusok! Tragikus harc, héroszi irodalom: szemben a korral, s felülről birálva az elboruló, barbár életet! Óh elégedett, óh betelt Horáczok, századukkal úszók és csillogók, császárok glorifikátorai: mily más ez! Az ezüstkor hősibb az aranynál, ezüstből és elefántcsontból királyok pajzsai s istenek szobrai készültek. S ha kardcsapás húll az ezüstre: zenét ad.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
