HEVESI ANDRÁS: EGY KRITIKUS ARCKÉPE
HEVESI ANDRÁS: EGY KRITIKUS ARCKÉPE
Kritik ist Widerstand
Alfred Kerr.
A háború vége felé, amikor az emberiség egész kultúrája zátonyra futott Budapesten s a bennszülöttek kannibáli szenvedéllyel vetették magukat a hajóroncsokból kiboruló könyvekre, mikor minden állítás és minden tagadás, minden forradalom és minden ellenforradalom egyszerre divatban volt, mikor olyan nagy volt a választék gondolatokban és könyvekben, hogy az emberek alig értek rá gondolkozni és olvasni, a többi közt Alfred Kerr is partra vetődött nálunk. Néhány hónapig úgy emlegették, mint a világ legnagyobb kritikusát, de a divatok akkor filmszerű gyorsasággal követték egymást és rövidesen megvetően félretolták, mint felszínes, frivol szabadgondolkodót és vivőrt, aminél nagyobb megbélyegzést a mondvacsinált aszkézis és eltökélt miszticizmus 1918-as Budapestjén el sem lehetett képzelni. Kerr kiment a divatból, mielőtt ideje lett volna nyomot hagyni és hatása legföljebb abban nyilatkozott meg, hogy a kritikában, amelyet azelőtt inkább tanáros műfajnak tartottak, a színes riport is polgárjogot kapott. Mi szeretjük az idejétmult, de megoldatlan vitákat, szeretjük a közelmultat, amely nemcsak forrása, hanem tükre és kritikája is a jelennek és szeretjük az öregeket, nem a tekintély, hanem a valóság tiszteletéből, mert idővel a legváltozékonyabb arc is megkapja a maga rideg és félelmes – állandó kifejezését. Nemcsak az ércbevésett, méltóságteljes öregek, hanem a kokett, mozgékony, ideges és szeszélyes öregek is tiszteletreméltóak és a tiszteletbe valami különös nyugtalanság, valami kínzó szimpátia vegyül, amit a klasszikus aggastyánok nem keltenek fel az emberben. Van-e bánatosabb illusztrációja az idő vasfogának, mint a kővé dermedt szeszély, mint az architektúrává merevedett póz, mint a korláttá, akadállyá változott kisérlet és játék? Ha Alfred Kerr csakugyan elavult, egy okkal több arra, hogy foglalkozzunk vele: legalább lemérhetjük rajta az idő változását. Nem próbáljuk lehengerelni légből kapott komolysággal az ő jól megalapozott frivolitását; nem csinálunk belőle rokokó-idillt, mint az 1830-as fiatalemberek az ancien régime-ből; nem akarunk sem ellenségesen, se vállveregetően, se szentimentálisan felülkerekedni rajta, csak párhuzamra törekszünk, semmi egyébre.
*
Alfred Kerr sokszor hivatkozik a mesebeli hercegkisasszonyra, aki tíz derékalj alatt is megérzi a borsószemet: ilyen érzéke van neki a lappangó banalitás iránt. Pedig az ő kritikusi alakjában is van valami visszafojtott regényesség, valami kényelmes és kacér engedékenység a közhely csábításával szemben. Kidolgozza a saját maszkját, megrajzolja és kiszínezi a saját legendáját. Nemcsak írja a kritikát, hanem látja magát írni; úgy követi magát írás közben, mint az éjszakai sétálót a léptei kopogása, Összegyüjtött műveinek öt kötete egy kritikus regényes életrajza. Az alak, akit maga előtt lát, korának fia, majdnem olyan határozott értelemben, ahogy Odysseus a Laertes fia. Személyes, lirai viszonyban van a korral, amelyben él: úgy ül a korában, mint egy nagy hotel terraszán a Riviérán; olyan meghatottan, mélázva és elégedetten, mintha fotografálnák. Számára az irodalom egy nagy világtörténelmi regény, amelynek ő epizódistája és titkos főszereplője: első személyben mondja el és minden az ő kedvéért történik. Talán még soha nem élt ember a világon, aki ennyire odaadóan, ennyire hivatásszerűen kortárs volna, mint Alfred Kerr. Mindnyájan a korunkban élünk, de csak úgy, mint a klasszikus tragédia hőse az antik oszlopcsarnokban: elmondjuk a szerepünket és ügyet se vetünk a díszletre; Alfred Kerr folyton a díszletet nézi és a díszletben nézi saját magát: a szerelmi extázishoz is szüksége van Európa térképére. Ez a díszlet nem mozdulatlan; ugy rohan, mint a mozifilm vagy mint a vonatablak mellett elröpülő táj. Alfred Kerr úgy utazik a korában, mint egy vasúti fülkében.
Hova utazik? Nem az utópia felé, amely untatja, inkább egy városi idill felé, amely koraőszi hangulatban gyönyörködik a saját árnyalatokban való gazdagságában; egy európai hangverseny felé, amelyben a régi, új és leendő civilizációk találkoznak; egy kellemesen fáradt és melankólikus alkonyat felé, amelyben a szellemi luciditás és érzelmi differenciáltság akadálytalanul megnyilatkozik. Kerr csak olyan színdarabban tud gyönyörködni, amely a szereplőket a vak szenvedélyek és félhomályos tapogatódzások világából elvezeti a saját karakterük ismeretéhez. Szereti a félhangokat, az elszólásokat, a hirtelen kitöréseket; szereti az áruló-leplező gesztusokat; de talán még jobban szereti a pillanatnyi hallgatásokat, mikor a szereplőknek olyan jó dolguk van, hogy már beszélni se tudnak, csak némán élvezik a boldogságukat. Szereti a tragikomikus pillanatokat, mikor a tapintatlan hétköznap elgáncsolja a páthoszt. Szereti az emberi kapcsolatok gazdagságát és sokrétűségét, kivált ha egymásban reflektálódnak. Nem szereti a tragédiát. Hisz a demokrácia terjedésében és az emberi szenvedélyek fokozatos civilizálódásában. Csak egyfajta páthosz iránt van érzéke: a forradalmi páthosz iránt. Eszményképe Shaw Julius Caesarja, aki a testi bátorságot és a hősies pózokat politikai kényszerűségből, magában vihogva gyakorolja. Szereti az ínycsiklandó, kívánatos írókat, akik fokozzák az emberek örömét azon, hogy ma élnek: a tizenkilencedik század végén és a huszadik század első évtizedében. Állandó euforiában él, amit a saját kritikusi mestersége az extázisig fokoz. Nem csak jól érzi magát a világon: ezt ki is tudja fejezni. Nevet tud adni az élvezetének és a bosszuságának; sikert tud aratni az elragadtatásával. Az író néha megbukik; a kritikust a mestersége arra kényszeríti, hogy állandóan sikere legyen. Az írónak regényekkel vagy drámákkal, legjobb esetben felvonásokkal vagy fejezetekkel lehet sikere; a kritikusnak alanyokkal és állítmányokkal. Az írói siker úgy viszonylik a kritikai sikerhez, mint egy az ezerhez. Az író meg sem kísérli a tökéletesen pontos kifejezést vagy tudatosan lemond róla, mert nem akarja kimeríteni az olvasót, a kritikusnak a leghétköznapibb környezete, éltető eleme a tökéletesség. Alfred Kerr olyan, mint a céllövő, aki egy életen át szakadatlanul célba talál, mint a mindig kifogástalanul működő, soha nem hibázó gépfegyver. Kalapot kell emelni előtte, ha mindennek ellenére se bolondult meg.
*
Ez a háború előtti mámor és extázis általános európai jelenség-e vagy csak középeurópai tünet és Középeurópában is csak bizonyos intellectuelekre szorítkozik? Ne firtassuk; nézzük inkább, mit használhatunk ennek a ragyogó kritikusnak a fegyvertárából. A korszerűség mámorát aligha; a pillanat, amelyben élünk, nem növeli az önérzetünket; a szellem ma üldözöttnek érzi magát, nem hódítónak, elzárkózik, ahelyett, hogy proselytákat keresne. Saját ösztöneinek, rokonszenveinek, elragadtatásainak magától értetődő, lelkiismeretfurdalás nélküli jóváhagyását semmi esetre sem: nem bizonyos, hogy azok az írásművek a legértékesebbek, amelyekben a legkisebb fáradsággal tudunk gyönyörködni; nem bizonyos, hogy az a szép, ami a kényelmünket szolgálja, ami szinte testileg kellemes. Alfred Kerrnek minden sora védőbeszéd saját maga mellett; mi inkább saját magunk ellen keresünk segítséget az íróknál. A kritikaírás ma nem a kritikus magánszemélyének a diadalmenete, hanem igen gyakran áldozat, deferálás, egyensúly, kompromisszum aközött, aminek a helyességét gyanítjuk és aközött, ami őszintén tetszik. A kifejezés pontosságát, a hajszálfinom elemzést – talán felhasználhatjuk; de kérdés, hogy a kritikus helyes magatartása csakugyan az állandó lesbenállás, az ugrásra készség; csakugyan az-e a feladata, hogy birokra keljen az írókkal és felülkerekedjen rajtuk? Nincs valami mérhetetlen lelki szegénység Kerr egyhangú diadalmenetében, száraz megalomániájában?
Van azonban Kerrnek egy előnye: a korabeli drámaírók alkalmat adtak neki az elvei tisztázására. Mikor megindult, az egész német nyelvterületen szárnyaikat bontogatták a tehetségek; Alfred Kerr harmincéves koráig nem tett mást, csak ismerkedett. Ibsenért még verekedni kellett. Bernard Shawról a kontinensen azt sem tudták, hogy a világon van. Az utóbbi harmincöt év német színházában azok álltak az első vonalban, akik mellé Alfred Kerr fiatalon lekötötte magát; ez a harmincöt év Alfred Kerr magánügye, szinte magánvállalkozása volt. Ha valakire megharagudott, azért tette, mert csalódott benne, sohasem azért, mert nem volt hozzá köze. Elveit a barátain tisztázta, az ő hátukat használta fel íróasztalnak. Könnyű pártatlannak és szigorúnak lenni, ha valaki jól választotta meg a barátait. Egy irányban nekünk is alkalmunk volt tisztáznunk az elveinket; az ellenségeinkkel már megismerkedtünk. Mikor ismerkedünk meg a barátainkkal?
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
