Nagypál István: Virginia Woolf: Évek • Franklin-kiadás
Nagypál István: Virginia Woolf: Évek •
Franklin-kiadás
Franklin-kiadás
Egy végzetesen és tökéletesen elsüllyedt világ képét vetíti vissza nagy regényében Virginia Woolf. A regény 1880-ban kezdődik, a Viktoriánus-korszak aranylóan leáldozó napjaiban s «ma» végződik – ez a «ma» is a huszas éveket jelenti, ismét egy immár letűnt korszakot, melynek utolsó maradványait ma söpri el a száguldó Idő.
Az «Évek» váza távolból hasonlít az írónő egyik régebbi, nagyjából programmatikus regényére, a «Mrs. Dalloway»-re. Ott egy előkelő asszony egy napjában sűríti össze egy társadalmi kör összefüggéseit, egy mindennap apró érzéseit, lehelletnyi érzelmeit, tudattalanul előbúvó emlékeit; az «Évek»-ben egy család történettelen életén át mutatja meg az ötven esztendőn át szakadatlanul folyó mindennapot, megteremtve a Jelentéktelen apoteózisát. Szétágazó, mindenfelé elkúszó, ágas-bogas indaszövevény ez a Pargiter-család; tagjai közt vannak arisztokraták, közhivatalnokok, nyugalmazott katonatisztek és feminista előharcosok, tipikusan angol vénlányok és fáradt fiatalok. S mindnyájuk jellemzője, hogy tulajdonképpen nem történik velük semmi, csak élnek – s e folyamat, az apró, jelentéktelen részletek művészi összetételében, az Élet grandiózus értelmetlenségét, elfeledésre szánt szépségekben és nagy unalmakban kifejeződő végzetes hullámzását jeleníti meg.
«Mi az értelme az egésznek? Van-e valami értelme?» kérdezi az egyik hősnő valahol, összefüggéstelenül; «Mi a jó? És mi a rossz?» töpreng egy másik a hálókocsi ágyán hánykolódva. Egyik kérdésre sincs válasz. A felelet maga a regény, s ez sem ad kimondott választ: az olvasó dolga kibogozni, talál-e benne értelmet, vagy sem, eldöntheti-e, mi jó és mi rossz az élet mindennapjában.
Virginia Woolf művészi ujjakkal tudja kiemelni alakjainak életéből a legköznapibb élményeket, a közhelyszerű, minden mélység nélküli párbeszédeket, az átlagemberek tűnődő monologue intérieur-jeit; semmi döntő esemény, semmi frappáns fordulat nem zavarja meg ezt a véghetetlen, lassú, felmorzsoló hullámverést, amelyben szinte észrevétlen tűnnek el egyes alakok, hogy ugyanolyan észrevétlenül mások tűnjenek föl helyettük.
S mégis van valami a könyvben, ami többé teszi ezt a drámaiatlan, eseménytelen jelenet-tömeget az unalmasságnál: az impressziók hallatlan fínomsága, az érzések, az éppen-ott időszerű reakciók teljes precizitása. Mint a tenger zúgását őrző kagyló, minden jelenet magábazár és magyaráz egy hangulatot, egy soha vissza nem térő érzést, ami pontosan jellemző a szereplőkre és a környező helyzetre.
Ez a magasabbrendű egység fogja össze a történést, és benne a családot, ez hullámzik át rajta, mint a víz felszíne alatt mozgó áramlatok; az elejtett, semmitmondó szófoszlányok, visszatérő mozdulatok, azonos reakciók a látszólagos színtelenségen át tökéletes alakokat hoznak elébünk; ismerjük a Pargiter-család tagjait, résztveszünk sorsukban, s tudjuk, hogy éppen ezt kell tenniök, vagy mondaniok az adott esetben.
Amellett külön egység fogja össze a külső és belső világot is: a századforduló Angliája, s ezen belül az upper middle class élete ilyen eseménytelen «aranykor» volt, nem zavarta még pusztulásra szánt egyensulyát az autó, a búr háború, az 1919-es légibombázás, a deklasszálódás és fölemelkedés gyorsuló folyamata. Ez az egész világrend, s benne az összetartó kötőanyag, a család, lassan szétmarja az egyéneket, mint a langyos kénsavas fürdő; céljaik, ideáljaik lekopnak róluk, csak emlékeik és mindennapjaik maradnak meg, mint az észrevétlen növő fák évgyűrűi.
Sokat írtak már az idő-problémáról, amely Proust, Joyce és Woolf írásaiban jelentkezik a legkifejezőbben; az idő relativitásáról, szaggatottan, vagy hullámszerűen mozgó törvényszerűségéről; Virginia Woolfnak ez a regénye mutatja be legjobban, hogy ez az időprobléma gyökeresen polgári probléma, s lényegében nem forradalmi, hanem konzervatív. Ezek az írók konzerválni akarják az időt, megállítani sodrát, amely csak a lassú vagy gyors pusztulást jelentheti fölismert világrendjük számára; a pillanatot évekre akarják kitágítani, hogy megállítsák az óramutatót, hadd tartson tovább az az élet, amelynek hanyatlását fölismerték. S annyiban jó írók, hogy a fölismerés ellenére is meztelenül mutatják be a hanyatlást, a szép, de mulandó formák összetörését – mert az író szerepe a valóság sűrítése, mégha ez legszentebb élményeiket érinti is.
Virginia Woolf regénye talán nem mindenben mutatja be az írónő különleges értékeit: a légiesen könnyed játékosságot, az érzések és gondolattársítások virtuóz összeszövését, amely például a «Mrs. Dalloway»-ben vagy az «Orlando»-ban jelentkezik. De teljes mélységében mutatja be írásművészetének másik oldalát: az impressziók pontos és fínom lerögzítését, a múló pillanatok kikristályosodását s a halk szavakon át összeálló hibátlan jellemrajzot. Hevesi András fordítása a szükséges könnyedséggel és kellő súllyal oldotta meg azt a nem könnyű feladatot, amit az írónő egyéni stílusának ujjáteremtése jelent.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
