KASSÁK LAJOS: FÉLHOMÁLYBAN
KASSÁK LAJOS: FÉLHOMÁLYBAN
Fiatal nő fekszik betegen
fehér szobában, fehér vánkosok között, fehéren, mint az angyal.
Kint nyár van. Fiatal madarak csipognak az ereszen s az akác másodszor virágzik.
Ó, miért e félhomály és mért donog a nagy, fekete légy az ablakon?
Mivel érdemelte ki ez a szép fiatal nő, hogy a végzet elvegye minden ékességét?
Sötét büneivel mögötte itt fekszik álomba széditetten
idegen férfi kezek késsel nyultak hozzá
s miközben ugy érezte könnyü szárnyakon csodálatos tájak fölött bolyong
kivették a fél veséjét, megtisztitották a beleit, aztán nagyjából összefércelték
ahogyan a drótos sárgaréz drótjával összeférceli a törött edényt.
Az órák most esztendőknek tünnek előtte s a fájdalmat kimondhatatlannak érzi magában.
Nem régen még olyan volt, mint a tropikus virág, amely Isten szabad kertjében diszeleg.
Nem régen még olyan volt, mint a kergült tavaszi szél
szédülten forgott a bálteremben s körülötte a szoknya selyemfodrai örvénylettek.
Nem régen még mohó, féltékeny szerelembe ejtette a férfiakat
s most ki emlékszik erre a hirtelen elfordult világra, ki emlékszik
az ő szép melleinek domborulatára, vidám tekintetére, nyiló piros ajkaira?
Bizony, még versbeöltözötten is rettentő ez a valóság, itt állok képzeletem kutja előtt
hogy tiszta forrás vizét meritsem két öblös tenyerembe, hogy még egyszer
lássam őt emlékeim tükrében ugy, ahogyan eleddig ismertük és szerettük valamennyien.
Hiába minden. Hiába. Ő már nem az, aki volt s talán már én sem vagyok a régi
különben mért lenne ez az örökös félhomály és mért feküdne ő előttem olyan fehéren
mint az angyal, aki valóban angyalnak is született?
fehér szobában, fehér vánkosok között, fehéren, mint az angyal.
Kint nyár van. Fiatal madarak csipognak az ereszen s az akác másodszor virágzik.
Ó, miért e félhomály és mért donog a nagy, fekete légy az ablakon?
Mivel érdemelte ki ez a szép fiatal nő, hogy a végzet elvegye minden ékességét?
Sötét büneivel mögötte itt fekszik álomba széditetten
idegen férfi kezek késsel nyultak hozzá
s miközben ugy érezte könnyü szárnyakon csodálatos tájak fölött bolyong
kivették a fél veséjét, megtisztitották a beleit, aztán nagyjából összefércelték
ahogyan a drótos sárgaréz drótjával összeférceli a törött edényt.
Az órák most esztendőknek tünnek előtte s a fájdalmat kimondhatatlannak érzi magában.
Nem régen még olyan volt, mint a tropikus virág, amely Isten szabad kertjében diszeleg.
Nem régen még olyan volt, mint a kergült tavaszi szél
szédülten forgott a bálteremben s körülötte a szoknya selyemfodrai örvénylettek.
Nem régen még mohó, féltékeny szerelembe ejtette a férfiakat
s most ki emlékszik erre a hirtelen elfordult világra, ki emlékszik
az ő szép melleinek domborulatára, vidám tekintetére, nyiló piros ajkaira?
Bizony, még versbeöltözötten is rettentő ez a valóság, itt állok képzeletem kutja előtt
hogy tiszta forrás vizét meritsem két öblös tenyerembe, hogy még egyszer
lássam őt emlékeim tükrében ugy, ahogyan eleddig ismertük és szerettük valamennyien.
Hiába minden. Hiába. Ő már nem az, aki volt s talán már én sem vagyok a régi
különben mért lenne ez az örökös félhomály és mért feküdne ő előttem olyan fehéren
mint az angyal, aki valóban angyalnak is született?
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
