Imecs Béla: A fekete sas
És idegen maradt,
nem teremtettem semmi mást,
Csak a fekete sast.
Körülvesz, megver, eltakar,
És másnak ő nem él.
Nem menekülhetek,
Hát eltűröm akárhogyan
Ringatja véremet,
Míg lökdös, mint az elpihent
Bárkát az esti szél.
Nem követtem el én,
Pedig akinek bűntudat
Nem villog a szemén,
Megújhodást hiába vár,
A nap meddőn múlik.
Ezer képe kering,
S élővé nem tették soha
Megértő bűneim;
Csak néztem mozdulatlanul,
Hidegen, mint a kő.
Ormáról a vihar,
Szívembe markolt jégtörő,
meleg karmaival;
Libegtek a falevelek,
Felém fordult a fű.
Ömölve, mint a köd,
zendültek elszáradt húrok
Az alvó szív mögött;
A gyermekálom visszajött,
S könnyel megtelt a szem.
Mint felnövő liget,
Lángoló virágok vágták
Belém tüskéiket;
S együtt vertem mindenkivel,
Mint pontos óramű.
Valami messzi vágy,
Minden ideg továbbveri
Ködös, nehéz szavát;
Másképp nevezni nem tudom,
Csak így: fekete sas.
Már nem hagy el soha,
Szakadt csapással hull le rám
Zuhogó ostora;
Zajlik a vér és felmered,
Mint a hullámtaraj.
Glóriaként ragyog,
Szívem piros tükrére hullt
Árnyéka mind nagyobb;
Vak, mint a szén és önmagát
Emészti, mint a füst.
Pelyhes szellő kavar,
zsákmánya a csend, rája csap,
Mint sajgó búcsúdal,
Lefog, felborzol, rámborul
És el nem engedem.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir