Rédey Tivadar: Babits Mihály: Jónás könyve | Nyugat 1908-1941

Rédey Tivadar: Babits Mihály: Jónás könyve

Ötödik nyara járogattam már fel az esztergomi Kisdunapartról az Előhegy lélegzetelakasztó kaptatóján a költő tuszkulánumába, s az első nyár óta, amikor még új volt egyik legcsüggedtebb szárnyverésű költeménye, ötödik éve zsongott bennem ilyenkor, hegynek-fel, ennek a költeménynek néhány fülembenragadt foszlánya:

Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a ház,
de én mordan ülök benne, mint Jeremiás.

Azután:

Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott:
akként élek mint akik már Változatlanok.
S mordan nézzem hogy köröttem a vak élet hal,
mint egy holt próféta kit már senki úgyse hall.

Az ötödik nyáron, augusztusi délutánok csöndjében, a költő baráti bizalmából új, feszülő izgatottságban fogant alkotásával ismerkedtem meg, apránkint, valóban in statu nascendi, ahogy ércbevésésre kívánkozó tömörségükben lélekbemarkolóan drámai szakaszait első fogalmazásban papirosra vetette. A «hegyi holt próféta» dermedt ajkáról megeredtek a prófécia és a példázat lázas igéi, a mordan fejetcsóváló Jerémiás siralmait a két évszázaddal előttejárt szökevény-prófétának, Jónásnak mélységből a magasság felé kiáltó, káromló-könyörgő vívódásai váltották fel.

Ennek a hang- és szerepmódosulásnak sem fölfedezése, sem kommentálgatása nem szolgáltathat a bírálatnak alkalmat fontoskodó «közvetítésre»: az olvasó fogékonysága múlhatatlanul megérzi benne azt, amit e sokszorosan megnehezült időkben a magyar líra nagy hagyományai szinte parancsolóan rónak e hagyományok méltó hordozóira: a küldetésvállalás tragikus kényszerét. A pusztulást jövendölgető, az enyészettel már-már különbékét kötött Jerémiás ilyenkor egyszeriben nem hajlandó tovább élni a «Változatlanok» életét: a szörnyeteg Valóság vak belsejébe lökve, ajakát mingyárt a hal gyomrában megtért Jónás próféta példázata szabadítja föl olyan szavakra, melyekben egyszerre szaggat gátat a lázadás eszeveszett dühe meg az alázat dörömbölő vágya. Babits Mihály Fortisszimójában is nem ilyen «bezároltatás» kínja üvöltött-e fel annak idején? S azóta a világ felforrt bús tengerén még sűrűbbé lett a Cethalak portyázása!

A prófétaság nem is az, hogyha nem fájdalmas és nem tragikus. – Kiállás! magatartás! színvallás! sorsvállalás! – soha, mióta a világ, nem volt hasonló keletje ilyen jelszavaknak. S mi van mögöttük? Sokszor talán naiv jószándék, még többször talán – nem is nagyon «talán» – ravasz elhelyezkedési szimat: prófétaság, mint szerény képesítéshez kötött iparág. Ekörül azután a tragikum árnyéka valóban nem nagyon settenkedik, legfeljebb véletlen «üzemi balesetek» némi kockázata.

Csoda-e, ha e túlságosan is jó próféták közül a költő az Ószövetség híres rossz prófétájához fordul, Jónáshoz, az Úr engedetlen szolgájához, a makacs igazkodóhoz, zsörtölődve hívőhöz és istenfélőn káromkodóhoz? akinek épp a küldetés elleni berzenkedése válik küldetéssé; aki hiába hajtogatja önigazolásul és önáltatásul:

Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez –

a végén mégis csak arról tesz bizonyságot, hogy: nincs mód nem menni, ahova kit-kit az Égi Rendelés parancsol, s hogy nincs mód hallgatni sem,

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

S az igehirdető még azt is hasztalan veti küldetése ellen, hogy «gyönge fegyver szózat és igazság»: erre is kész a mennyei replika:

A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.

S mikor erre Jónás – örökös ellenérveiből végkép kikopva – «hallgat»: ebben a hallgatásban ott van a küldetéses embernek a maga végzetére mondott fájdalmas és mégis fölemelő ámene: neki prédikálnia kell, még akkor is, ha a rábízott próféciát a Mennybelinek kibogozhatatlan bölcsesége cselekvő fegyverekkel azonnyomban nem igazolja is. Ninive romlását hirdeti a Jónások térítői hivatása; Ninivét megszánni az isteni irgalom dolga.

Eljön az ideje még,
születni fognak újabb Ninivék
és jönnek új Jónások…

Mindebből miről beszél a Szentírásbeli Jónás könyve? Jóformán semmiről. Igen rövid négy fejezetben, sokhelyt érezhetően megcsonkulva, krónikás jegyzeteket ad a szökött próféta hányattatásairól, gyermeteg daccal dohogó alakja szokatlan emberi közelségből tekint ránk, különös sorsfordulatai már-már a kalandregények egzótikus ízeivel fűszeresek. A parabola inkább csak úgy bujkál a sorok mögött, kihüvelyezésén eleget fájtatta fejét a későbbi egzegézis. Az irodalom meg egészen más oldalról közelítette meg, nem bírt szabadulni a szent könyvnek nagyon is a profán felé húzó – humoros árnyalatától. Kivált a mult századvégi, Anatole France-i irodalmi impietizmus szimatolt az ilyesmikben hálás tiszteletlenkednivalót, nálunk is a fiatal Ambrus Zoltán a Ninive pusztulásában buzgó gonoszkodással vetette rá magát a bozontos és halszagú malgré lui próféta bánatos szerelmi históriájára. Akkoriban volt fénykora a «frivol» szónak, s még inkább annak az irodalmi hangnak, amelynek megjelölésére olyan kéjes borzongással használták.

Babits Mihály most ilyen előzmények után tragikus komolysággal, a vívódó hitben testvéri lélekkel költötte újjá Jónás könyvét, a mágikus tükörben tulajdon arcvonásainak rezdülését figyelve; s ezek az örökké változó arcvonások most az új tükörből valami ellenállhatatlan új varázzsal verődnek vissza, mintegy szentesítve a költői önismeret igéjének mázsás igazát: «Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.» Jónás történetének itt nem alakításra, újszerű fölfejtésre ingerlő epikuma váltott új köntöst: magának a jónási léleknek forró lírája szülte meg méltó énekesét.

Azaz, hogy: epikai ingernek sincs híján ez a hatalmas lírai költemény. Mintahogy nincs híján még a humor amaz enyhén átfuttatott zománcának sem, melyet erre a tárgyra a furcsa mozzanataiban rejlő tagadhatatlan kuriozitás most már alighanem örök időkre ráégetett. Babits lázas lírai lélegzetvétele mögött a mesélőkedv édes és éber gyönyörűsége is nyilvánvaló, valami abból a mámorból, mely kisiskolás «bibliai történeteink» olvastán a távol tengerek és csodás Kelet igézetével szemünket felragyogtatta és fülünket pirosra gyujtotta. A költő humora pedig – távol a híg kedélyeskedésnek akárcsak pillanatnyi csábításától is – abban a cirógató lágyságban derengi be az egészet, amellyel minden teremtményt, mely a lét gyötrelmeire küldetve teng ezen a földön – embert, cethalat, tökindát – szinte egyformán fogad be részvétébe. Valami Szent Ferenci fuvallatot érzek olyasféle soraiban, ahol a szenvedő ember mellett a – hal szenvedéséről sem feledkezik meg:

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarúgott dupla talppal.
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

Végül, amiről még nem szóltam: az előadás fokozhatatlan, szinte titokzatos tömörsége. Babitsnak – ezt még munkája közben tőle magától hallottam – ezúttal különösen szívén feküdt, hogy lehetőség szerint még formailag is a bibliai könyv kereteiben maradjon. Megtartotta az esemény anyag négyes tagolását, s az egyes részekben még verssorainak száma is majd ugyanannyi, ahányban a Szentírás egy-egy ilyen rész foglalatát előadja. Pedig özönével ejti benne sorát a realista ecsettel odavetett apró képeknek! Orkántól elkapott hajójának észbontó rémülete a shakespeari Vihar előjátékát idézi emlékünkbe; a cet gyomrának csatakos-bűzös pokla hollandus festmények penetráns benyomásaival rohanja meg szinte az – orrcimpánkat; Ninive világvárosi forgataga egy szivárványszínekben rothadó társadalmat sodor elénk, majd valamennyi rétegződésében; s végül a várost övező sivatag perzselő homokja fölé Assziria egének izzó üvegburája nehezedik.

Mondom, a szűk mederben áradó gazdagságnak ilyen foka már valóban a titokzatosságot érinti! A magyar nyelv hangszere az igazán avatottak kezén tömör kifejező erő dolgában – úgy tetszik – még egyre újabb meglepetéseket ígérő határokig szolgálatos. Különösen, ha mesterei az ősi rétegekhez ásnak alá, mint most Babits is a Károli-biblia ódon kincseket őrző kazamatáihoz.

Most, hogy a Jónás könyve külső megjelenési formájára nézve is könyvül (mégpedig inyenc-igényeket is megörvendeztető szép könyvül) kerül az olvasó kezébe, ünnepi ajándékát külön meglepetés is tetézi: egy Jónás imája című lírai epilógus. Rám úgy hat, mint hogyha az orgonaművész az oratórium elhangzása s a gyülekezet szétoszlása után helyén maradva, a szent történet ihletéből a maga áhitatára rögtönözne még néhány futamot. Az egész nem több két mondatnál huszonhat verssorban. De «a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe» leszállt költőnek lelke esdekel benne a bátor és fáradhatatlan szó égi malasztjáért. Ez a könyörgés máris meghallgattatott: hiszen a nagy költemény, melynek záradékaként ostromolja a Mennyeket, evvel a malaszttal maga is csordultig teljes.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir