ÁRKÁDIA
ÁRKÁDIA
Csokonai síriratára nézve Kazinczynak az volt a véleménye, hogy a sírkőre név és dátum után csak ez az egy mondás vésessék:
ÁRKÁDIÁBAN ÉLTEM ÉN IS,
ami annyit jelent: «Művész valék, s boldogul éltem a művészi szép élet szférájában». A debreceni irók azonban felháborodtak ezen a sírfeliraton. Ők t. i. azt olvasták Calepinusból, hogy Árkádia földje igen derék marhalegelő, kivált – szamaraknak.
*
Magyar író közönsége. – Két évvel Kölcsey halála után kelt ez a levél, melyet Csatsko Imre nevű úr írt Győrből Fáy Andráshoz, mikor a költő síremlékére gyüjtöttek: «Sajnálom, hogy e szent és az állítókat inkább dicsőitendő célra többet nem gyüjthettem; de Győrött az illyesekre nincs még elegendő inger, talán sokakat tartóztatott hírbeli előítélet, és Kölcseynk érdemeinek ismeretlensége, mert nem kis álmélkodásomra felszóllításom alkalmával többek és, mi valóban szomorító, nyilvános olvasók kérdezék: kicsoda Kölcsey?»
*
Mai morál. – A magyar Szemle debreceni száma Pilsudski marsallról közöl cikket. Íme egy passzusa:
«Honnan szerezhetett volna Pilsudski pénzt? Vagy a gazdagabb lengyel főurak és birtokosok áldozatkészsége révén, vagy «illegális» úton. Miután az első mód elégtelen volt, az utóbbit kellett választania. 1908 szeptember 26-án Bezdanában megrohanással elfoglalt egy pénzszállító orosz postavonatot s így néhány tízezer arany rubelt vett birtokába. Lehetséges, hogy a magasabb morál törvényei ellentmondanak e cselekedet jogszerűségének, de annyi bizonyos, hogy tisztán történelmi szempontból nézve és kikapcsolva a keresztény univerzálizmusnak nemzet fölött álló ethikumát, lehet-e magasztosabb eszme, mint a nemzet érdekeiért kockára tenni egyéni életünket! A nemzet a legnagyszerűbb történeti organikus egység. Pilsudski tettét ebből a megvilágítási síkból kell értékelnünk.»
Íme egy kiáltó illusztárciója napjaink moráljának! Alig lehetne jobb példát találni arra, amit Babits Mihály az Írástudók Árulásáról valaha kifejtett. S mily könnyű érv lenne a külföldi ellenség szájában: ebben az országban egy magasnívójú folyóirat komoly cikkírója megengedhetőnek, vagy legalábbis menthetőnek tartja a postarablást – nemzeti célok érdekében.
(A szokásos félreértések elkerülése végett: mi nem állítjuk, hogy Pilsudski postarablást követett volna el. Ezt csak a Magyar Szemle cikkírója állítja.)
*
Repu vagy reputé? – Gorkij a moszkvai írókongresszuson mondott nagy beszédében a századvég nagy regényeinek «degenerált» hőseit s a ma valóban virágkorát élő detektívregény divatát a kapitalizmus embertelen létfeltételeivel s a «jóllakott» polgári olvasó ízlésével és érdekeivel magyarázza, amiért egy folyóiratunk krónikása kellő megleckéztetésben is részesíti. Csak az a kár, hogy krónikásunk (Napkelet, december) nem egészen értette meg a franciában olvasott Gorkij-töredéket: őszerinte ugyanis Gorkij «Európa legkiválóbb embereiről» beszél, akiknek a detektívregény a «legkedvesebb szellemi tápláléka», holott Gorkij csak «Európa jóllakott («repus») embereit» ostorozza, ez pedig nem egészen ugyanaz. «Gorkij számára – így hű krónikásunk – csak a nemtudás lehet az egyetlen bocsánat»; mért csak Gorkij számára?
*
Milyen elírásokra képes egy író! – Még ha világhírű is. H. G. Wells Önéletrajzában olvassuk (a magyar fordítás 32. oldalán) – az író apjáról beszél.
«Az öreg Wells képzőművészetek iránt is érdeklődött és egyik barátja és gyakori vendége Redleafben, Sir Edwin Landseer, az állatfestő, aki emberi lelket tudott önteni minden állatba. Különben ő a Nelson-emlékmű alján őrködő oroszlánok alkotója. Apám többször modellje volt a festőnek»
*
Plátói párbeszéd. – Egy furcsa című könyv (Kőszegi László: Revízió a művészet körül) föltámasztja a platónikus dialógus nagytradíciójú műfaját. A szerző maga hivatkozik Platóra, azonkívül Schopenhauerre, Leopardira és Landorra is mint elődeire (Balázs Bélára nem hivatkozik). Nála Beethoven és – Lotz Károly beszélgetnek, a budapesti Operaház mennyezete alatt. Beethoven ugyanis nagy magyarbarát, s ezt meghatóan vallja is: «Sokszor idenézek én hazádra, melynek mostani csonkasága fölött büszke és vígasztaló intőjelekül látom állni Budapest három nagy monumentumát, a Halászbástyás Koronázótemplomot, a Királyi-palotát és a Parlamentet…»
Beethoven egyébként nagyon elégedetlen korunkkal, főleg a modern művészettel, s «kezdi gyűlölni» a szabadságot, melynek életében «oly lángoló barátja» volt. Lotz mindenben egyetért vele. A párbeszédből az utolsó mondatokat írjuk ide:
«Lotz: A minap épen meg is kérdeztem a Gondviselést, hogy mi is lesz mindebből, lesz-e még kibontakozás? Nagyon hallgatott – s mintha gondolkodóban is lett volna. De aztán azt mondta: «Nem hallod most fiam, azt a sok Beethoven-muzsikát? Mintha mohón szednék a gyógyszert az emberek…»
Beethoven: Rájuk férne még egy kis Lotz-kúra is…»
Úgy látszik, a halott művészek udvariasak…
*
Írói önérzet. – (Még egy idézet ugyanebből a könyvből): «Egyáltalán jellemzője «szabad» sajtónknak, hogy amíg félművelt és destruktív fecsegések bőven jelenhetnek meg napilapokban, folyóiratokban, sőt «tudományos» kiadványokban – addig az én tanulmányaim jórésze csak saját kiadásomban láthat napvilágot…»
*
Hány torka van? – Mindenki bántja ma a szegény nyárspolgárt. De még hogyan!
«Nincs a nyárspolgárban sem nagy, forró szeretet, sem igazi, nagy gyűlölet (szegény nyárspolgár!), nincs nagy szenvedély, nagy szellemi tehetség, nincs nagy erény, sem nagy bűn. A jót és a rosszat összevegyíti (?), mintha valaki ugyanazon torokkal énekelné a Te deum-ot és a Gaudeamus-t.» (Társadalomtudomány, Noszlopi László: A nyárspolgár.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
