ALAKSZA AMBRUS: DIES IRAE | Nyugat 1908-1941

ALAKSZA AMBRUS: DIES IRAE

           «Dies irae, dies illa
           solvet saeclum in favilla
           teste David cum Sybilla.»

Fakanál, só és favilla,
faszemöldök, könny és pilla,
fasikoltás, jaj és trilla.

Sóhajtana szám, de nem mer,
szívem töltve gyötrelemmel,
torkomon görcs, nyelvem nem nyel.

Bűnnek étke, borsos étek,
gyomrom reszket, hányni késztet,
csöppnyi bűn az igaz élet.

Émelygés a halál ára,
vétek s név kell a fejfára,
végzésre nincs appelláta.

Szent Ambrus, ha szónokolna,
értem kegyes szót, ha szólna,
a lelkem sem fuldokolna.

Jézus szeme rám-rámtéved,
lábom, karom mégis téved,
s ágyat vetek az erénynek.

Esős, őrült látomások
locsolnak meg, s lelkem ázott
talaján én egyre ások.

Uram! mint seb, számon épp oly
hasadozó, véres sikoly,
szánt, csak szánt a gyilkos téboly.

Örök tűzre könyved vessed,
lobbantsd lángra pergámented,
kegyes Isten! Tedd meg, tedd meg!

Nyissad füled fáradt szómnak,
ne higyj többé írott szónak,
nézd, lelkemben csupa jó mag.

Sok-sok éj húll, csillag rebben
ezért állok Veled szemben:
nincs esettebb, mint az ember.

Fényt az égre újjad hintett,
ínyemen méz, édes ihlet,
reményem már számban íz lett.

Ítéletet úgy mond rajtam
hogyha széket ülsz is majdan:
verebednek enni adtam.

Szegénykének árpát mértem,
jót akartam, jót nem értem,
bocsásd meg, hogy mégis éltem.

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!