Pap Károly: Jesuka
Pap Károly: Jesuka
A kis Jesuka mingyárt kezdetben sok gondot okozott a szülőinek. Nem mintha nem akart volna szopni, ó dehogy! Valahányszor anyja megkínálta, ő mindig engedelmesen tapasztotta szájacskáját anyja emlőjére, s el se válik tőle, míg csak jól nem lakik. Akkor fölnéz az anyjára, mintha mondaná: – teli a bendőcske, most csak tégy szépen a teknőbe. – Igen, ez van a szemében. S az anyjának nehéz ez a válás, jaj de nehéz! De ha Jesuka szeme mondja, hogy teli a bendőcske, akkor teli van. S ha ő mondja, tégy a teknőbe, akkor őt bele kell tenni a teknőbe, mert ilyen a Jesuka, már most jobban tud mindent, mint az anyja. Bizonyára szendergélni akar. S várja, hogy Mirjam mondjon valami altatót, s ránéz: – no hadd lám, miféle altatót tudsz mondani. – S az anyja mondja:
– Ha Jesuka szépen behúnyja a szemét, meglátja ezt mingyárt az Istenke: Hopp, a Jesuka behúnyta a szemét, nosza, eriggy csak Malah Semá, áldásangyala, s vigyj Jesukának álmot… Az álomtól nő Jesuka, erős lesz az álomtól, magas lesz és okos az álomtól, úgy hogy előbb fogja tudni olvasni a szentírást, mint az Ájimék Gidonkája, vagy az Afikék Rubenkája.
Jesuka azonban nem húnyja le a szemét. Nézi az anyját s hallgatja, mit beszél. Talán nem kell a Jesukának az álom? Mirjam végigsimítja Jesuka szemét: Csi-csi-csi… – s ringatni kezdi a teknőt. Ah persze! Biztosan a ringatás kell előbb a Jesukának!
Jesuka engedi magát ringatni, de most sincs semmi kedve az alváshoz. S valahányszor újra lesimítja az anyja a szemét, becsukja, aztán mingyárt kinyitja s tovább nézi az anyját. S olyan nyugodtan, komolyan, szinte méltóságosan nézi, hogy Mirjamnak mosolyogni kell, aztán kipukkad belőle a nevetés: Jóságos Isten te! – kiáltja, – mint egy egész ember! – Nekiesik, csókolja, ölelgeti, elengedi, nézi távolabbról, nézi közelebbről, s mindég erősebben nevet, mindég hangosabban kiáltja: Egy egész ember! – Aztán kiveszi a teknőből, s mosolyogva, csodálkozva ingatja a fejét, míg izgatottan sétál vele: – Egy egész ember! – Aztán magához szorítja, letérdel hozzá, megint nézi: – Hiszen ez már beszélni is tudna, ha akarna! Ugye Jesuka? Tudnál beszélni, csak nem akarsz? – S egész közel hajol hozzá fülével: – no, csak beszélj, Jesuka, – suttogja, – anyuka nem árul el téged, hogy Jesuka már beszélni is tud! Nem árul el még apának sem, no csak beszélj!
S ahogy nézi a gyermekét, úgy tűnik neki, mintha az a szemével így szólna:
– Igazán kedves asszony vagy, Mirjam, s én valóban tudnék beszélni, de nem akarlak most zavarni téged, neked más dolgod is van. Ott az a véka, válogasd csak szépen a vetőmagot, én majd elnézegelődök itt a teknőben…
– Ah, – mondja Mirjam, – igazán nem szép tőled, Jesuka, hogy Mirjamnak, kedves asszonynak szólítod az anyukádat.
S a gyermek szeme mintha így felelne:
– Igazán nem tudlak egyébnek szólítani. Kedves asszony vagy, Mirjam. De most csak dolgozz, mert ha mindég engem nézel, sohse készülsz el a vetőmagválogatással, s akkor nem lesz tavaszra árpa, Jóséh haragudni fog, csak dolgozz hát s ne törődj velem. Különben is… ha… ha… hallod? Itt van egy tücsök a teknőben a szalma közt… hallod? Ezzel fogok én majd beszélgetni…
S valóban a tücsök már is készülődik, hogy beszélgessen Jesukával. Nini! Milyeneket ugrik! Föl, le. Nagyon izgatott, nyilván már nagyon szeretne beszélni Jesukával. S ahogy Mirjam visszateszi a teknőbe Jesukát, a tücsök egyenest Jesuka térdére ugrik.
Jesuka most egy hosszú pillantást vet az anyjára:
– Nem nézek rád most egy jóideig, hogy nyugodtan dolgozhass.
S eztán valóban csak a tücsköt nézi Jesuka, s ha a tücsök mondja: cip-cip…, Jesuka is mondja: cirip-cirip…
– Ej, ej, – mondja Mirjam, – hát Jesuka a tücsökkel hangosan beszélget? De az anyukával nem beszélget hangosan? Az anyukájához csak a szemével szól, de a tücsökhöz a szájával is? Jaj, de meg van bántva az anyuka! Anyuka sír… Brü-hühü… – S közben ujjai mögül nézi, vajjon mit fog csinálni most az egyetlen?
A tücsök megijedt az embersírástól s elhallgatott. Jesuka is hallgatva nézi az anyját. Nem biztos, hogy az anyja sír. S még kérdően nézi anyja elfedett arcát, erre a tekintetre megint kitör Mirjamból a nevetés, s fölkiált: – Mint egy egész ember! De jaj, nem szabad így pocsékolni az időt! Elő kell hozni a vékát, válogatni kell a magot. Jaj, csak válogathatná! Csak tudna ő válogatni! – Mert valahányszor hallja, ahogy a tücsök s Jesuka beszélgetnek, mindannyiszor nevetnie kell, sikoltoznia kell: Ni, hogy összepajtáskodott Jesuka a tücsökkel! – S újra, meg újra lecsapja a vékát, s nekiesik csókkal, öleléssel Jesukának.
Ekkor azonban Jesuka szeme így szól:
– Ej, ej, most már éppen eleget csókoltál! Hagyj a tücsöknek is valamit belőlem! S aztán mi lesz a vetőmaggal?
– Jaj Istenkém, te csak mindég bántod az anyukádat… – s most már szorgosan nekilát Mirjam a válogatásnak, s csak magában mosolyog… mosolyog… Ám ez a mosolygás is éppen elég ahhoz, hogy megzavarja munkáját. Bele-beleesik a vékába a mosolya, meg-megakasztja ujjait, s midőn felnéz, megint csak ott van a Jesuka. S vajjon mit mond a szeme? Bizony ezt mondja: – édes jó Mirjam, legjobb lesz, ha hátat fordítasz nekünk, különben sohse végzel a munkáddal… – S Mirjam mosolyogva, sopánkodva megteszi, amit Jesuka szeme mond; fájdalom, ez se sokat használ, mindég van valami, amiért kissé visszafordul, s megint csak itt van a Jesuka. Azt mondja: nem járja ez, nem járja ez… De nézd csak! Nem a gazdag, a jó Ámon ment el a küszöbünk előtt? Be is nézett egy pillantással, minthogy azonban én éppen a tücsökkel beszélgettem, odébbállt. De azért sohse félj, mingyárt visszajön Ámon, csak egyszer-kétszer még gyorsan jóttesz, mert ha ő nem tesz jót, mi lesz Názárettel, Izráellel, s az egész világgal? Látod, már itt is van…
Azt mondja:
– Hol az urad? Kiment sátorlombokért a ridági erdőre? No majd megvárom, amíg visszajő, mert új ekét akarok vele faragtatni az őszi szántáshoz.
Pedig valójában van neki elég ekéje. Hanem Jesukája nincs neki. Jesukára kíváncsi. Mióta először látta, egyre többször gondol reá, észre se veszi, s csak rágondol. S nem tudja miért. Öt szép gyermeke van. Kicsi, nagy, fiú, lány, s mégis Jesukára gondol. S ha azt mondja: no hadd lám, járok egyet, hadd lám, miben szűkölködik Názáret, akkor is voltaképpen arra gondol, megnézem azt a Jesukát. Bizony, ez az, amiben ő szűkölködik. Nincs neki Jesukája. Isten ments azonban, hogy megmondd neki, halálra szégyelné magát, hogy ő, a gazdag Ámon, elkívánná felebarátja egyetlen magzatát. Isten ments, hogy szólj neki! Tégy úgy, mintha mitse tudnál, s csak figyeld a jó embert.
Ámon Jesukához hajlik:
– Éldegélsz, Jesuka, éldegélsz? – kérdezi s rámosolyog.
Hol van a gyermek Názáretben, aki nem ösmerné Ámon jóságos mosolyát, s ne gőgicsélne, ha Ámon mosolyog!? De Jesuka nem gőgicsél.
Ámon újra mosolyog, még jóságosabban, még szélesebben.
Hol van a gyermek, aki erre ne nyujtaná ki a karocskáit, s ne kívánkozna Ámon keblére röpülni? De Jesuka nem kívánkozik ki a teknőből. Jesuka nem kívánkozik ki a teknőből, Jesuka nem nyujtogatja ki a karocskáit.
Ámon mintha meghökkenne egy kicsikét, de aztán mingyárt Jesuka fölé lógatja illatos, szép, hosszú szakállát.
Hol a gyermek, aki ne kívánná megráncigálni Ámon ősz szakállát? Csak Jesuka nem kívánja.
Ezt már nem bírja Ámon. S megszólal:
– Talán félsz Ámon bácsitól, – mondja, ámbár egészen jól tudja, hogy nincs olyan gyermek, aki félne tőle, s hogy Jesuka sem fél. Hanem más itt a bibi, csak tudná Ámon, hogy mi! – S míg Ámon ezen gondolkodik, Jesuka nyugodtan nézi Ámont, mintha csak azt mondaná:
– Igazán jóságosan, szépen tudsz mosolyogni, s a szakállad is jóságos és szép, s magad is az vagy, derék Ámon. S én nagyon szívesen látlak, nagyon szívesen látlak.
– Különös, – feleli mormogva Ámon, – egy gyerek, aki nem mosolyog, s nem kapdos Ámon szakálla után. Egy ilyen gyermek!… – S Ámon fejét ingatja: – Hm… hm… itt valami nincs rendben…
Jesuka szeme azonban így felel:
– Sohse gondolkozz, jó Ámon, rendben van itt minden, foglalj helyet szépen s majd elnézegetjük egymást.
Csakhogy Ámon nem nyughat meg ebben. Lehetetlen! Ámon ne tudna felvidítani egy gyermeket?! – No megállj, te kis huncut, hát nem elég neked a mosoly meg a szakáll? No megállj!
Ravaszul hunyorgat Ámon, rándul az arca s a teknő felett egyszeriben mozogni kezd a jóságos szép szakáll.
– Áh ni!
Mirjam nem győz nevetni, csodálkozni, hogy táncol az illatos, gyönyörű szakáll. Más gyermekek sikoltozni szoktak ilyenkor! A meglett emberek is mindég felvidultak ettől, ni, Mirjamot is hogy rengeti a nevetés! Nem is annyira a szakálltól nevet Mirjam, hanem attól, hogy mily megelégedetten s nyugodtan nézi Jesuka a táncoló szakállt. Nyugodtan, megelégedetten, szinte méltóságosan. Csak éppen nevetni nem nevet! Mintha csak mondaná:
– Nagyon kedvesen táncol a szakállad, igazán jó ember vagy.
– De ennek már a fele sem tréfa, – mondja Ámon. – Ez a gyermek nem tud nevetni? No jó. Megállj csak. Hát nem kell sem a mosoly, sem a táncoló szakáll, ez még nem történt meg Ámonnal, de azért ő még most sem esik kétségbe!
S Ámon az ujjain át kukucskál. Aztán nehézkesen, öregesen mászkál Jesuka teknője körül, csipog, mint a csibe. Kiált rekedten, mint az öreg kakas, mekeg szelíden, mint a kezes kecske. Más gyermek rég kiesett volna a teknőjéből.
Jesuka szeme azonban csak így szól:
– Ne gyötrődj már, jóságos Ámon. Hanem ülj le s nézzük egymást szépen.
Most már szinte Mirjam is röstelli a dolgot. De azért nem tudja elrejteni mosolyát, míg pirultan bizonygatja, hogy ez a Jesuka, ő már csak ilyen. Hiszen az anyját is jóasszonynak, Mirjamnak mondja. – Pihenj meg, jó Ámon.
– Jó, jó, – mormogja Ámon, de a csodálkozástól kezd lassan zavarba jönni. Hál’ Isten, itt vannak a szőlőszemek. A legédesebbek. Olyan nagyok, mint egy-egy kis borostömlő. Ez az, amiért a gyerekek utánafutnak egészen a szomszéd határig, s a köntöse másik ujjában a fügeméz! S a köntöse övében a datolya! Ezért mondják a gyermekek Názáretben: jaj csak jönne már Ámon bácsi! S erre mondják a férfiak is: Ez az Ámon olyan, mint az eleven fügeméz!
No most meglátjuk, mit akar ez a Jesuka. S Ámon megcsillogtatja a szőlőszemet: no most vajjon ki fog-e mászni a teknőből? Vajjon hogy fog ez most mosolyogni?
Jesuka azonban csak nézi a szőlőszemet, mintha mondaná: nagyon szép, kövér szőlőszem. Jó és kövér, mint Ámon.
S a fügeméz se jár jobban.
A datolya sem.
Mirjam nem tudja, piruljon-e, nevessen-e.
Elképedve kiált fel Ámon:
– Ó, ez még nem történt meg! Erre még nem volt példa Názáretben, kicsoda ez a gyerek? Mit tégy most, Ámon?
S Ámon olyasmit tesz, amire még sohasem került a sor, ha fel akarta vidítani a gyermeket: Ámon sírni kezd. Sírni kezd s elfedi kezével az arcát.
Jesuka nézi egy ideig, Ámon egyre keservesebben sír. Akkor Jesuka megszólal:
– Cip-cirip, – mondja, – cip-cirip… – ugy, amint a tücsökkel beszélgetett.
Ámon csodálkozó örömmel veszi le kezét az arcáról s mohón, gyorsan kérdi:
– Mit mondtál, szentem?
– Cip-cirip… – feleli Jesuka, s aztán megint csak úgy nézi Ámont, mint az elébb: – derék vagy, Ámon, szépen sírtál.
Mirjam pedig megmagyarázza Ámonnak, hogy Jesuka ugyanazt mondta, amit a tücsöknek mondott az elébb.
– Ej, – feleli Ámon, – hát úgy beszélsz Ámonnal, mint valami tücsökkel? S most végre leül a teknőhöz, s míg Jesukát nézi, hangosan így gondolkodik:
– Hát ilyen is van? Aki semmit sem kíván Ámon bácsitól? Akinek Ámon bácsi semmit sem tud adni? Pedig jaj de szeretne neki is adni valamit Ámon bácsi! Egy gyermekecskének sem szeretne szívesebben adni valamit Ámon bácsi, mint ennek a Jesukának! S éppen ő neki nem lehet semmit sem adni! Neki nincs semmi kívánsága!
S Ámon szinte elszomorodik:
– Mirevaló a fügeméz, a szőlőszem, a szakáll s a mosoly, ha Jesuka semmit sem kíván?…
– No jó, – feleli erre Jesuka szeme, – csak ne szomorkodj, hát kend be a számat azzal a mézzel.
S Ámon bekeni Jesuka száját, szótlanul s figyelmesen, s Jesuka komolyan s méltóságosan benyalja csöpp nyelvével a mézet.
– Így, – mondja szemével. – Most már ülj szépen mellettem s nézegessük egymást.
Egyideig csak megvan így Ámon, hanem aztán nem elég neki a nézegetés. Ha egyszer Jesuka benyalta a fügemézet, Ámon nagyon szeretné, ha a szőlőt is megkóstolná. Ó, hiszen nem muszáj se gügyögni, se kapdosni, se nevetni, még csak mosolyogni sem! Ha egyszer Jesuka nem olyan, mint más gyermek… no rendben van… azért talán szabad megkínálni őt ezzel a szőlőbelecskével is…
S komoly orcával megkeni Jesuka szájacskáját a szőlőszemmel.
– Jó, – feleli Jesuka szeme, – ezt is megízlelem. – Ki-kinyujtja nyelvecskéjét s méltóságosan körülnyalja csöpp száját.
– No, – mondja Ámon, – te hercegecske! Te kis fejedelem! Csakhogy mégis elfogadtál valamit kegyesen Ámon bácsitól! – S dohog:
– Nagyon nagy legény vagy! De hát mit adjak neked? Én csak az Ámon bácsi vagyok Názáretből! Nem adhatok neked egy kis aranykoronát, kis aranytrónocskával, te kis királyfi! No megállj, lesz még idő, mikor szívesen ennéd Ámon bácsi szőlőjét, fügéjét.
Mirjam nem győz nevetni Ámon édes dohogásán, dörmögésén:
– Jaj, jaj! – kiáltja – milyen szerelmetes Ámon bácsi az ő Jesukájába! De hát igazán olyan is Jesuka, mint egy királyfi! Mindég is mondtam, mint egy egész ember! De Ámon bácsi jobban mondja, igazán, mint egy egész királyfi!
– De most már üljünk csöndesen – mondja Jesuka szeme, s Ámon kissé még dohog, aztán megnyugszik s csak hosszan nézi Jesukát. S Mirjam is csak nézi Jesukát. Ki tudná megmondani, mennyi idő telt el így, mikor egyszerre, váratlanul, lassan mosolyogni kezd Jesuka.
Ámon szinte belepirul és Mirjam kezeit csapkodja össze, aztán a térdét csapkodja kezével:
– Igazán, igazán! – kiáltja, – így csak a királyfiak tudnak mosolyogni! Igaz, ő még sohse látott királyfit, de egész biztos, csak ők tudnak így mosolyogni! Jaj, mit szól ehhez Ámon bácsi!
– No nézd! – kiáltja Ámon s piros foltok ütnek ki arcán, homlokán, hol itt, hol ott, az izgalomtól. – No nézd, hogy érti a mosolygást! Mintha mondaná: Ez az Ámon! Öt gyermeke van néki, mégis eljár mindenfelé teknőt ringatni, mosolyogni, szakállát táncoltatni, szőlőjét, mézét mutogatni, adogatni. Tíz anya, tíz apa bújt beléje, nem hiába mondják róla: fontosabb néki egy gyerek, mint a szombat. S a végén teknőringatásával, mosolygatásával, szakálltáncoltatásával, fügéjével, mézével együtt a pokolra jut!
– Sohse félj, – mondja Jesuka szeme, – ők a bolondok, te pedig nagyszerű dolgokat mondasz.
Mirjam meg újra s újra fölkiált:
– Áh, ahogy ezek ketten beszélgetnek! Ez a jó Ámon, meg az ő királyfia! Ki látott már ilyet? Nem, ez igazán nem való ide! Nem, ez nem is az ő gyermeke! Lehetetlen! – sikong örömében Mirjam, – lehetetlen, hogy ez az enyém legyen! Meg kellene ezt mutatni Jeruzsálemben!
Jesuka szeme úgy vélekedik, hogy majd eljön ennek is az ideje, jó asszony.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
