BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy költségvetésről szóló zárszámadási törvényjavaslatnak átlalában két alapvető funkciója van. Az egyik, hogy megadja a felmentést a Kormánynak az előző esztendő költségvetési gazdálkodásáról, azokról az intézkedésekről, amelyekkel a költségvetés végrehajtását biztosította, a másik pedig, hogy levonja azokat a tanulságokat, amelyek egyfelől a jogalkotás, másfelől a gazdaságpolitika alakítása szempontjából nélkülözhetetlenek.
Nem szeretnénk frakciónk részéről az első funkciót lebecsülni, éppen ezért osztjuk azokat az aggályokat, amelyekről részletesen szólt Gaál Gyula, az SZDSZ vezérszónoka, mégis azt gondoljuk, hogy ebben a konkrét esetben, itt és most a második funkciónak nagyobb jelentősége van.
Nagyobb jelentősége van azért, mert kialakulóban van a gazdaság új alappilléreit lerakó szabályozó rendszernek, törvényeknek, jogrendnek a kialakítása.
A Parlament megkezdte a pénzintézetekről, a Magyar Nemzeti Bankról, a jegybankról és az államháztartásról szóló törvénytervezetek tárgyalását. Minden bizonnyal a Kormány intenzív munkát folytat az 1992. évi költségvetés előirányzatainak és koncepciójának a kidolgozására. Számos olyan törvényjavaslat áll még előttünk, amelyek e pillanatban nem fekszenek a Ház asztalán, de amelyek szükségesek ahhoz, hogy ezek a fundamentumok kialakíthatók legyenek.
Ha az 1990. évi költségvetési zárszámadásról és az ennek tükrében levonható gazdaságpolitikáról, költségvetési gazdálkodásról szerezhető információkat ezeknél a törvényjavaslatoknál, illetve a követendő gazdaságpolitika formálásánál eredményesen használja fel a Kormány és a Parlament, akkor minden bizonnyal hasznos ennek a napirendnek a tárgyalása. Ha valóban rutin jellegű zárszámadási törvényjavaslatról van szó, akkor ezt a második nagyon fontos funkciót nem fogjuk tudni teljesíteni. Ezért hozzászólásomnak, a frakció véleményének a gerincét inkább ez az utóbbi szempont fogja kitenni, hangsúlyozom még egyszer, hogy nem lebecsülvén a Kormány felmentéséről szóló előterjesztési tervezetet.
Először a reálgazdasági folyamatokról szeretnék néhány gondolatot mondani. Az államtitkári expozé három, illetve négy nagyon markáns elemet rakott egymás mellé, nem indokolatlanul. Mélyülő gazdasági recesszió jellemezte 1990-et, e mélyülő gazdasági recesszió mellett örvendetes egyensúlyjavulás a külső és belső pénzügyi viszonyokban, ugyanakkor a gazdaság biztosító szelepei közül kettő minden eddiginél nagyobbra nyílott: az egyik a munkanélküliség, illetve az inflációs ráta növekedési üteme.
Az összefüggések világosak és tiszták, kérdés, hogy igazán ezekből a reálgazdasági folyamatokból melyik volt a meghatározó? Az egyensúlyviszonyok javulása vagy pedig a recesszió elmélyítése? Azt gondolom, hogy az egyensúlyviszonyok javulásának az eredménye, ami mindenféleképpen örvendetes és szüksége van erre ennek az országnak, a sajnos drasztikusan csökkenő gazdasági teljesítmények mellett, tehát egy erősen növekvő recesszió mellett volt csak elérhető. Nem véletlen, hogy hozzátársul a két szelepnek a rendkívüli nagymértékű kinyílása, tehát a munkanélküliség növekedése, illetve az inflációs rátának az erősödése.
A folyamat elkerülhetetlen, kár lenne tehát a Kormányt azzal vádolni, akár a jelenlegit, akár a régit, hogy ennek a folyamatnak a megállítására nem tett meg mindent, és nem volt elég határozott gazdaságpolitikai vonalvezetése vagy koncepciója, hiszen egy átalakuló gazdaságban a régió gazdasági kapcsolatainak drasztikus csökkenése kapcsán ezek a törvényszerű változások mindenféleképpen bekövetkeztek volna. A kérdés az, hogy vajon a mérték és az egyes mértékek közötti kapcsolat optimális volt-e 1990-ben, vagy hogy nagyon egyszerűen szóljak, kisebb áldozatok, kisebb költségek árán is megúszható lett volna ez az átalakulási folyamat?
Azt gondolom, hogy van olyan terület, ahol igen. Ha a recesszió döntő elemének a keresleti oldalt és a piacvesztést kiáltjuk ki, amivel alapvetően egyetértek, bár azt gondolom, hogy nem kis mértékben egy tudatos gazdaságpolitikai cselekvéssorozat is hozzájárult ehhez, mármint a keresleti oldal mérséklődéséhez, nevezetesen az eddig még – szerencsére – nagyon következetesen működő, rendkívül erőteljes restriktív nemzeti banki monetáris politika, és jó, hogy ez így működik. Talán az év utolsó hónapja volt némi kivétel, amely enyhe likviditási többséget biztosított néhány gazdálkodó szerv számára, erre majd visszatérnék, a meglepetésszerűen december végén befizetett 11 milliárd forintos vállalkozási nyereségadóra, aminek az okáról semmiféle hitelt érdemlő magyarázat vagy elemzés nincs, persze nem is olyan könnyű, de nem egészen lehetetlen.
Most tehát visszatérve, ha keresleti oldalról indul ez a recesszió, és ennek az alapvető oka a piacvesztés, akkor valóban azt kell górcső alá venni, hogy a piacvesztés mértéke, a keresletcsökkenés mértéke és így a recesszió mértéke valóban az elérhető minimális volt-e vagy sem. A kelet-közép-európai gazdasági kapcsolatok drasztikus összeomlása és ebben a magyar gazdaság erőteljes kiszolgáltatottsága törvényszerű, elkerülhetetlen. Azt gondolom azonban, mértéke csökkenthető lett volna. Mindenekelőtt természetesen a magyar-szovjet gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról van szó, persze más, a régi KGST-hez tartozó országokkal folytatott elszámolásról és kereskedelemről is.
Nem elégséges az az érv, hogy törvényszerűen bekövetkezik egy visszaesés a keményvalutás elszámolásokra történő áttérés esetében ezeknek az országoknak a rendkívül gyenge fizetőképessége esetén. Ez igaz, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sokáig, majdnem négy évtizeden keresztül ebben a régióban rendkívül belső ellátásra, autarkiára berendezkedett gazdasági kapcsolatok működtek, amelyekből a termékek cseréje a természetes szükségletek alapján ma sem zárható ki. Ahogy nekünk szükségünk van energiahordozói alapanyagra, ugyanúgy ezeknek az országoknak szükségük van a magyar élelmiszer-termelés termékeire, a magyar könnyűiparra, a gépipar egy részére. Ha mármost financiális gondok akadályozzák ennek a keresletnek vagy ennek a kereskedelmi kapcsolatnak egy bizonyos mértékű fenntartását, akkor adott a lecke: meg kell kísérelni – anélkül, hogy az alapvető elszámolási rendet feladnánk – ezeknek az elszámolási kapcsolatoknak az egyszerűsítését: barter-kereskedelem, nemzeti valutákban, devizákban történő elszámolás,és úgy tűnik, hogy bizony ezekre van, lesz lehetőség és szükség is.
Nem vagyok abban biztos, sőt egészen biztos vagyok az ellenkezőjében, hogy ezen a területen 1990 összes lehetőségét kimerítettük, közösen. Nem akarok a Kormányra mutatni, hiszen nekünk is részünk volt benne. Azt gondolom tehát, hogy a recesszió mértéke ebben a körben mérsékelhető lett volna. Hogyan hat ez vissza a költségvetésre? Rendkívül erőteljes módon, hiszen a költségvetésnek mind a két nagy oldalát, a bevételt és a kiadást egyaránt érinti. Itt rögtön meg kell jegyeznem, különösen izgalmas kérdés, bár csak a költségvetés kiadási oldalán jelenik meg, hogy a tervezettnél lényegesen nagyobb mértékben csökkenő rubel-exporthoz a tervezettnél sokkal nagyobb mértékű támogatás járult 1990-ben. Nem zárom ki, hogy gazdaságpolitikailag ennek lehet értelmes oka. Ha azt mondja a Kormány, hogy bizonyos piacokat meg akarok őrizni ebben a térségben, és hajlandó vagyok támogatással is meghitelezni olyan szállításokat, amelyekkel szemben nincs fizetőképesség, és ez stratégiai célokat szolgál, mármint a magyar gazdaság stratégiai céljait, akkor azt mondom, hogy átmenetileg ilyen költségvetési többlettámogatás indokolható. Ha azonban csak arról van szó, hogy bizonyos nyomásra a Kormány a könnyebb ellenállás irányába ment el, és ezekkel a támogatásokkal lényegében nem tett mást, mint gyakorlatilag fedezetlen pénzt bocsátott ki a gazdaságba, akkor azt gondolom, hogy ezeknek a támogatásoknak a növelése nem volt indokolható. Sajnos, nem kapunk igazán választ a költségvetési zárszámadásból ennek a rendkívül jelentős tételnek a megítélésére.
A következő kérdéskör, hogy vajon azok a módosítások, amelyeket a Kormány 1990 nyarán végrehajtott, pontosabban a Kormány javaslatára a Parlament végrehajtott, azok milyen mértékben szolgálták ennek a gazdaságpolitikának a veszélyeit, vagy milyen mértékben csökkentették ezeket a veszélyeket?
A zárszámadás tükrében azt gondolom, vitathatatlan, hogy a módosításokra szükség volt, három ok miatt. Valóban nem lehetett pontosan látni, hogy a szovjet–magyar kereskedelmi kapcsolatok hogy alakulnak, és ez mindkét oldalon veszteségeket okozott a költségvetés számára.
Nem lehetett tudni, hogy egy folyamatban lévő inflációs nyomás erősödése végül is mekkora inflációs rátát eredményez. Az köztudott, hogy a tervektől 8-9 ponttal nagyobb volt az inflációs nyomás 1990-ben. Nem kis tételről van szó, és azt sem tudhatta előre egyetlen kormány sem, hogy végül is a sokat emlegetett kamatadót az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek fogja minősíteni, és ezzel közel 6 milliárd forintot a költségvetési bevételek közül kivesz az államkassza zsebéből.
Ha csak ezt a három tényezőt tekintem, amelyek objektív tényezők, akkor is indokolt volt a módosítás. Ilyen mértékben volt-e indokolt, és ez itt a valódi kérdés.
Ha a költségvetés végső deficitjét tekintem, akkor határozottan az a véleményem, hogy nem. Azért, hogy a tervezett 10-11 milliárdos deficitből végül 1,4 milliárdos deficit legyen, ezért az árnövekedést gyorsító fogyasztói áremelésekre, elsősorban az agrárgazdaságban néhány nagyon jelentős üzem lehetetlenülését okozó támogatáscsökkentésre ilyen mértékben biztos, hogy nem volt szükség.
Ha más irányból nézem a dolgot, ha azt tekintjük, hogy a támogatáscsökkentéssel közelebb kerültünk a nyílt piaci viszonyok megteremtéséhez, és a következő évek tehermentesíthetők egy fájdalmas folyamat tovább folytatása alól, akkor azt mondom, hogy ezek a lépések indokoltak voltak.
Mindent összevetve azt gondolom, ennek a júliusi csomagnak egy eleme kritizálható utólag is, a zárszámadás eredményeinek tükrében is, ez pedig az áremelkedések gyorsulását elősegítő fogyasztásiadó-növekedés mértéke. A teljes elkerülésére én sem láttam esélyt, de a mértékét így, utólag sem tudom igazolva látni, a zárszámadás eredményeinek tükrében sem.
A következő dolog, amiről beszélni szeretnék: vajon azok a rendkívül jelentős – és az elkövetkező időben reményeink szerint növekvő – bevételi források, amelyek az állam tőkejövedelmei között, illetve az állami vagyon változásából jelennek meg, miért nem szerepelnek már az 1990-es zárszámadásban? Egész konkrétan a privatizációs bevételekről van szó, még akkor is, ha ezeknek a mértéke rendkívül szerény volt 1990-ben. Hogyha arra gondolunk, hogy az államháztartásról szóló törvény tervezete itt van a Parlament asztalán, s ebben szó nincs arról, hogy az állam tőkejövedelmeiből és vagyonváltozásából származó jövedelmeket, illetve kiadásokat elkülönítetten jelenítse meg az államháztartás keretében, akkor érthető igazán, hogy miért súlyos probléma ez az 1990-es zárszámadás kapcsán.
Logikailag egy kicsit összefüggő folyamatot vélek fölfedezni, aminek az a lényege, hogy ezt a rendkívül jelentős, az állami vagyonnal való gazdálkodás eredményét minősítő, illetve az állami vagyon változását bemutatni szándékozó gondolatot mintha nem tekintené igazán fontosnak a Kormány. Ennek a részleteit nem most, hanem az államháztartási törvényről szóló vitában kell majd elmondani, de az összefüggés miatt tartottam szükségesnek szóba hozni már e törvényjavaslat vitájában is.
Visszatérve a költségvetési zárszámadásra: december végén, meglepetésszerűen, a vállalatok és vállalkozások 11 milliárd forinttal olyan nyereségadó-többleteket fizettek be, amelyek végül ehhez a majdnem egyensúlyi költségvetéshez vezettek. Az eredmény szép, de látszateredmény, hiszen ennek a túlnyomó többségét januárban már vissza is igényelték a vállalkozások és vállalatok. A dolog törvényszerű. A kérdés az, vajon miért állt ezeknek a vállalkozásoknak érdekükben ilyen nagyságrendű adót befizetni, szinte előre, az államkassza javára. Arra vártak, hogy 1991-ben növekedni fog a nyereségadó mértéke? Erre nem várhattak, hiszen akkor már tudták az 1991-es vállalkozási nyereségadó mértékét, nem származott tehát előnyük a többletfizetésből. Vajon olyan gálánsak voltak, hogy a Kormány egyébként nagyon nehéz helyzetében segíteni akartak néhány, eddig nem finanszírozható feladat gyors végrehajtásában? Őszintén szólva ezt kétlem, mert én még nem találtam a magyar gazdaságban olyan vállalatot és vállalkozást, amely ilyen módon lett volna tekintettel a Kormányra. Nagyon örülnék, hogyha az új szituációban a Kormány már ilyen partnerekre is találna a gazdálkodó szférában –, de azt hiszem, ez nem valószínű. Akkor vajon mi lehetett? Feltehetően az, hogy ebben az utolsó periódusban – és ez az egyetlen, közgazdaságilag racionális ok – olyan likviditási többlettel rendelkeztek vállalatok és vállalkozások, amely lehetővé tette számukra, hogy olyan előleghez juttassák önmagukat, amelyet aztán a sokkal szigorúbb 1991-es banki finanszírozás mellett, most már az államtól visszaigényelve, permanensen megtarthatják maguknak ezt a likviditási többletet.
Ez megér, Tisztelt Ház, egy misét, mert nem aprópénzről van szó! Ha majd ennek az évnek, illetve ennek az első félévnek az inflációs folyamatait, a pénzkibocsátási folyamatait elemzi bank és Kormány, nagy tisztelettel ajánlom figyelmükbe: nézzék meg ezt az effektust. Lehet, hogy ezzel az év hátralévő részében a pénzkibocsátás terén meg lehet találni azt a 10–15 milliárdos többletet, aminek a helye eddigi legjobb tudomásom szerint hiányzik, illetve nincs meg.
Ellentétben a Kormány állításával, azt gondolom, hogy – noha a deficitfinanszírozásban az 1,4 milliárd mellett kedvező helyzet alakult ki 1990-ben, nem volt rá szükség – hosszú távon nem fogadható el az az alapállás, hogy hosszú lejáratú állampapír-kibocsátásokra pedig nincs szükség. Meggyőződésem szerint van, és nemcsak költségvetési szempontból, hanem a tőkepiac szempontjából és az intézményes befektetők tőkepiaci szerepének megalapozása szempontjából is. Jó lenne, ha ez ezúttal csak egy odavetett mondat lenne a zárszámadásról szóló törvényjavaslatban, nem pedig valamiféle megfontoláson nyugvó koncepció, mert akkor tudni kellene, hogy mi az a megfontolás, és mi az a koncepció.
Azt gondolom, tisztelt Ház, több olyan következtetés levonható, amit érdemes figyelembe venni az elkövetkező jogalkotás során. Csak "mazsoláznék" ezekben, hiszen már úgy is nagyon elment az idő. Az egyik ilyen: most már a második év bizonyítja, hogy az állami tulajdon utáni részesedés vetítési alapjául a nyereséget megtartani – gazdaságilag hibás. Azt tenni, hogy végül is azok a vállalkozások és vállalatok – állami tulajdonról van szó – járnak jól, amelyek veszteségesen vagy alacsony hatékonysággal gazdálkodnak, és nem realizálnak nyereséget, mert így a náluk működtetett állami tulajdon után nem jut az állam osztalékhoz, azt gondolom – éppen a tavalyi nagy kiesések bizonyítják –, nem tartható. 1992-re jó lenne visszatérni rá, és a lekötött eszközökhöz vagy legalábbis azok egy részéhez kombinálni az állami tulajdon utáni osztalék vetítési alapját, megállapítását.
Nagyon érdekes jelenség, és a rubelexport-támogatás növekedésével ellentétes, hogy az úgynevezett exportárualap-bővítő támogatásokból lényegesen kevesebbet használt fel a Kormány – minden bizonnyal a vállalkozások igényei alapján –, mint amennyire a költségvetés fedezetet nyújtott. Ez pedig arra világít rá, hogy mintha ezen az oldalon a Kormánynak lenne igaza a vállalatokkal, mármint a vállalati panaszokkal szemben, hogy az ilyen típusú kapacitások bővítéséhez nem rendelkeznek erőforrásokkal, ugyanakkor a költségvetésben rendelkezésre álló támogatásokat sem merítették ki. Ha valamivel többet tudnánk arról, hogy igazán mi volt ennek az oka, talán hasznosítható lenne, mondjuk a pályázati feltételek megváltoztatása, a †92-es, ilyen tartalmú előirányzatok megkomponálása, a jövő évi költségvetés megalapozása szempontjából.
A költségvetés úgynevezett közösségi kiadásai között tallózva, azt gondolom, két dolgot érdemes kiemelni, tisztelt Ház. Az egyik – tudom, a kormánypártok részéről rendkívül nagy ellenérzés fogja kísérni ezt a megjegyzést, mégis, egyetlen alkalmat sem mulaszthatunk el, hogy erre fölhívjuk a figyelmet –: válsággal küzdő gazdaságban, az egyensúlyi viszonyok romlása, recesszió árán történő javítása közepette nem engedheti meg magának egy ország, hogy az állam rezsijét olyan látványosan növelje, mint a magyar Kormány tette 1990-ben. (Taps a bal oldalon.)
Tisztelt Ház! Ez az a terület, ahol – bármenynyire is jól hangzik – messze nem a szükségletekhez kell a költségvetés kiadásait igazítani, hanem hihetetlenül kemény költségvetési korlátok közé kell beszorítani a lehetséges funkciókat. Ez védelemre, államigazgatásra egyaránt igaz. Ezzel a vitával fogunk még találkozni. A következő fórum, a következő forduló nyilván a 92-es költségvetés tervezete lesz. Most már érdemes lenne a 90-es zárszámadásból eredő tanulságokat levonni, hogy ilyen típusú növekedés ne sújtsa a költségvetés egyébként is rendkívül feszített előirányzatait.
A másik általánosítható következtetés, ami persze nem új, de éppen az államháztartási törvény vitája kapcsán talán említést érdemel: változatlan intézményi és feladatstruktúrát a magyar költségvetés nem fog tudni finanszírozni, tisztelt Ház! A magyar gazdaság teljesítményei mellett csak durván növekvő jövedelemcentralizációval lehet – feltehetőleg nem javuló, hanem esetleg romló színvonalon – ezt a feladattömeget ellátni. Nem kerülhető tehát meg az alapprobléma: nem lehet egy kerettörvénnyel kibújni az alól a felelősség és feladat alól, ami az állami intézményhálózatnak, illetve feladatstruktúrának a nagyon gyors és nagyon drasztikus felülvizsgálatát jelenti. Itt is csak azért teszem szóvá, mert éppen a zárszámadás számai bizonyítják ennek az összefüggésnek az igazságát és a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát.
Végül, tisztelt Ház, még egyetlen dolog: teljesen nyilvánvaló, hogy azok a költségvetési folyamatok, amelyek 1990-ben most a zárszámadás tükrében előttünk vannak, nem egyediek. Fogunk ezzel találkozni a 91-es költségvetési zárszámadás során, és tartok tőle, hogy fogunk találkozni a 92-es költségvetés tervezetének vitájakor is. Nem arról van tehát szó – és ebben vitatkozom azokkal a képviselőtársaimmal, akik úgy vélik –, hogy a 90-es esztendő olyan átmeneti, a hatalomváltás, a rendszerváltás ideje, és ennek a következtében a költségvetés ilyen átmeneti viszonyokat tükröz. A gazdasági viszonyokban, a reálgazdaságban zajló viszonyokban nincsenek átmeneti jelenségek, tisztelt Ház! Sajnos, nagyon kemény, rendkívül következetesen érvényesülő folyamatokról van szó, és a költségvetés ezeket a folyamatokat csak visszatükrözi. Ha tehát nagyon elegánsan úgy intézzük el a '90-es költségvetésről szóló zárszámadást, hogy ez egy egyszeri, és tulajdonképpen jobb rajta túllenni, nem vonjuk le azokat a tanulságokat, amelyek '92-re, illetőleg a gazdasági törvényalkotásban hasznosíthatók, minden bizonnyal nagyon nagy hibát követünk el. Azért, hogy ezek a tanulságok hasznosíthatók legyenek – remélve, hogy erre kész a kormányzat is –, a zárszámadásról szóló törvényjavaslatot a már említett kiegészítések mellett mi elfogadásra ajánljuk a Háznak.
Ugyancsak elfogadásra ajánljuk és mindenben egyetértünk az Állami Számvevőszék jelentésével és határozattervezetével. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
