KÉRI KÁLMÁN, az Országgyűlés korelnöke:
KÉRI KÁLMÁN, az Országgyűlés korelnöke:
KÉRI KÁLMÁN, az Országgyűlés korelnöke: Mélyen Tisztelt Országgyűlés! Kedves Vendégeink! Nyolcvankilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy én itt megjelenhessek Önök előtt - azt kell mondanom: meghatottan. Idestova egy évszázad áll most itt e pulpituson, mert hiszen még I. Ferencz József idejében öltöttem föl az egyenruhát, majd viseltem tovább a magyarbarát, jó szándékú, de tragikus sorsú IV. Károly ugyancsak apostoli királyunk alatt. Fiát, Habsburg Ottót itt üdvözölhetjük (taps) Magyarország nagy pártolóját.
Az a monarchia, amelyre neveltek - szétesett. Összeomlott és így egy másik ábrándnak kezdtem szolgálni: az önálló Magyarországnak, helyesebben az önálló magyar honvédségnek - ugyanazzal a hévvel és bizalommal a jövőt illetően.
Összeomlott a monarchia, és jött az őszirózsás forradalom, azt követően az első köztársaság. Reményt keltő volt, hogy most valami új születik majd, ez a hőn várt, önálló Magyarország. De a sors nem volt kegyes hozzánk. Mert alighogy megalakult, a párizsi Nagykövetek Tanácsa, úgy minden két hétben lenyisszantott egyet hazánk földjéből, és átadta szomszédainknak. A menekülők tízezrei pedig elárasztották a csonka hazát annyira, hogy már nem volt másutt lakniok, mint a fedett vasúti teherkocsikban - télvíz idején is - a nagy pályaudvarok leállító vágányain.
És ekkor jött a kommün, és jött a Vörös Hadsereg. Stromfeld Aurélnak, a Ludovika egykori parancsnokának parancsára én is beálltam a Vörös Hadseregbe. Abban a hitben és meggyőződéssel, hogy ezzel is csak hazámat szolgálom, és megakadályozom, hogy további területi veszteséget szenvedjen ez az amúgy is már megcsonkított ország.
Furán hangzik ma, ha azt mondom, hogy ez a Vörös Hadsereg a hadjárat végén nemcsak vörös lobogókkal ment előre, hanem nemzeti színű zászlónkkal, a piros-fehér-zölddel is. És vezetőink javarésze olyan volt, akik később a Magyar Királyi Honvédségben is magas méltóságban szolgáltak.
Igen, csakhogy addig ludovikás voltam és vörös katona. Így egy szép nap be kellett hogy vonuljak a Ludovika Akadémiára. Abból a célból, hogy ott valami vezérkari segédeket képezzenek ki belőlünk, valójában, hogy legyen egy gárda az ellenforradalom végrehajtására. Így hát oda is belekerültem és harcoltam, parancsra, mint vörös katona - kik ellen? Vöröskatonák ellen!
Úgy véltem, hogy miután meg kellett adjuk magunkat, mi várhat rám, hát a halál, hiszen a moszkvai kadétokkal is azt csinálták. De nem, nevelőmunkára ítéltek és így módom volt akkor már megismerni, lényegében a marxizmust.
Nos, szándékosan használom most azt a szót, hogy itt Magyarország területén kellett hogy harcoljon ez a Vörös Hadsereg és így kell mondjam, nemcsak internacionális, magyar érdekekből is és ezért pusztult el akkor ez az ország végérvényesen.
Utána jött - ahogy köznéven nevezik itt - a Horthy korszak. Leigazoltak, mondván, parancsokat teljesített ez a fiatal kölyök, hát maradhat ludovikás. Nos így lettem tiszt, meg vezérkari tiszt és szolgáltam szívvel lélekkel ezt a hazát. Fanatizálva embereimet és magamat is, és csak azért tanultam sokat, hogy minél jobban hasznosíthassanak engem, hogy végre egyszer szülőföldemre, a Szepességre bevonulhassak.
Milyen furán hangzik ez most uraim, de ez az igazság.
Megismerhettem közben a német hadsereget, az olasz hadsereget, de jól ismertem magyar legénységemet is és itt kijelentem, hogy semmi pénzért sem cseréltem volna ki azt a magyar bakát és magyar tüzért vagy huszárt, akár egy német gránátossal, akár egy olasz granadierivel. (Taps)
Így sodródtunk az olasz és német, mondhatnám szövetségbe, együttharcba, megértem a doni katasztrófát, és mindent, ami lejátszódott itt, ebben az országban, és belevitt minket a háborúba - sőt részeket… - egész az 1945. májusi fegyverletételig…
Ekkor Moszkvába kerültem mint parlamenter és így módom volt megismerni, most már ennek a nagy államnak a vezetéséből is valamit, amely itt állt, fenyegető közelségben, majd mint meghatározó, ebben az országban.
Az 1945. évi összeomlás után új élet indult meg e hazában és ez reményteljes volt, de csak volt, mert nem maradhatott, mert hiszen nem voltunk saját uraink, hanem egy megszállott államban éltünk.
De most itt állunk, és nincs tényleges megszállás, bár itt vannak még szovjet csapatok, de én azt hiszem és talán a miniszter úr maga is igazolja - hogy a megszállás ténye, mint olyan, nem áll fenn.
És most szeretném folytatni… Itt állunk súlyos gazdasági, politikai, mondhatnám lakossági létszám tekintetében is egy rendkívül kritikus helyzetben. Legyen szabad csak azt mondanom, kis nép vagyunk, talán 15 milliónyian. Ebben a kis országban azonban csak 10 milliónyian. De azt is figyelembe kell vegyük, hogy mindig fogyunk.
Hát, ha nem olyan helyzeteket teremtenek Önök, kedves képviselőtársaim, hogy a magyar anyák érdemesnek tartsák, sőt kötelességüknek, hogy szüljenek, akkor mindig rosszabb-rosszabb helyzetbe kell kerüljünk, itt, ezen a Kárpátok közötti területen. Tehát a népesség kérdése egyike a legfontosabb feladatainknak!
Adósságunk van - mindannyian tudjuk! De tudnunk kell azt is, hogy ezt egyszer ki kell fizetni! Először a kamatot, azután a tőkét! De miből? Csak amit magunk megtermelünk! Tehát meg kell tanulnunk jobban dolgozni! Mert ma a munka által létesített tőke a legjobb fegyver e Föld kerekségén!
De hát csak úgy dolgozni? Ehhez az is kell, hogy egyetértés legyen ebben a népben, ne legyenek különbségek és hagyjuk már el a vallási, a faji és isten tudja micsoda különbségeket, a származásit, az osztálykülönbséget, mert egymásra vagyunk utalva ebben a nyomorúságban, amelyből ki akarunk jutni.
Ehhez barátokra van szükségünk. Igen, nagyhatalmakra is és kishatalmakra is, többek között a szomszédainkra is. Hiszen velük együtt élünk a Kárpát-medencében.
És legyen szabad most kritikát gyakorolnom és azt mondanom, amit az utóbbi időkben a magyar külpolitika alkotott, az példaadó és szeretném hinni, hogy ugyanazon az úton haladunk majd tovább a megbékélés útján. De nem úgy, hogy annak a magyar népnek, amelyik a határainkon túl él, kárára legyen. Nem. Meg kell tanulnunk ismét magyarnak lenni, mert az elmúlt évtizedekben azt, hogy valaki magyar, mondhatta, de utána hozzá kellett tegye azt is, hát milyen magyar?! Hát milyen világfelfogásban él? És előrébb volt az egy párthoz való tartozás, mint a magyarsághoz való.
Hát így éltünk mi. És most isszuk a levét. Alig van magyar öntudatunk, pedig büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk, ezer éve élünk itt, és sok-sok pusztítást, katasztrófát megélt ez a nép, de mindenkor tudott újat teremteni és most is az kell, és megbékélés kell itt az országon belül is, amelynek egyik feltétele, hogy akik az elmúlt években jogtalanságokat szenvedtek, azok erkölcsi és anyagi jóvátételben részesüljenek. (Taps.)
Igen Tisztelt Országgyűlés! Most itt ülünk olyan szépen a padsorokban együtt, előttünk a magyar Kormány és remélem tudatában vannak annak, hogy Önök sorsdöntő időkben kell, hogy vezessék ezt a népet. Ehhez az is kell, hogy összetartsanak. Innen (mutatja) a padsor eme részétől idáig egyek legyenek a végrehajtásban, bármiben is vitatkoznak.
És amikor távozik körünkből a mai magyar kormány, adjuk meg a tiszteletet, és mondjuk ki csak azt, hogy köszönjük, mert van mit köszönnünk, hogy így együtt vagyunk. Emelt fővel távozzanak tehát. És legyenek büszkék arra, amit teljesítettek.
Igen, egyetértés, arra van szükségünk, és csak azt tudom kívánni, mindenkinek, aki most itt jelen van, hogy dolgozzon töretlen hittel és akarattal, hogy ismét legyen ennek a népnek olyan híre, mint amilyen volt. Hiszem, hogy Önök is mindannyian azt akarják velem együtt, és csak azt kérem, hogy úgy legyen! (Hosszantartó lelkes taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
