CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY KÖZGAZDÁSZ NAPLÓJÁBÓL • Tudomány a viharban
CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY KÖZGAZDÁSZ NAPLÓJÁBÓL •
Tudomány a viharban
Tudomány a viharban
Egy női hang fölhívta az Economist szerkesztőségét. «Sokat írnak mostanában a kereslet és kínálat törvényéről. Kérem, mikor hozta a parlament ezt a törvényt?»
Hatvan év előtt így feleltünk volna a hölgynek: «A törvényt az élet hozta. A francia forradalom választást adott a szabadság és egyenlőség közt s az európai társadalom – a franciák nyomán – a szabadság mellett döntött. Eredetileg a forradalom az arisztokratikus szabadságoktól, ezernyi apró kiváltságtól az egyenlőség felé haladt s ha Robespierre fennmarad s igazát Európára kényszeríti, a világ az angolszász arisztokratikus-gyakorlati szabadság helyett beletörődött volna a párizsi Terror egyenlősítő dühébe. Ma Robespierrenek nincs szobra, Washingtonnak ellenben Európában is van. Az elmaradt és fölállított emlékművek egyet bizonyítanak. Anglia legyőzte a francia forradalmat s a világ meghonosította az angol-amerikai szabadságot, amely nem eszme, hanem – pénzzel párosulva – kellemes állapot. A kereslet és kínálat törvénye, amelyről érdeklődik asszonyom, a szabad piacon született meg, a szükségletek és szolgáltatások találkozópontjain, ahol többé-kevésbé úr az angol szabadság. Ne törődjön a szabadelvű közgazdaságtan bírálatával, ezt csak az utókor becsüli meg s választja őséül. Ön elvétve hallott Adam Müllerről, felejtse el a nevét, olvassa Roschert és Kniest.»
Így feleltünk volna hatvan év előtt. A közgazdaságtan, mely független tudományos rangját az anyagias, észszerű, szkeptikus angol bölcselet elterjedésének köszönhette, már a származás homályos tudatával is ragaszkodott az angol szabadság szellemköréhez. A cselekvések emberfölötti kerete: a vallásos életrend és a földi hatalmasok hatalmi ritusa széthullt, a vallási és világi jelképekkel földíszített emberi cselekvés meztelenné vált, meztelenségében önálló polgári méltóságot szerzett s ezzel a legősibb emberi cselekvés: a szükségletkielégítés is. A közgazdaságtan nyersanyaga pedig a szükségletkielégítés. Így vált ki a közgazdaságtan a metafizikával terhes egykori államtudományból.
Mindjárt első korszakában olyan tökéletes analizisre jutott el, amelyet alig lehetett tovább finomítani. Mit analizált? Új társadalmi jelenséget: az állami hatásoktól, hatalmi céloktól megszabaduló szükségletkielégítést. Még pedig észszerű kielégítést. Összefoglalta azokat az elveket, principiumokat, amelyek alapján a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb reális – (tehát nem számszerű, hanem vásárlóerőben értékelt) – jövedelemhez lehet jutni. A mult században tömérdek ilyen «Principiumok»-at írtak. Csakhogy e principiumok a közgazdaságtan eredetéhez híven föltételezték, hogy minden gazdasági cselekvés szabad. A közgazdaságtan a magánemberek tudománya volt. Eleve abból indult ki, hogy szabad magánemberhez méltóan mindenki szabadon mérlegelheti azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel a legnagyobb jövedelemhez s ezen keresztül a legnagyobb szükségletkielégítéshez juthat. (Beleértve természetesen a jövendő szükségletkielégítés előfeltételét: a tőkeképző jövedelemtartalékolást is.) Az ember – a klasszikus közgazdaságtan szerint – úgy fedezi a szükségletét, hogy különböző erőfeszítésekkel mások számára javakat termel s e jószágokat a maga szükségletére fordítható jövedelemre váltja át a szabad piacon. A klasszikus közgazdaságtan tehát el sem képzelhető szabad piac nélkül, ahol a javakat a legjobb jövedelmezőség kedvéért kicserélik.
Miután a mult században a polgári középosztály került a termelés élére s a jövedelmezőség elvét is leginkább ő hangoztatta, a közgazdasági elmélet is hű maradt a polgári osztályszellemhez s a fogyasztás problémáitól elfordulva elsősorban a termeléssel és forgalommal foglalkozott. A szocialisták ezt már a negyvenes-ötvenes években felpanaszolták. De vajjon az általuk bevádolt «termelői osztályérdekek» valóban annyira ellenkeztek a közérdekkel, ahogy harcias irodalmuk állította? Max Weber egy különösen mélyreható pillanatában azt tartotta, hogy nem az osztályuralom veszélyes, hanem egy gazdaságilag hanyatló osztályé.
Már pedig a polgári osztály, a klasszikus közgazdaságtan hordozója egyáltalában nem volt hanyatló. Terjeszkedő szabad piacon szerzett jövedelmet, amely egyrészt gyorsan szaporodó világnépességet, másrészt tengerentúli szűz területeket szívott fel. A közgazdaságtan, ne felejtsük, az anyagiság, a banausiák világában éppen annyira nyugateurópai találmány, mint szellemiekben a csúcsíves stílus, jogi téren a község, a communitas. E tudomány kezdetben olyan piacot analizált, amelyen az óriási népszaporodás miatt folyton növekvő fogyasztás jelentkezett a nyugateurópai termelés számára s ahol csak a nyugateurópai termelői érdekeltség volt nacionalista, már tudniillik abban az értelemben, hogy sohasem maradt el a tengerentúl felbukkanó nemzetiszínű hajólobogó mögül. A polgári-kapitalista termelési gyakorlatot csak kétszer fenyegette igazi összeomlás: egyszer az «éhes» negyvenes években, másodszor a század végén s mindkétszer forradalmian széleskörű piacszerzéssel szabadult a veszélyből. Az első válságot megoldotta a szabadkereskedelmi mozgalom, Cobden «Little Englandism»-je, a másodikat az afrikai imperializmus, a Chamberlain és Cecil Rhodes-féle «Greater Englandism». (Allen Hutt: This Final Crisis.)
Ez a szabad piac helyenként már jóval a háború előtt megmerevült. Megmerevítette az elfáradt harmadik és negyedik tőkés nemzedék, megmerevítették a járadékörökösök, a szerzett jogok. Az angol nyelv furcsa játéka – és miért ne játszana éppen e fogalommal a kereskedő nemzet költőileg is legárnyaltabb nyelve? – hogy a «capital invested»: a beruházott tőke «vested interest»-té: előjogos érdekké változik át. A monopolisztikus terjeszkedés azonban a mai időkhöz képest nagyon enyhe piacmerevüléssel járt. Nem is ekkor szorult a közgazdaságtan igazi önvizsgálatra, hanem a háború után, mikor az állam önszántából, hatalmi céllal «átpolitizálta» a piacot. A merkantilizmus óta csak most döntenek ismét gazdaságon kívüli hatások.
De vajjon e föllépő gazdasági nacionalizmus csak a háború hagyatéka lett volna? Nem. A lehengerlő nacionalizmus, mely sokszor a rémuralom formáitól sem retten vissza, elemi erővel folytatja, amit a szélsőségesen nacionalista francia forradalom abbahagyott. Az egyenlősítést. A technika boldogító hatása, amelyről H. G. Wells ifjúságában olyan szépeket írtak, elmaradt; ehelyett fölgerjesztette a tömeg egyenlőségtudatát s egalizáló szomját. Mechanizálva, fegyveresen s villámgyorsan siet a segítségére annak az akaratnak, mely az egyenlősítést megígéri. Hogy aztán az egyenlősítés – a nagytőke kényszerű támogatásával – csak egy elszegényedett, de rátarti és kényesorrú polgárság úri nyomorát konzerválja, nem tartozik a közgazdaságtudományra.
De nagyon is a közgazdaságtudományra tartozik, hogy a tömeg-nacionalizmus, ellentétben a polgárság hajdani imperialista, nemzetközi igényű s tengerentúlra kiható nacionalizmusával, most az összes piacokat feldarabolja. Az analizis változatlanul jó, csupán olyan piacra kell alkalmazni, ahol az elmaradt szaporodás miatt a fogyasztási többlet lelassult és amelyről a gazdasági nacionalizmus egyre nagyobb darabokat tör le. A nemzeti tömegdemokráciákra alapított gazdaságpolitika minduntalan a tudományos analízis ellen cselekszik. Az állam hol egyik, hol másik érdekcsoporthoz fordulva külön-külön megerősíti szerzett jogaikat s a piac kiegyenlítő szerepét kikapcsolja. Már pedig mindaddig, amíg a közgazdaságtan tapasztalati tudomány marad, minden alakjában a kiegyenlítő piac-harmónián alapszik.
Így vált a közgazdaságtan ambivalens tudománnyá. Igaz a tétel, de pillanatnyilag igaz a gazdaságpolitikai ellentéte is. A közgazdasági tudomány pesszimista lett, mihelyt Ricardo megfogalmazta a szörnyű munkabértörvényt; ambivalenssé vált, mihelyt az állam visszaszerezte a hatalom elsőbbségét: primátusát a gazdasági cselekvés fölött. «Hegyes a formulám» mondja a közgazda, de az Elnök, a Vezér akaratának ő is enged. A népnek pedig kezdetben mindig az Elnök, a Vezér akarata tetszik jobban. Mikor F. D. Roosevelt kísérletéről írtam, néhányan szememre hányták kétfelé tekintgető ambivalenciámat. Mit tehettem volna mást? Nyomon követtem például az ipari fogyasztókon behajtott adó s a farmerek közt ebből kiosztott kártalanítás körforgását. A legfelső törvényszék azóta megsemmisítette ezt a pénzügyi rendelkezést s a következő költségvetéseket most egy több esztendős jogtalan adóztatás bűne terheli. Ambivalenciám nagyon is indokolt volt: a kölcsönös teheráthárítás fölötti elméleti kétségemet a jogi helyzet csak másfél év mulva igazolta.
Sohase felejtsük, hogy a klasszikus közgazdaságtudomány csak a polgári hatalomátvétel után szilárdult meg. De hol tart a mai ember a hatalomátvétel útján? Véres küzdelmek küszöbén. A közgazdaságtan sem mondhatja ki a döntő szót: adós vele a hatalom is. Mint ahogy eredetileg csak azért dönthetett a szabad piac mellett, mert az emberek általában a szabadságot választották, úgy most sincs pusztán gazdasági cselekvésről szó: a döntés egész személyünket köti s a megállapodott, új közgazdaságtudomány csak befejezett küzdelem következménye lehet.
Addig pedig ki-ki legjobb meggyőződése szerint válaszol. Az angol közgazdáknak erre legutóbb a londoni rádió adott alkalmat, megkérvén Graham Huttont, az Economist egyik szerkesztőjét, hogy szólaltasson meg néhány közgazdát arról a talányról: miért van világinség a látszólagos bőségben? Mind a kilenc előadó a «bőség terhéről» beszélt, felolvasásaikat Graham Hutton összegyüjtötte, külön függelékben egyenként széljegyezte s továbbhidalta. *
The Burden of Plenty, edited by Graham Hutton. London, 1935.
Valamennyi közt legóvatosabb az első, néhai H. D. Henderson; ő csak a népesedésproblémáig merészkedik. Szerinte a növekvő termelőképesség (értsd: gépesítés) ezentúl is gazdagabbá teszi a világot, a géprombolók tehát nem egy valódi túltermelést szüntetnének meg, hanem az életszínvonalat süllyesztenék. Mi más ez, mint a közgazdaságtan egyik legoptimistább meggyőződése, a «kompenzációs» elv? Eszerint a munkamegtakarító gép mindig több megélhetést teremt, mint amennyit megsemmisít, mert a gépi munkamegtakarítás a régi árak mellett nagyobb jövedelemmel, olcsóbb árak mellett nagyobb termeléssel jár, de a nagyobb termelésből is jövedelemtöbblet származván, végül mindenképpen bővebb vásárlóerő jelentkezik a piacon. Így a gépesített termelési ágban történt emberi munkamegtakarítás a többi termelési ágban – ahol a jövedelemtöbblet vásárlóként lép fel – munkakeresletet okoz. Ha azonban – veti fel Henderson – a népszaporodás megáll vagy hanyatlik, a fogyasztás egyszeriben egyenlőtlenül oszlik meg a termelési ágak közt: az életszükségleti cikkek kereslete megállapodik vagy hanyatlik, a fényűzési cikkeké nő.
A második felszólaló, Hugh Dalton a szocialista párt balszárnyáról adós marad az analizissel; programmot ad, elmondja, hogy Disraeli szerint két nemzet élt Angliában: a szegényeké s a gazdagoké, hogy 1911-ben a francia és német nagytőke majdnem háborúba keveredtek az afrikai vasbányák miatt stb. A társadalmi átalakítás sorrendjéről és üteméről azonban hallgat. Dalton se rosszabb, mint a szárazföldi ellenzék: a jelenségek megfejtése nem az ő dolguk, szavak hevében viszont nála sincs hiány.
Harmadik hozzászóló J. A. Hobson, az angol elméleti szocialisták remek veteránja. Tőle származik a rádió-vita únos-úntalan emlegetett szóképe: Poverty in Plenty. Hobson e fölolvasásban is régi vezérgondolatát ismétli el. A világfogyasztás túl alacsony, nincs arányban a termelőképességgel. Az alacsony fogyasztást nem a hiányzó vásárlóerő okozza, vásárlóerő volna elég, de olyan rosszul oszlik meg, hogy fogyasztás helyett – a nagyjövedelmüek – túltartalékolásra használják föl. A tőkeképzés túl nagy a vásárlásokhoz képest. Abban az időben, amikor még rohamosan növő népességet és visszamaradt világrészeket kellett felruházni, sohasem lehetett eleget tartalékolni, annyi beruházó tőkére volt szükség. Későn vették észre, hogy e tőkeképző tartalékolás az elért anyagi civilizációhoz képest már túl nagy s a folytatólag beruházott tőkék egyrésze olyan jövedelmekből alakul, amelyeket jobb lett volna fogyasztásra fordítani. A mai telítettség arra kötelezi az államot, hogy egyenletesebb jövedelem-megosztással a tőkeképző tartalékolás és fogyasztói vásárlás arányát helyreállítsa. Ilyen jövedelem-megosztó kísérlet: a munkabérek szabályozása (különösen amióta néhány országban a mezőgazdasági bért is szabályozzák), a munkanélküli segély s főleg a progresszív adóztatás. Leginkább ez állíthatja egyensúlyba a tőkésített és elfogyasztott jövedelmeket. Ez a legforradalmasabb kísérlet is s a polgári társadalom nyilván csak azért tűri, fejezi be Hobson irónikusan, mert az adókat jórészt fegyverkezésre költik. A kommentátor Graham Huttonnak azonban volna egy-két aggálya a Hobson-féle terv ellen. Ha a tőkeképzés és kollektív fogyasztás arányát az állam szabja meg, téves számítással esetleg nemcsak a nemzet jövedelmét költi el, hanem a nemzeti vagyont is megdézsmálja. És milyen életszínvonalat jelent a Hobson tervezte jövedelem-megosztás? Állami rendezést akarunk s nem számolunk az áldozattal, nem tudjuk, hogy a szociális igazság mennyibe is kerül.
A. R. Orage a Douglas-féle «szociális hitellel» foglalkozik. Mi a titka Douglas őrnagy sikerének? Ő merte hangosan kimondani a pénzszaporítók vágyálmát. A termelésből eredő s fogyasztásra fordítható jövedelem a Douglas szekta szerint körülbelül egy-negyede a termelésben keletkezett ár-értékeknek (árakban kifejezett jószágértékeknek) vagyis a termelő Anglia által teremtett összes árérték kb. 4:1 arányban áll a termelésben egyidejűleg létrehozott fogyasztói jövedelemmel, amely bérek, fizetések stb. formájában, egyszóval a dolgozók vásárlóerejében jelentkezik. Az űrt legjobban egy Nemzeti Hitelszámla töltené ki; e bűvös számlán az újonnan termelt jószágok értékét állandó egyensúlyban lehet tartani a termelésből származó pénzjövedelemmel. Gondoskodjunk gyorsan egy Nemzeti Hitelszámláról! Graham Huttonnak mindössze annyi az ellenvetése, hogy akkor a fogyasztók évenként az összes termelt jószágokat megvennék, tehát kenyéren, húson, cukron kívül ezentúl golyós csapágyakat s gőzturbinákat is ennénk.
Az ötödik hozzászóló R. H. Brand, a bankár. A világválság pénzügyi zavar. Ahelyett, hogy a nemzetek a háború után ismét árukat adtak és vettek volna, pénzt hiteleztek és eladósodtak. Az árupiac a háború után sem szabadult fel a háborús-nemzeti ellenőrzés alól, annál inkább a tőkeforgalom. Egyetlen ország sem rendezte az ügyeit saját erejéből! panaszolja Brand. De nem a bankárok altatták-e el az erőnket, ellenállóképességünket, nem ők játszották ki kölcsöneikkel a gazdasági aszkézist? Az utolsó öt évben adós és hitelező nemzetek csakugyan élet-halál harcot vívnak, a harcban az arany pénzrendszer is elbukott, de nem emlékszem, hogy ezt egyetlen bankár is előrelátta volna. Állítsátok helyre az aranyalapot, tanácsolja Brand s ne vigyétek Angliát tervgazdasági kísérletbe. Az intelem érthető, a tervgazdaság mai gyakorlata elsősorban nemzeti politikát jelent s a bankár hazája nemzetközi klientúráját félti az elzárkózástól.
J. M. Keynes, a macskaszerűen behízelgő Keynes – úgy érzem szimbolikus, hogy orosz táncosnő a felesége – most is inkább rábeszél, mint meggyőz. Kedvenc gondolatával lép a mikrofonhoz: az ortodox iskola téved, ha azt hiszi, hogy minden megtakarítást jövedelmező befektetésre fordítanak. Hobson szerint a befektetésre fordított jövedelem-tartalékolás és a jövedelem-fogyasztás oszlik meg aránytalanul. Keynes szerint a tétlenül heverő, tezaurált tőke aránytalanul nagy a befektetett tőkéhez képest. «Célszerű irányítással annyira le kell szorítani a kamatot (vagyis a tőke árát), amíg minden tőkét érdemes a termelésre fordítani. De meddig lehet a tőke árát a tőkegyüjtés veszélye nélkül leszorítani? kérdi a kommentátor. És szabad-e nyugodt lelkiismerettel a termelő tőkét olcsóbbá tenni, ha a termelt javak kicserélését a nacionalista önellátás egyidejűleg meghiusítja? Ha pedig a Hobson és Orage óhajtotta egyenletes jövedelem-megoszlás mellett az elfogyasztott jövedelemrész valóban nagyobb lesz, nem csökken-e a tartalékolásra fordítható rész? Ha igen, úgy a tőkekínálat megritkulása folytán az ára is emelkedik, az emelkedő tőkekamat meglassítja a befektetést s az élet törvénye ezzel ismét diadalmaskodik a «célszerű irányítókon».
A férfias eszű Barbara Wootton a hetedik hozzászóló. Nem az a baj, hogy nincs tervgazdaság, hanem hogy egymással ütköző rész-tervek szerint gazdálkodunk. Az állam a szerzett előjogokat termeléskorlátozással, kártalanítással, tehát tervszerű elszegényítéssel védi; apró érdek-parcellákon tervez. Nem a bőség válsága ez, hanem a cseréé, ezért csak az a terv jó, amely – az eddigi rész-tervekkel szemben – kiterjeszti a termelést. Egyről azonban Wootton asszony elfeledkezik. Az egységes tervgazdaság megköveteli a politika primátusát. Az érdekszövetségek túlságosan hozzászoktak a részleges tervezéshez, a termelői, szakszervezeti stb. monopóliumokhoz, semhogy érdekeiket a közös terv kedvéért feladnák. Kell a terv. Jó. De tervezni ma csak a diktátornak volna ereje.
Lionel Robbins, a fagyos orthodox közgazda viszont minden bajért a háború utáni inflációt s az állami beavatkozást okolja. A termelők a hitelinflációban elszámították magukat, túlságosan eliramlott a befektetés, túl magasak voltak az árak. De a korábbi válságokkal ellentétben a kikerülhetetlen bőjt olyan izgatott időre esett, hogy az államok az infláció keserves felszámolását beavatkozással, kárvállalással stb. elodázták. A helyi kezelés csak elmérgesítette a bajt. Ahelyett, hogy a piacok sürgősen felszabadultak volna, a tömegdemokrácia hatása alatt vámokkal, tilalmakkal, korlátozásokkal eldugaszolták a tisztító és levezető csatornákat. Eredmény: nem túltermelés, hanem alacsony tömegfogyasztás. A tömegdemokrácia önön gazdasági érdeke ellen dolgozott. Segítség? A teljes szabadság. Mondani sem kell, hogy ezt a szabadságot ma éppen olyan nehéz volna kivívni az érdekszövevények ellen, mint a másik végleten Wootton asszony eszményi tervgazdaságát. A szabadsághoz is diktátor kellene!
Az utolsó felszólaló Arthur Salter, a híres közgazda vegyes rendszert ajánl: a főbb termelési ágak kezelését vegye át az állam, a fennmaradó részt irányítsa a szabad piac. A pénzt értékét állandósítani kell, a tőke főáramát kezelje egy Állami Beruházó Hivatal. Részleges tervgazdaság, irányított pénz, állami kompenzálás: 1933-ban ezt akarták Roosevelt tanácsadói is. Tegyük fel, hogy az állam csakugyan rátér a Salter féle fél-szocializmusra. Ebben az esetben az állam a kisajátított termelési ágaknak már csak azért is messzemenő ár- és termelési védelmet nyujtana, hogy az államosított tőke teljes kihasználását biztosítsa. A fogyasztók a védett árak miatt kevesebb pénzt fordíthatnának a szabad piacon maradt «másodlagos» termelési ágak termelvényeire, már pedig éppen e másodlagos iparok az államosított alapiparok fogyasztói! Veszélyes a félmunka még a szocializálásban is.
Végezzünk. Mind a kilencen egyetértenek abban, hogy a bőség ártatlan a válságban; a bőség, a termelés, az alkotás közgazdaságilag sohasem lehet csapás. (Magyarországon is nemrég kelt a «túltermelők» védelmére egy kitűnő közgazdánk, Neubauer Gyula. Az emberek azt képzelik a termés-megsemmisítőkről, hogy nagyobb nyereségre törve ki akarnak fosztani, holott nagyrészük ezzel a kétségbeesett próbálkozással menekül a teljes pusztulás elől!) Abban tehát mind megegyeznek, hogy a terméskorlátozás rossz orvosság a válság ellen. Ezután ki-ki más útra tér: Henderson, Brand, Robbins üdve a régi szabadság, Dalton, Hobson, Orage, Wootton szerint vállalni kell a mostani felemás tervezgetés következményeit s rá kell térni az átfogó tervgazdaságra. De a terv nem kerülhet avitt érdekek, dohos kiváltságok titkos befolyása alá. A tervgazdaság tehát átmenetileg teljes gazdasági, következésképpen teljes politikai diktatúrát követel. Keynes és Salter – két habozó eretnek – e két irány közt ingadoznak.
Szabadság és diktatúra. A két szó kivezet a közgazdasági megismerés és analízis köréből. Ezzel vissza is jutok írásom elejére. Nem lehet a gazdálkodásról külön dönteni: egész személyünket köti a döntés s az értelem nevében felszólaló tudós még nem veszti el a szó jogát, ha nem mondja ki tüstént a feloldó igét. A társadalmi erők nem ültek el, durva lökéseik az állam testén keresztül minden gazdálkodó emberig elhullámzanak. A gazdálkodás azonban még nem az egész ember; eszményeinkkel, szorongásainkkal és megnyugvásainkkal, lelkünk üdvével vagy kárhozatával vagyunk csak emberek. «És ez így is van rendjén» mondja a zárószóban az Economist szerkesztője.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
