CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ERASMUS | Nyugat 1908-1941

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ERASMUS

           «Dein edles Wissen, spräch ich, liegt dir tot,
           Du bietest Gold, und wir bedürfen Brot!»
                     Huttens letzte Tage.

A türelemben kimerült, ironikus arcon meglátszik, hogy Holbein kedvenc modellje északi tudós volt. Jól ismeri olasz kortársait, de benső barátai északiak. A kézcsókra kirendelt írástudók fölszabadult ivadéka angol házigazdához illő öntudattal visszavonul a szobájában s a festő ebben a független magányban ábrázolja. Az úri képmás társadalmi célzata: a modell önérzetes tartása újszerű, de az ember igazi jelleme középkori. * Pacifista volt, de a nemzetfölötti egyház tanítása szerint. Kortársai a fejedelmi erőszak pártjára állnak s minden idők legnagyobb «írástudói árulása», Machiavelli Fejedelme, mint akkori újdonság, talán megfordult Erasmus kezében. De a kozmopolita bölcs középkori maradisággal a fejedelmet azontúl is a keresztény alapeszmék mérlegén méri meg. A háborút pedig – a török háborút is – elveti, mert a szegény nép látja kárát. Nyilvánvaló, hogy ez a nép-pártiság még abban a hierarchikus világban gyökerezik, amely a földművesmunkák domborművű ábrázolását a székesegyházak díszkapuján jelöli ki. A fejedelmi viszályokat egyházi döntőbírák elé akarja terjesztetni: «sunt tot Episcopi, tot Abbates et eruditi viri, tot graves Magistratus…» ajánlja őket bírákul a farkasétvágyú fejedelmi fenevadaknak az Institutioban s néhány év múlva hasonló szavakkal a Querela Pacisban: «sunt leges, sunt homines eruditi, sunt venerandi Abbates, sunt reverendi Episcopi…» Mennyire haladóbb szelleműnek hat mellette Luther, aki a szász fejedelem szolgálatában kárörvendőn tajtékzott a parasztlázadásban elfogott páriák ellen!

E. Tietze-Conrat: Erasmus im Bilde. Hölzel Vlg., Wien. – Érdemes összehasonlítani az olasz humanista kortársak arcképeivel H. Floerke gyüjteményében: Repräsentanten der Renaissance. Müller Vlg., München.

Egyházi reformátor volt, de ezt a munkát is a tanultakhoz szóló régi szellemben végzi. Az egyház nagyjai a középkor második felében többször megkísérelték a pogányokon iskolázott értelem és a dogma kibékítését; Erasmus se akart többet. A hitújító reformáció, pontosabban: az intellektusok vallási visszahódítása a XV-ik században ismét napirendre került s ebből az alkalomból a firenzei platonisták fölelevenítették a párizsi káptalani iskola ama bölcseletét, hogy a kereszténység csak tökéletes kifejezése annak a vallásos ismeretnek, melyet az isteni reveláció már a zsidó és kaldeus költők, az egyiptomi, görög és római bölcsek műveiben föltárt. Christoforo Landino a század közepén megkísérli a lehetetlent: összeegyezteti Aristotelest Plátonnal s mind a kettőt a kereszténységgel. Ficino az újonnan lefordított Pláton s a keresztény igazságok egyeztetésén fáradozik, Pico della Mirandola Aristotelesben épen úgy, mint a keleti írásokban a keresztény vallás egyetemességének bizonyítékaira bukkan. Csak a latinul tudó elitet, szóval egymást akarják meggyőzni s jellemző középkori elképzeléssel az aszkétikus szeretet felé a legmélyebb szellemi gyönyörön át közelednek. Intellektualizált hitük hőfoka nem terjed át a köznépre s minden intellektus sorsa teljesedik be rajtuk, amikor Savonarola öntött szenvedélye a tömegáhítattal együtt őket is elragadja. Erasmus ebben a reformátori vonalban működött valamennyiüket felülmúló tárgyi tudással és azzal a sugárzó angol szkepszissel, amely az olasz humanisták lelki törésétől mindig megóvta volna. Kiáltása: bárhol találd is meg az igazságot, mindenütt tekintsd kereszténynek! századok felett áthangzó jelszava a nagy katolikus gondolkodóknak, akik kevés kivétellel nagy egyeztetők is voltak. A papok tudománytalansága jobban izgatta, mint a tömegáhítat elsorvadása, a bibliával szenvedélyes tudományszeretetből foglalkozott és nem azért, hogy a néphitet a szent szövegen fölgyujtsa. A keresztény forráskutató egyszersmind a kor legnagyobb latinistája, ami magában véve arra rendeli, hogy a reformációt a középkor egyházhű, intellektuális szellemében készítse elő.

A világjavító szándékot közelebb érezte magához, mint az egyházjavítókét, írja Babits. Ő adta ki Morus Utopiáját. A könyv időbeli hátterét a gazdaságtörténészek jól ismerik: az újkor egy szörnyű társadalmi megpróbáltatással köszöntött be, a nyugati parasztság nagy része földönfutóvá lett, a kóbor népet a kiváltságos új-gazdagok gyári kényszermunkára fogták, vérbaj, rablás, erőszak, néposztályok otthon- és vagyonvesztése száguldott végig Európán a renaissanceban. Eben a pestises légkörben íródott Morus nosztalgikus könyve a boldog szigetről, amely sehol sincs. Ha ők is a kor kegyetlen szelleméhez hasonultak volna, (mint Machiavelli): a kancellár sohase írja meg Utopiát és Erasmust nem érdekli a kiadás. De a két barát még nem szakadt el a középkor társadalomelméletétől, amely a nagyokat és hatalmasokat a szegények és megalázottak védelmére kötelezte; mind a ketten visszaborzadtak a szemük láttára megdicsőülő erőszaktól s a bomló társadalom résein betörő fejedelmi és vagyoni garázdálkodást egy őskeresztény kommunizmus édes ábrándjával fedték el maguk elől.

Úgy hiszem, hogy ha az európai gondolkodás az újkorban a vallási egység megbomlása nélkül, kizárólag a politika és gazdaság hatása alatt alakult volna át, Erasmus símán beolvadna a középkor szellemtörténeti keretébe. De mert a nagy szakadás eleinte rá is hivatkozott és ő a reformáció erasmusi kölcsönzéseit nem tagadta meg, a pártszenvedély addig marakodott felette, amíg a dúrvuló csatazajban meggondolt hangja végleg elhalt. Pedig hovatartozása nyilvánvaló: katolikus volt, roppant eszével azonban hamar rájött, hogy csipkésre kifinomult katolicizmusa a viharral már nem mérkőzhetik. Új, harcias katolicizmus vonult a protestantizmus ellen: fölkészült, de türelmetlen jezsuita gondolkodás váltotta fel a kihaló plátonista kereszténységet, amely Párizstól Oxfordig, Kölntől Toulouseig az egyetemességre áhító tanítók eszménye volt. A fölrázott tömegáhítattal csak a jezsuita ellenáhítat tudott szembehelyezkedni s nem véletlen, hogy Loyola, a «jövő embere» örömmel tűrte annak a párizsi papi kollégiumnak a fegyelmét, amelyre Erasmus, a szelíd betetőző irtózattal gondolt vissza. Katolikus maradt, de a katolicizmusból csak a kitisztult múltat tükrözte antik-keresztény ismereteinek óriás lencséjén. Diszkréten, szinte láthatatlanul, s a hiába végzett munka szörnyű tudatában halt meg.

Nehezen megközelíthető életéből Zweig esszéje csak a Lutherrel lefolyt párbaj időtlen időszerűségét emeli ki. * Az Insel-vállalat fínomtollú részvényesének valószínűleg sok gondot okozott, hogy mit szóljon a németországi változásokhoz s kételyeit erre a könyvre bízta. Hőse az erőszak elől kitérő s nagy lélektani ismerettel belső függetlenségért vívódó szellemi munkás, akinek öregsége a fanatizmus malmában felőrlődik. Az öregkori párbaj modern vonatkozási nyilvánvalók, Erasmus helyére a polgári műveltségű írót kell behelyettesíteni, a Luther által kifeküdt történelmi űrt a forrongó német néplélek tölti ki. Ehhez képest a könyv két harmada «Erasmus vagy az anti-fanatizmus» bukásáról szól. De a gyöngébb fél apológiája csak úgy sikerülhet, ha a védő ismeri védencét, tud a leszármazásáról, látja a kort. Ehelyett Zweig meghangszereli a kultúrtörténeti közhelyeket s nagyvilági okossággal még egyszer lehúzza az Erasmus-klisét. Védőbeszédet ír egy siralmas, Istenhez és emberhez egyformán hűtlen papról. Valóban csak magához lett volna hű? Hű volt a hatalmas katolikus múlthoz is, történelmi helye a katolikus középkor eszményi síkján van. Zweig könyvében az újkorinak képzelt Erasmus a középkor és protestantizmus tömör falai közé ékelve valóban árulást árulásra halmoz. Nem védte meg Luther ellen a korabeli szerzetesi tudatlanságot, amely Zweig számára egyértelmű a középkorral, tehát: újkori, renaissance ember volt. (A szó elavult, Burckhardt-i értelmében.) De ugyanakkor nem állt Luther mellé sem, akit a bibliakutatással előkészített! Erasmus bibliakutatása azonban legfeljebb annyira egyengette a reformációt, mint a középkori pogány-keresztény bölcselők vagy a firenzei platonisták, akiknél mindenesetre jobb idegzete volt.

Stefan Zweig: Rotterdami Erasmus diadala és bukása. Fordította Horváth Zoltán. Rózsavölgyi kiad., Budapest.

Sok tetszetős életrajzi regénye után Zweig történelmi érzéketlensége legalább is meglepő. Erasmus: «az első öntudatos kozmopolita». Kétségtelen, hogy egyike az utolsóknak. Angliában rákap a finom főúri életre, mélyreható klasszikus műveltségben részesül, tehát «Anglia kigyógyítja a középkorból». Ugyanez történt volna a középkor derekán a nápolyi, Anjou vagy provencal udvarban. «Erasmusban lesz először európai hatalommá az író.» Hatalommá ugyan nem lesz, (se VIII. Henrik, se V. Károly, se a pápák nem kérnek a tiszteletbeli tanácsos pacifista tanácsaiból,) hasonló nemzetközi hízelgésben azonban másfélszáz év előtt Petrarcának is kikijutott. «Ő volt az első reformátor, aki a katolikus egyházat az értelem törvényei szerint akarta újjászervezni.» Aquinói Tamás mindenesetre ezen az alapon glorifikálta. «A latint a nemzetközi megértés beszédévé emelte, Európa népei számára… egy időre nemzeti korlátot nem ismerő egységes gondolkozási és kifejezési formákat teremtett.» Ugyanezt tette a chartresi iskola, a nápolyi udvar, a bolognai egyetem századokkal előbb.

Természetes, hogy a gazdag rétegződésű skolasztikát «papírtorony»-nak nevezi. A renaissance egy felejthetetlen pillanat és ebben a «csodálatos pillanatban Erasmus egyetérteni látszik az egységes civilizáció humanista vágyálmaival, amely egyetlen világnyelvvel, egyetlen világvallással, egyetlen világkultúrával végét vetné a kárhozatos ősi veszekedésnek…» Később pedig: «Az európai gondolatban egy új fogalom kap helyet, a nemzetfelettiség». Pontosan akkor pusztul el. A gondolat nem a humanistáktól származik, ők csak elkésve helyt állnak érte.

Zweig egy kicsit vállveregetve bánik csodálatos hősével: Erasmus nem az a fausti emberpéldány, akiről a Kampf mit dem Dämon pátoszával lehetne írni. Egy okos, kellemes, jó szimatú bécsi kronikörhöz hasonlít, Alfred Polgár például nagyon hálás volna ilyen védőiratért. Az érdekes, gördülékeny könyv azzal a puha és mégis zengő stílussal íródott, amelyet a jóízlésű női olvasók finom tollnak neveznek.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir