Móricz Virág: Rokonlátogatás
Móricz Virág: Rokonlátogatás
A villamoskalauz körülményesen elmagyarázta, hogy kell a végállomástól elmenni a döblingi Park-szanatóriumhoz. Zsuzsi megköszönte s nekivágott a Hohe Warte-nek. Ködös, nyirkos vasárnap délelőtt volt. Minden utcasarkon megkérdezte, hogy menjen tovább, s végül meglepetten állt a Park-szanatórium fényűző halljában. Szmókingos portás magasra húzta pomádés szemöldökét, mikor megmondta, kit keres. Átvette tőle a kis névjegyet s elment.
Zsuzsi leült a hallban a mély bőrfotelbe, s idegesen várt. Anyja sürgette leveleiben, hogy keresse meg ezt a bécsi rokont, Sávossy Jánost. Nem képzelte, hogy ilyen palotában fogja megtalálni. Most kíváncsian nézett fel, ahányszor valaki keresztülment a puha szőnyeggel borított hallon.
A portás magas, szikár, fehérhajú s bajúszú urat vezetett erre. Zsuzsi feláll, csak a válláig ért az öregnek.
- Mi tetszik kérem?
- Benedek Zsuzsanna vagyok... Benedek József lánya... És a Sávossy Erzsébeté... Édesanyám írta, hogy keressem meg...
- Az Erzsók lánya! - széles mozdulattal magához ölelte, aztán eltolta magától, szemébe nézett, s bólogatott. - Az Erzsóka lánya! Hát ülj le, fiacskám... Hogy kerülsz ide hozzám? No, ez kedves, ez kedves... Az anyád is itt van?
- Anyuska Pesten van, csak én tanulok most itt. Ösztöndíjas vagyok a Collegium Hungaricumban...
- Egyetemen vagy?
- Igen, már négy éve. Tavasszal letettem a szakvizsgámat, most disszertáción dolgozom, s tavasszal akarnék doktorálni... Ha ugyan lesz annyi pénzem... mert az sokba kerül...
- Erzsók... Van harminc éve, hogy nem láttam... - Leültek szembe egymással, az öregúr előrehajolt, úgy vizsgálta a lányt. - Az anyád vonásait keresem benned... De szép lányka volt... Olyan huncutul nevetett, egész eltünt olyankor a szeme, s két griberlije volt... muti csak, neked is van...
Zsuzsi meghatottan nézett a fehér öregre, s gondolt az édesanyjára, akinek a szemei körül már annyi a ránc, s nagy fekete haja kicsi szürke konty...
- Hogy az Erzsók a Benedek Pepihez ment hozzá! A kis ugrifüles hadnagyocskához... No Kabos, a Pepi vágott ki a nyeregből... A kis Pepi... - hangosan kacagott, a térdét csapkodta. - Persze, persze, Kabos már akkor is volt vagy negyvenéves, Pepi meg huszonkettő s hadnagy...
- Édesapám elesett a háborúban...
Sávossy meghökkent. A tenyerét nézegette. Erőlködött, hogy visszaemlékezzék a hadnagyra, de nem tudott. Kicsit felemelte a pilláit, s vizsgálódva, tapogatva nézte a lányt. Külön megnézte szemét, száját, bőrét, nyakát, testét, egész a cipője hegyéig.
Zsuzsi nyugtalanul fészkelődött, egyenes derékkal, kíváncsi szemmel nézte a bácsit, aki most kinyujtotta a tenyerét, s beborította vele az ő kezét.
- Régen itt tetszik lakni a szanatóriumban?
- Régen, régen...
- De van a városban is lakása... Én először ott kerestem.
- Van, van lakásom... De már öt éve nem aludtam benne... Tudod, mért? Megmondom neked, ha megigéred, hogy senkinek sem szólsz... De senkinek! - játékosan közelebb hajolt hozzá, meg is ölelte egy kicsit, maga felé fordította az arcát. - Várom a fiatalságom... hogy itt több ember van, hamarabb megtalál...
Zsuzsi nevetett.
- Hiszen János bácsi fiatal!
- Látod te azt, hogy öreg vagyok... Hát anyád? Anyád milyen? Ha Bécsben lesz, eljöttök hozzám!
- Oh, anyuska nem jöhet Bécsbe.
- Miért?
- Mert nincs pénze... Hárman vagyunk gyerekek, mind az egyetemen... a katonanyugdíj meg nagyon kicsi...
- Hárman vagytok? Fiúk?
- Egy öcsém van, meg egy nővérem. János bácsinak nincs családja?
- Nekem nincs.
- És most, hogy ketten állunk vizsga előtt... az rettentő sokba kerül... A nővérem osvostanhallgatónő. Azoknak a legrémesebb, mert olyan soká tart, míg kész vannak, s aztán még újra olyan soká, míg nem keresnek semmit.
- Á, hát a te vizsgadíjadat, várjunk csak, azt majd összehozzuk...
Zsuzsi meglepetten nézett fel.
- El fogsz menni Kaboshoz... Itt lakik nem messze... Megmondod, hogy én küldtelek, s megmondod, hogy a Sávossy Erzsók lánya vagy... - csavargatta a bajúszát. - Azt hiszem... azt hiszem, feliben át fogunk venni téged... Legjobban szeretnék veled menni. De jobb, ha egyedül vagy... Menj most, most ebédnél van, míg le nem fekszik. Itt volt soká a Park-szanatóriumban... Adok neked egy névjegyet... Aztán gyere vissza, ha beszéltél vele, mert kíváncsi vagyok mindenre... - nagyot nevetett, gyerekesen, mint aki csínyre készül. A szmókingos portástól papírt, ceruzát kért, s távollátó szemmel írt.
Zsuzsi hátradőlt a székben, s idegesen gondolkozott. Nézte az öregurat, s szinte öntudatlanul vette át tőle a levelet. Felállt, s hagyta magát kituszkolni az ajtón...
Kinn felszáradt a köd, s nyirkos maradt utána az ucca. Zsuzsi soká gyalogolt, míg megtalálta a címet, mely a borítékra volt írva. Fázósan húzta össze magán a kopott télikabátot, s fáradtan állt meg a nagy villa előtt. Becsöngetett, jött a portás ajtót nyitni.
- Kabos úr nagyon beteg, súlyos beteg, senkit nem fogadhat... Ki küldte, kérem?
- Sávossy úr, a Park-szanatóriumból.
- Kérem, tessék talán a nagyságos asszonnyal beszélni...
Zsuzsi felment a kőlépcsőn. Inas nyitott ajtót.
- Kabosné nagyságos asszonyt keresem...
Az inas megrázta a fejét.
- Olyan nincs is kérem...
Zsuzsi elpirult és elmondta, hogy Kabos urat kereste, s a portás a nagyságos asszonyhoz utasította.
- A lányához... Kelemenné nagyságos asszonyhoz... Azonnal megnézem. - Elvitte a levelet, Zsuzsi látta az ajtónyílásban, hogy egy kicsi öreg bácsi kiles utána, aztán elcsoszog hosszú barna kabátjában.
Bevezették a télikertbe. Feszesen fogadta egy házaspár. Leültették.
- Sávossy János tanácsos úr levelét elolvastam, azt írja, fogadjuk szívesen. Hogy egyetemi hallgató és segítségre van szüksége... - szólt a férfi. - Mennyiről volna szó?...
- De kérem... én nem akarok...
- A Collegiumban lakik?
- Igen... Sávossy bátyám Kabos úrhoz küldött, azt hiszem, a családommal egyszer régen összeköttetésben volt... Úgylátszik ezért.
- Igen? Ismeri a papát?
- Én nem ismerem, de azt hiszem, Sávossy bácsi azt mondta, hogy ő ismerte édesanyámat...
Kinn, a másik nagy szobában elő-előbukkant a kis öregúr. A lánya kérve szólt az urához:
- Papa szeretne bejönni... Hadd jöjjön be a papa...
- Hát jöjjön, én nem bánom.
Zsuzsi felállt s köszönt a kis öregnek.
- Igen súlyos beteg volt, s nagyot is hall, beszéljen vele hangosan, - utasította a férfi.
- Sávossy küldte, hogy az unokanővérének, valami Sávossy Erzsébetnek a lánya... s egyetemi hallgató, segítséget kér... - kiabált az asszony.
- Sávossy Erzsébet! A lánya! - jobbra, balra hajtogatta a fejét, összecsapta a kezét, s csak nézte Zsuzsit.
- Kérem, ha valami kívánsága van, csak hamar mondja meg, mert nekünk most el kell hazulról menni... - szólt az asszony.
- Semmi, semmi.
- No, de ti elmentek most, lányom... csak menjetek, én elbeszélgetek a kisasszonnyal...
A házaspár összenézett, bizalmatlanul. Az inassal levétették a Zsuzsi kabátját.
- Velem fog ebédelni a kisasszony... Lesz legalább egy kis barátnőm.
- Nem akarom zavarni...
- Dehogy zavar, dehogy zavar... a Sávossy Erzsóka lánya... egy ilyen szép, fiatal lány...
Zavart volt a hangulat. A házaspár kínosan búcsúzott, nem szívesen hagyták itt az öreget az idegen lánnyal. Zsuzsi ideges volt, nem szívesen maradt. Délre meg volt beszélve, hogy Péterrel kimennek a Praterbe sétálni. Szorongva ült a télikert nádszékében, s nézegette a kis öreg fehér szakállát, ami fel-felszaladgált, amint bólogatott.
- Kettesben maradtunk... De hogy hasonlít a mamájára! Hát a papa? - kíváncsian nézett fel a lányra.
- Benedek József őrnagy volt az édesapám, de elesett a háborúban.
Kabos felkapta a fejét.
- Milyen szép fehér szakálla van a bácsinak! - mondta kedveskedve, hogy feloldja a hosszú csendet.
Az öregnek megmozdult az arca s elmosolyodott:
- Magának meg kedves kis arcocskája van...
Végtelen lassan telt az ebéd. Az öreg roppant lassan evett, mellette állt az ápolónő, s ellenőrizte, hogy s mit eszik. Zsuzsinak mást tálaltak, s némán, lassan, türelmetlenül evett. Minduntalan az óráját nézte s Péterre gondolt.
Ebéd után egyszer csak belépett Sávossy János.
- Hát ti csak hallgattok meg esztek?... - lármás, kedves volt, a kis beteg öreg nevetgélt, s bólogatott, maga mellé ültette a vendéget.
- Hát mit szólsz, Kabos, hogy micsoda vendéget küldtem hozzád! - trombitált a fülébe. - Gyere, Zsuzsi, ideülsz közénk a díványra. Aztán mi kétfelől közrefogunk, s melegedünk melletted... Ugy-e, vén Kabos...
Kabos nevetett, s egyformán bólogatott. Zsuzsi felállt, s mosolyogva, tisztelettel ült a két öreg közé.
- Hát mesélj nekünk az egyetemedről... Meg arról a Collegiumról... Micsoda házigazda vagy te, Kabos... még egy kis borral se kínálod meg a vendégeket?
A német ápolónő nyugtalanul hajolt oda a gazdájához, s figyelmeztette, hogy nem szabad.
- Ah, hagyja őt, Trude nővér, nem látja, hogy udvarol! Ilyenkor nem szabad zavarni egy férfit...
Kabos nevetgélt és bólogatott, megfenyegette Sávossyt, s titokban közelebb huzódott Zsuzsihoz.
Három poharat hoztak, s mézes tokaji bort.
Az ápolónő csak egy fél pohárral engedett inni belőle. Akkor a két öreg kiparancsolta. Vállvonogatva ment el. Zsuzsi is ivott.
- A mi lányunk leszel, ugy-e, Kabos... Kis árva ez, szorgalmas, jó diák... ösztöndíjas a Collegiumban... Majd mi gondoskodunk rólad... Jó helyed van ott abban a Collegiumban? Mert jöhetnél hozzám is lakni, a szanatóriumba!
Zsuzsi nevetett. Sávossy bácsinak hogy megoldódott a nyelve s a fantáziája az első pohár bortól...
- Nagyon szép és kedves hely, a Collegium...
- Meddig maradsz itt?
- Március tizenötödikéig szól az ösztöndíjam...
- Akkor fog doktorvizsgát tenni... Látod, Kabos, mit tud ez a kislány. Mi fogunk neki segíteni. Kifizetjük a vizsgadíját...
- Dehát én azt nem kértem... - nevetett Zsuzsi.
- Nem kell mitőlünk kérni... ugy-e, Kabos... Ha meg levizsgázol, akkor idejössz hozzánk, tán még a lakásomba is visszaköltözök akkor. Igenis, én ezt már kezdtem elhatározni...
- Nono... - Kabos bácsi megfenyegette az ujjával. Újra ivott, s ettől nagy köhögés jött rá. Az ápolónő előjött ijedten, Zsuzsi félve integetett neki a két öreg háta mögött.
- Nem kell, Trude, nincs baj. Eridj csak, fiam...
- Nincs szükséged valami pénzre most, Zsuzsikám? Csak mondd meg egész bátran... Nézd, nekem semmi családom. Én annyi idegenen segítek...
Zsuzsi felemelte a fejét s megrázta. De eszébe jutott, hogy a télikabátja rövid és kopott, s hogy a multkor, mikor kinn voltak Péterrel a Karlsbergen, nekitámaszkodott egy fatörzsnek s végigszakadt.
- Egy új télikabátot fogsz kapni, Zsuzsikám...
Zsuzsi nevetett.
- Kabos, te is szólj már, csak bámulsz és elnyeled a szemeddel. Látod, a te lányaid... a te lányaid, ne haragudj, nem ilyenek... Látod, Zsuzsi, ez a bácsi meg az anyád... - újra kiitta a poharát... - A sok lánya meg volt neki akkor már, intézetben tartotta őket... Csak az édes mamád nem akarta... Neki a Bertalan Pepi kellett! Nem a gazdag, soklányú, özvegy. Látod, Kabos... A Pepi már meghalt, te meg itt vagy...
Zavaros volt a szava és a beszéde.
Zsuzsi felállt, körüljárt a szobában, nyugtalanul, szaglászva. Az ápolónő belépett s elbujt a függöny mögött. Suttogva szólt Zsuzsinak:
- Nem szabad neki inni... el kell mennie, kisasszony...
Zsuzsi visszafordult, visszaült az öregek mellé.
- Dalolni... - Kabos felemelte a mutatóujját, s kicsit mámorosan mozgatta a levegőben. - Dalolni... Erzsók hogy dalolt...
- Na dalolj neki, Zsuzsikám... Dalolj nekem... nekem... De okosan tetted, hogy eljöttél hozzám! Nem bánod meg... A Collégiumban laksz?... Dalolj, Zsuzsikám...
Zsuzsi a zongorához ült, s halkan játszott. A két öreg nézte, nézte, ittak, köhögtek, s a tenyerüket össze-összeverték... Zsuzsi nevetve, tarka magyar nótákat játszott és dalolt, s a két öreg bólogatott és ivott. Aztán lekönyököltek az asztalra, már tétovány nyúltak a pohár után, kilöttyentették a sárga, olajszínű bort, aztán - leragadt a szemük és elbóbiskoltak.
Zsuzsi meg zongorázott, az ápolónő és az inas bejöttek, ketten felemelték az öreg beteget s átvitték a hálószobájába. Zsuzsi zongorázott. Sávossy fel-felkiáltott álmában egy-egy nótasort, aztán megérezte, hogy szabad lett a dívány, ásítva végigdőlt rajta és horkolni kezdett.
És Zsuzsi felvette kopott télikabátját, s lábujjhegyen elszökött a díszes hallon, s a márványlépcsős kerten át. Futott a villamosmegállóig, felugrott az induló kocsira. A végállomáson már várt rá Péter.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
