Joó Tibor: A lélek embere • Ravasz László emlékbeszéde Prohászka Ottokárról
Joó Tibor: A lélek embere •
Ravasz László emlékbeszéde Prohászka Ottokárról
Ravasz László emlékbeszéde Prohászka Ottokárról
A kritika nemcsak értékelés, hanem megértés is és megértetés, arra való törekvés, hogy magyarázata nyomán könnyebbé váljon a behatolás a mű szövevényeibe. Ez a művelet mindig boncolással jár együtt. De vannak műremekek, melyekhez a kritikus csak félve közeledik, oly tökéletesnek látja egészében, hogy nem meri ízekre szedni, csak melléjegyzi gondolatait, s a művet nem analizálással, hanem inkább az általa keltett benyomások közlésével igyekszik jellemezni. Ilyen ez a beszéd is.
Ravasz azt vallja: «E beszédben megint azt próbáltam meg, hogy «géniusz-rajzot» adjak… Úgy gondolom, hogy ezzel az emlékbeszédek megszokott műfaja elmélyül és a jellemzés belső világosságot nyer.» S ezzel, tegyük hozzá, a műfaj új nemet. E beszéd hivatott arra, hogy az emlékbeszédek új iskoláját teremtse meg. De nagy kérdés, hogy alkalmas-e. Mert ahhoz, hogy valaki ebben az irányban tovább haladjon, ahhoz mindannak meg kell lennie benne, ami Ravasz Lászlóban: a filozófus magaslata, a tudós hatalmas áttekintése, az esztétikus megértő és elemző ereje, s a legmagasabb szónoki művészet komponáló és stiliszta készsége. Éppen ezért, amint nincs elődje a műfaj történetében, félő, hogy utóda sem lesz. Csak a filozófus szeme láthatta meg Prohászka tipikus jelentőségét, abban a szembeállításban, melyet a görög atléta és a keresztény spirituálista, a lélek embere között konstatál, nem láthatta volna filozófia nélkül Prohászka személyiségének két redőjét, a művészi és vallásos vonást s ezek viszonyát sem. De e két elem és viszonyuk egyéni sajátosságait az esztéta minden finom árnyalatot felfogó tekintete állapította meg és a tudós készülete kellett ahhoz, hogy mindezeket a képességeket a leggazdagabb és legtökéletesebb eredmények sikerével használhassa. És végül: az akadémiai orátor utolérhetetlen művészete: a kompozíció harmónikus aránya és monumentalitása, a stílus klasszikus mértéktartása és emelkedettsége.
A filozófus és tudós Ravasznál érdekes volna mesterének, Böhm Károlynak a hatását és tanainak egyéni továbbfejlődését vizsgálat tárgyává tenni. Az elhajlás nem kismértékű. Ott van például a redukció elméletével szemben elfoglalt álláspontja. De bizonyos megilletődöttséggel vehetünk észre néhány gyökeres gondolati fordulatot, sőt kifejezést, – mint az összefüggések és magyarázatok gyémánthálózata vagy a vallásos szenvedély acélfürdője, – melyek a kolozsvári Professzor tanítványát állítják elénk. Az sem véletlen, hogy Ravasznak, mint maga írja, a Spranger-féle «alkati lélektana» az első rendszeres szellemtudományi lélektan volt, abban az időben, midőn Dilthey még csak gyakorlatával kísérletezett. Az esztétikus Ravasz pedig túltesz mind Dilthey, mind Spranger művészetén abban a tekintetben, hogy ő az elemzést nem szemünk láttára végzi el, hanem csak eredményeit tárja elénk csodálatosan plasztikus, szintetikus képben. A hallgató érzi, hogy itt egy aprólékos, odaadó, kitartó munka eredményével áll szemközt, de a verejtéknek nyoma sem érzik és az egész átbúvárolt roppant anyagból pár mondatba fojtódik össze a személyiség és a mű minden energiája. S ezen, hogy összefojtódik, hangsúly van. Mert vannak esztétikusok, kikben a jellemzésnek ez a párvonalas képszerűsége találó ugyan, de nem teljes, Ravasznál azonban minden elem összegeződik szintézisében. S ennek a szintézisnek a külső formája talán mindennél jellemzőbb Ravasz szellemére. Szinte félelmetes világosság és erő ez a szellem és állandó feszültség. De míg az ilyen állandó feszültségben égő szellemeket leggyakrabban a villamos kisülések szakadatlansága jellemzi, addig a Ravasz szelleme azok sorába tartozik, amelyek csak ritka, kevés, kivárt és így a legtökéletesebb nyilatkozásban robbantják ki energiájukat. S itt már elérkezünk oda, ahol a belső forma a külsőbe folyik át, a stílus határához. Ravasz stílusát ez a szellemi forma határozza meg. Megállapítja Prohászkáról, hogy szellemi alkatának drámaisága stílusát akciózussá, zsúfolttá és különösen igékben gazdaggá teszi. Nos, Ravasz stílusát éppen ellenkezően a jelzők használata jellemzi. Jelzőkkel, melléknevekkel világítja meg mondanivalóját. De jelzőkben nem dúskál, hanem éppen a legtalálóbbat, – nem is a legtalálóbbat, hanem a leggazdagabbat és legáltalánosabbat keresi meg, s melléje ad egy másikat, mely az univerzália adott individuális esetét jellemzi. Ez reprezentálja klasszikus fölényét és egyensúlyát. Ez az individualizáló jelző legtöbbnyire hasonlattá vagy képpé fejlik. Tehát a stilisztikai figurák sohasem merőben retorikus hatást szolgálnak, hanem logikai szükséggel lépnek fel, magyarázatul, az absztrakt tartalmú szavak egyenletes, tartózkodó rendjén, – Ravasz gondolkodásának formája elsősorban a fogalmiság lévén, – éppen ezért mindig meglepőek és roppant erővel jellemeznek. Így például Prohászka érzékeit nem egyszerűen kapuknak nevezi, hanem bűbájos várkapunak, melyen át megnő és újjászületik, aki belép. Ez a két szó csodálatos varázzsal érinti a hallgatót. Valami meseszerűt áraszt, valami heroikust és valamit a monumentális, a komor és a titokzatos hangulatából. Ezekben a fordulatokban a művész halálosan biztos ösztönössége és a virtuóz megdöbbentő tudatossága villan meg. A szó mestere. A legnagyobb magyar stílművészek egyike. Öntudatosságának egy különösen szép példáját szemlélhetjük beszéde egyik helyén, amikor, miután elsőül Prohászka személyiségének művészi vonását emelte ki és jellemezte, – így folytatja: «Még egy másik döntő vonás van a Prohászka lelki alkatában. Az, hogy ő nemcsak esztétikai ember volt, hanem vallásos ember is.» Ez a fordulat tudatosan naív, epikus hatású. A püspökről mondja és emeli ki különös nyomatékkal, – írásban kurzív szedéssel is, – hogy vallásos ember, nemcsak művész. Epikai fordulat ez azért is, mert feltételeztetik a tárgy ismerete, a jellemzett személy kiléte a hallgatóság előtt. Ilyen körülmények között hallatlan erővel röpül és talál célba ez a megállapítás. És mindez, a filozófiai mélység, a tudós gazdagsága, az esztétikus ereje és a stiliszta művészete összefonódik az oráció egészében, mely több, mint mindezek az elemek, s melynek varázsa jelzőkbe foglalhatatlan. Csak a tizenhatodik század olasz egyházi zenéjéhez hasonlítható. A nagy líra magas, ünnepi zengzete s kimondhatatlan édessége. S minden diadalmasságot hirdető tartalma mellett valami halálosság árad belőle: az ember örök küzdelmének tragédiája. A lélek emberének.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
