Laczkó Géza: Osvát Ernő és a kinai versek
Laczkó Géza: Osvát Ernő és a kinai versek
Magamról fogok beszélni. És ez nem szerénytelenség részemről, bár egy 25 éves fiatalembert még megillethet a szerénytelenség. Én tudniillik körülbelül 25 évvel ezelőtt születtem és születésemnek körülményeit akarom elmondani, hogy belevilágítsak abba a módba, amellyel a Nyugat gárdája összetoborzódott.
Fiatal tanár voltam. Nem ismert senki, én sem ismertem senkit. Egy nap a kosztadó baráti családnál afféle délutáni kávézás volt, amelyet akkor még nem neveztek zsúrnak, a fiatalság számára. A vendégek között jelen volt élő Beethoven-halotti-maszkjával Balázs Béla is, a hatalmas vörös sörényű, tehetséges fiatal költő, aki azt kérdezte tőlem, hogy mit csinálok. Én éppen a kuglófból szedegettem ki a mazsolaszemeket s mondtam neki, mazsolát eszem. - De úgy általában mit csinálsz? - Úgy általában tanítok, - feleltem. - Nincs valami írásod készen? - kérdezte komolyan. Mondtam neki: de igen, vagy egy pár kínai versem, amelyeket nemrégen fordítottam - francia eredetiből. - Hát kérlek - mondta Balázs, - írj ezekhez a versekhez egy rövid bevezetőt a kínai költészet lényegéről s az egészet add át nekem, meg fog jelenni a Nyugatban. Honnan veszem én a kínai költészet lényegét, nem nagyon tudtam. De azért pár nap alatt elkészült a kért bevezetés, még pedig pontosan a kínai költészet lényegéről s a versekkel együtt átadtam Balázs Bélának.
Elmúlt két hét. A Nyugat megjelent. A kínai versek nem voltak benne. Elmúlt ismét két hét, a Nyugat ismét megjelent s a kínai versek megint nem voltak benne. Pár nap múlva azonban levelet kaptam, de ebben aztán benne voltak a kínai versek. S mellettük Osvát Ernőnek egy sajátkezű és rendkívül hosszú - lehetett vagy két és fél sor - levele, amelyben ajánlkozásomat megköszönve, udvariasan értesít, hogy a Nyugatnak nincs szüksége a kínai költészet lényegére és a lényeghez csatolt versekre. Sokáig törtem a fejem, hogyan álljak e méltatlan elbánás miatt bosszút, végre előkerestem összes költeményeim gyüjteményét, egy jó háromszáz oldalas füzetet, amelyben a versek százai nyüzsögtek és elküldtem Osvát Ernőnek egy kísérőlevéllel, amelyben kifejtettem, hogy felbátorítva a rendkívül meleg fogadtatástól, amelyben a Nyugat részesített, van szerencsém mellékelten összes költői műveimet elküldeni, megjegyezve azonban, hogy én a Nyugatnak nem ajánltam fel munkásságomat s eszembe sem jutott volna a copfos Távol-Keletet rázúdítani a szigorú Nyugatra, ha nem kaptam volna ilyenirányú felszólítást.
Másnap már üzenet várt otthon, hogy Osvát Ernő sürgősen beszélni akar velem. Még pedig semleges helyen. Mint semleges helyben, megyegyeztünk az Eötvös-kollégiumban, ahol Szilasi Vilmos fiatal barátom szobájában várakoztam Osvát megérkezésére. Az ajtó nyílt és Osvát megjelent alacsony, egyenes állógallérjában, hosszú, vékony, fekete nyakkendőjével, villámló szemüvegével s jellegzetes agyarán egy prenzádos szivarral, amelyet olyan nagyon szeretett. Kezében a füzet, ó jaj, a verseimmel. A megismerkedés után verseimet udvariasan, de határozott mozdulattal visszaadta. - Milyenek? - kérdeztem. - Rosszak - felelte közvetlenül -, de nem ír-e más valamit? - Nem - feleltem elkedvetlenedve és dacosan. - Prózát? - Nem. - Novellát? - Nem. - Talán regényt? - Nem. - Egyáltalán semmit sem ír? - Nem írok. - Mit csinált tegnap délután? - csapott rám hirtelen Osvát újabb kérdése. - Tegnap délután - feleltem savanyúan - pedagógiai módszeres dolgokkal foglalkoztam, mert a legközelebbi tanári konferenciára valami módszeres pedagógiai felolvasást kell elkészítenem a stílusokról és az iskoláról és hát ilyen pedagógiai dolgokról. - Nem mutathatná meg nekem azt a kézíratot? - Kérem, az önt nem érdekli, azok olyan tanári módszeres dolgok, igaz, hogy mivel úntam őket, hát nem olyan módszeres formában írtam meg, hanem egy kissé elevenebbül, tarkán és valahogy olyan «modern»-ül. - Adja ide nekem azt a kézíratot - mondta Osvát. - Nem adhatom - feleltem -, mert holnap fel kell olvasnom a konferencián. - Hát akkor én holnapután értejövök - mondta Osvát és elbucsúzott.
Én már szinte el is felejtettem a dolgot, amikor harmadnap Osvát csakugyan megjelent, lecsapott a kis értekezésre, magával vitte s ezt a kis művet, amely nem nagyon nyerte meg a módszeres konferencia közönségének tetszését, de úgylátszik nagyon megfelelt a harcos Nyugat erőszakos szerkesztőjének, kiadta a folyóirat legközelebbi számában.
Ez volt első kéziratom, amelyet nem én ajánltam fel, hanem kértek tőlem, amelyet nem dobtak vissza mindenütt, mint eddig összes kézirataimat, ez volt első művem, amely megjelent a Nyugatban s amelyért pénzt kaptam.
Aki pedig pénzt kap azért, amit írt, az megszületett.
Megszülettem.
A 25 éves Nyugat jubileumi nagygyűlésén elmondta:
Laczkó Géza
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
