CSIZMADIA ISTVÁN (MDF)
CSIZMADIA ISTVÁN (MDF)
CSIZMADIA ISTVÁN (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Beszédemben a 2910-es módosító indítvány egyik preambuluma javasolt mondatát szeretném támogatni.
Engedjék meg, hogy egy kis kitérővel kezdjem, mielőtt a konkrét részletre rátérek. Palkovics Imre MDF-es képviselő, munkástanácselnök és Schamschula György MDF-es képviselő, munkaügyi államtitkár pár hétig nem volt beszélő viszonyban egymással. A közvetlen ok az, hogy Schamschula György azt mondta a Parlament folyosóján Palkovicsnak, hogy "Látod, Imre? Az eddigiekkel azt érted el, hogy eddig bármikor bejöhettél hozzám a minisztériumba, a jövőben csak akkor, ha előre bejelentkezel és én ráérek, de garantálom neked, hogy nem fogok ráérni."
Mik a mélyebb előzmények? Mivel érdemelte ki Palkovics képviselőtársam ezt a fejmosást egy kormánytag részéről? A történet messzire nyúlik vissza. Egy éve, fél éve egyre gyakoribb jelzések érkeztek a képviselőkhöz – kormánypártiakhoz és ellenzékiekhez egyaránt – arról, hogy sok munkahelyi vezető nem veszi komolyan a szervezkedési szabadságot, akadályozza azt, elbocsátják azokat az embereket, akik hallatni merik szavukat. Az indoklás persze az, hogy létszámfölösleg van, sok a gazdaságtalan vállalat, sok az elbocsátás, épp ezért nagy a létbizonytalanság. Az emberek óvatosabbak, nem akarják elveszíteni munkahelyüket. Sok képviselőtársamtól hallottam ezt a véleményt, hogy a Kormány meghagyta a régi vállalatvezetőket, s most cserébe azt kapja vissza, hogy elbocsátják azokat az embereket, akik annak idején a változások legaktívabb szervezői, illetve támogatói voltak.
Palkovics Imre ilyen előzmények után, körülbelül fél évvel ezelőtt egy drámai hangú beszédben kérte a Kormányt, hogy a szervezkedési szabadság biztosítására jobban figyeljen oda. Erre ígéretet is kapott. A valóságban azonban szinte semmi sem történt. Miért nem?
Antall József miniszterelnök úr már szinte beiktatásakor világossá tette, hogy a szakszervezetek belügyeibe a Kormány nem kíván beavatkozni; dalárdát, cserkészcsapatot, Ligát, Munkástanácsot és MSZOSZ-t szevezni nem feladata egyik minisztériumnak sem. Már akkor voltak, akik azt mondták, hogy ez igaz egy normális demokráciában, de itt rendszerváltozás zajlott, s meghagyni a régi szakszervezeteket nem egyéb, mint időzített bomba a Kormány feneke alatt, de még inkább az új rendszer ellen.
A Kormány több mint egy évig igyekezett távol tartani ezt a problémát; majd csak átalakul – gondolhatták –, például átalakul a szakszervezeti struktúra, legyengül az MSZOSZ, megerősödnek a munkástanácsok vagy a Liga, vagy megerősödik az MSZOSZ, vagy megegyezik egymással a három szakszervezet. A Kormánynak majdnem mindegy volt, hogy kivel tárgyal. Az volt az érdeke, hogy a munkavállalói viták és bérharcok ne az utcán, hanem erős szakszervezetek közreműködésével, tárgyalások mellett oldódjanak meg.
A taxisblokád idején egy oldalra kényszerült a három szervezet. Leültek egymással tárgyalni. A miniszterelnök úr nyilatkozataiban nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy mindez precedenst teremtett, megnyitotta a megegyezés lehetőségét. Nem ez történt. A szakszervezeti vezetők saját hatalmi harcaikkal voltak elfoglalva, a munkavállalók pedig szinte érdekképviselet nélkül maradtak. Persze van itt is ellenpélda, nem szerencsés dolog általánosítani. De tény, hogy a szakszervezetek nem tudták kiharcolni tagjaik életkörülményeinek lényeges javítását. Pedig ez a fő feladatuk ésszerű keretek között.
Ilyen előzmények után az MSZOSZ, amelynek 2,7 millió ember fizeti a tagdíjat, lépéskényszerbe került. A biztos lépés az lett volna, ha megegyezésre törekszik a másik két szakszervezettel, és együtt léptek volna fel. Bármilyen más lépés rossz. Nem ez történt. Nem egyeztek meg. Helyette a legrosszabbat választották, általános országos sztrájkot hirdettek meg, a Kormánnyal való konfrontációt választották. Mindkét fél óvatos duhajnak bizonyult, tudták, hogy nem ez a harc lesz a végső, egyaránt sok veszítenivalójuk volt. Például egyrészt az, hogy túl jól sikerül a sztrájk, a Kormány megbukik, a szakszervezet elveszíti a kontrollt tagjai felett, zűrzavar lesz. Másrészt, ha nem sikerül a sztrájk, az az MSZOSZ jelenlegi vezetésének bukását is eredményezheti. Ilyen előzmények után leültek a tárgyalóasztalhoz, és kompromisszumos megoldást kötöttek.
Ezek után elmondhatjuk-e, hogy nyugvópontra jutott a szakszervezetek ügye? Nem, mert a munkavállalók érdekképviselete, a szervezkedési szabadság még mindig nincs megnyugtató helyzetben!
És itt jön az a mondat a preambulumban, amit szeretnék megerősíteni – idézem –: "A jogilag rendezetlen helyzet veszélyezteti a szervek működőképességét, és gátolja a szervezkedési szabadság alkotmányos jogának érvényesülését."
Mindezt azért mondtam el, mert egy nyílt levelet kaptam választókörzetem legnagyobb vállalatának szakszervezeti tanácsától, amelyben azt kifogásolják, hogy "A törvényjavaslatok sértik az alapvető állampolgári jogokat" – én ezzel ellenkezőleg úgy érzem, hogy inkább biztosítani fogják. Azt írják, hogy "A szakszervezeti tagok írásban, önként nyilatkoztak a szervezeteikbe való belépésükről, a tagdíjfizetés módjáról." Ezzel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy a jövőben is meglesz ez a lehetőség, tehát mi nem fogjuk betiltani a szakszervezeteket, ez a lehetőség megmarad. (Taps a Szocialista Párt soraiban.) Írják, hogy jogállamban a tulajdon szent és sérthetetlen. Mi ezt a tulajdont nem kívánjuk államosítani, ez megmarad a szakszervezetek tulajdonában. Tehát ezzel a mondattal sem tudok egyetérteni. Egyetértek viszont az egyik zárógondolattal; jogállamban, jóléti társadalomban akarunk élni, nem szabad versenyes, hanem szociális piacgazdaságot akarunk. Itt jön a főmondat; márpedig ez erős szakszervezetek nélkül megvalósíthatatlan. Úgy gondolom, ennek a törvénynek az elfogadása inkább erősíteni fogja a szakszervezeteket, mintsem gyengíteni, ezért én el is fogom fogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
