GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP):
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP):
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Különös választás elé kerülnek a politikusok minden olyan vitában, amely érinti az emberek hitét, meggyőződését, lelkiségét. Megkíséreljék elkerülni a világszemléletek egymásnak feszülését, vagy felvállalva önmagukat félelem és óvatoskodás nélkül színt valljanak.
Az ellenzék ebben a vitában is nehezen tud megszabadulni a ráció utópiájától. Hiszen ami itt a szemünk láttára történik, vagy amit a szemünk látni vél, az ugyebár lehetetlen. Kétségbeesetten és szorgalmasan gyártjuk a szakértői koncepciókat, keressük a gyakorlati kompromisszumokat. A liberális pártok a vállonveregetést már kiharcolták, okos, ügyes elképzeléseikért mi ebben sem reménykedhetünk.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az államszocializmus negyven éve olyannyira lejáratta, kiüresítette az ideológia fogalmát, hogy a szó kimondása önmagában felér egy káromkodással. Én mégis azt javasolnám, liberális, nép-nemzeti, konzervatív és egyéb polgártársaim: valljunk színt. Valljuk be önmagunk és a társadalom előtt – most inkább önmagunk előtt, mert a tévé nem közvetít bennünket –, ideológiai csata ez a javából. Az a kárpótlási törvény tekintetében, az az egyházi vagyonok esetében, és még sok másban. Belátom, a reménybeli nyerteseknek nem sürgető érdeke ez a bevallás, hiszen ha sikerül a törvényjavaslatot szép csendben, gyakorlatias szempontokra hivatkozva törvényi rangra emelni, ideológiai csatát nyerhetnek anélkül, hogy ideológiai harcot vívtak volna.
A társadalom szívszorító gondjai ma nem éppen az egyházak szerepértelmezése körül sűrűsödnek. Ez gyors lépésekre, a szándékok elfedésére csábíthatja a hatalmon lévőket és visszafogottságra kényszeríti az ellenzéket. A keserves munka és a még keservesebb munkanélküliség hétköznapi világában botladozó emberek szemüket manapság a lábuk elé, a gödrökre, a kátyúkra szegezik. Ám tudnunk kell azt, hogy rövidesen eljön az az idő, midőn felemelik fejüket és kérdőre vonnak bennünket. Mit is műveltünk, milyen politikai, erkölcsi szerkezetet ácsoltunk a fejük fölé, amíg ők el voltak foglalva a maguk bajával?
Az állam és az egyház, a hatalom és a társadalom, valamint az egyházak és a társadalom közötti viszony kulcskérdés a válság leküzdése, a nemzet önmagára találása szempontjából. Megtörténik-e végre a hatalom és az egyház szétválasztása, vagy létrejön az állam és az egyház újabb – mondhatni – posztmodern különös házassága.
A keresztény kultúrához, a keresztény örökséghez való viszony egy polgári demokráciában nem válhat hatalmi viszonnyá. Egy hatalmi ideológia rangjára emelt eszme már nem ugyanaz az eszme. Ezzel kapcsolatban talán nekünk, baloldaliaknak vannak a legfrissebb történelmi élményeink. Ám itt többről van szó. A keresztény kultúra volt az, ami az antik, zsidó és más forrásokból merítkezve létrehozta azt a valamit, amit Európának szokás nevezni. Az Isten előtti egyenlőség eszméje nélkül nem születhetett volna meg sem a polgári egyenlőség, sem a szabadság liberális felfogása. A szeretet tanítása valahol ott munkál a szolidarítás, a társadalmi egyenlőség szocialisztikus mozgalmainak bölcsőjénél.
Mivel pedig az ipari társadalom korában mindkét áramlat vészes hajlamot mutatott önnön ideáinak erőszakos, végletes megvalósítására, ellensúlyozásukra megjelent a múlt század elején a modern politikai konzervativizmus. A liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus tehát nem más, mint a polgárosult keresztény Európa perlekedő, egymást fojtogató, de egymástól elválaszthatatlan politikai szentháromsága. Ezen nem változtat a szocializmus csúfos és bűnös kelet-európai kalandja sem.
Amikor tehát itt és most az egyházak szerepéről, tulajdonáról van szó, mindenről és mindannyiunkról van szó. Elsősorban talán arról, amit Stewart Neil úgy fogalmazott meg, hogy az igazság egyenlőtlenül oszlik meg a különböző tanok között. Nemcsak a demokrácia lehetetlen a nézetek sokféleségének és szabadságának intézményes biztosítéka nélkül, hanem a modernizáció is. Ahhoz, hogy megragadjuk a jövőt, meg kell értenünk a múltat. Nem elég egyetlen sötét zárójelbe tenni, kisöpörni a közelmúltat, nem elég elfelejteni, vagy éppen szivárványos, tömjénfüstös ködbe öltöztetni a régebbit.
Mi az a múlt tehát, amit le kell küzdeni? Mi az a kövület, amit el kell takarítani, mit kell kiásni a romok és a hamu alól, mi szorul rehabilitálásra, mi szülessen újjá? Egy közelmúltját vesztett, jelenében gyötrődő, jövőjében bizonytalan nép ugyan hol találhatná meg máshol önmagát, mint a múlt múltjában, az elveszett, az elhazudott, a megcsúfolt hagyományokban.
A kérdés azonban az, hogy megmerítkezve a múltban, elindul a jövő felé, vagy nosztalgiázva, revansvágytól hajtva beleragad. Mint ahogy az programunkban is olvasható, mi a bukott rendszert semmilyen értelemben nem tekintjük szocializmusnak. Körülbelül annyi köze volt a szocializmushoz, mint az inkvizíciónak hajdanán a kereszténységhez. A közelmúlt vonatkozásában mi sem beszélünk tehát semmiféle szerves fejlődésről.
Amikor tehát óvunk a '48 előtti egyházi pozíciók visszaállításának veszélyétől, nem az államszocializmus úgynevezett értékeit védelmezzük. Ugyanakkor engedtessék meg nekünk, hogy ugyanolyan hévvel küzdjünk a demokratikus szocializmus európai értékeinek rehabilitálásáért, mint keresztény polgártársaink a maguk igazságáért.
Hogyan viszonyulunk tehát a közelmúlt főbb állomásaihoz?
Először. Az 1948-as XXXIII-as törvény egyszerre jelentette a polgárosodás és a szekularizáció évszázados folyamatának befejezését és lefejezését. Azért is hihettek igazságában oly sokan, mert látszólag végigvitte az állam és az egyház szétválasztásának, a feudalisztikus vonások felszámolásának reformkori álmát. A szétválasztás megtörtént ugyan, de az egyik felet – FIDESZ-esen szólván – mindjárt agyagba is döngölték. Nem a polgárosodásért szekularizáltak tehát, hanem egy ateista állam uralmának megteremtéséért. Az államegyház után következett az állampárt-egyház világa.
Másodszor. Az államszocializmus első tíz éve valóban szőnyegbombázást jelentett a társadalom és benne az egyházak, a hívő emberek számára. A bolsevik típusú ortodox ateizmus a múlt sötét maradványának tekintette nemcsak az egyházat, hanem a vallásos meggyőződést is üldözte, gúny tárgyává tette. Talán csak idő hiányában nem jutott el a templomok bezárásáig, az ateista állam albán típusú tragikus történelmi paródiájáig. Vagdosta az ágakat, ásta a gyökereket, de végül is a fát nem tudta kidönteni.
Ezután következett el a paternalista feudálszocializmus három évtizede. Eltűrték a vallást a magánélet részeként, korlátok között, de újraéledhetett a tradicionális hitélet. Ha nem is mindig egészséges ágakat hajtva, ha foltos levelekkel is, ám a megnyesett fa kizöldült. Lelkük mélyén a káderek egy része továbbra is úgy gondolta, hogy a vallás a nép ópiuma. Méltánylandó önmegtartóztatással azonban nem akarta a párthatározatban eldönteni Isten létezésének örök dilemmáját.
Marx hírhedt főmondatát azonban nem merte tovább olvasni. Ott ugyanis az áll, hogy a vallás a szívtelen világ lelke. Ezt a főmondatot nem emészthette meg, hiszen akkor önnön ellentmondásával, a nem létező szocializmus szívtelen világával kellett volna szembenéznie. Az emberek többsége ezekben az évtizedekben a maga területén, a maga lehetőségei, a hite informáltsága függvényében megkötötte, mert megköthette a maga kompromisszumait, megharcolta a maga harcát.
A hívő emberek is, az egyházak is. Nem halott, hanem élő egyházak tevékenységéhez kell tehát törvényeket teremteni. Kérdés, hogy milyen legyen ez a törvény. Kérdés, hogy önök tervezetüket tárgyalási alapnak vagy végszónak tekintik.
Tisztelt koalíciós Képviselőtársak! Talán nem irigylik el tőlünk a mi helyzetünket. Azt azonban el kell ismerni, hogy most önök vannak a veszélyeztetettebb helyzetben. A hatalom igézete, a kényelmes parlamenti többség a mindenkori kormányzó erőket mindig is csábította és csábítja az erőfölény rövid távú, azonnali érvényesítésére.
A tervezet nem a normativitásra, hanem a bizalom elvére építi az egyházi vagyonok rendezését. A bizalom elve azonban nem lehet egyoldalú. Már megbocsássanak, még a tisztelt és valóban nagy múltú egyházakra nézve sem, még az olyannyira keresztény nemzeti erőkre nézve sem. Arról most nem is beszélve, hogy a magyar történelem során a haladás és a maradás tábora az egyházakon belül ugyanúgy megoszlott, mint az egyházakon kívül. Egy olyan felhatalmazás, amely esetünkben elvileg – hangsúlyozom: elvileg – nem zárja ki az egyházakra nézve a majdnem teljes reprivatizációt, bármilyen tisztes önmegtartóztatást is kell róluk feltételezni, méltatlan egy jogállamhoz. Az önmegtartóztatás hiányának a jeleit sajnos szórványosan, de egyre gyakrabban már eddig is tapasztalhattuk.
Sok városban például egyházi tulajdonként követelik vissza a hívő polgárok valamikori egyesületi tulajdonát is. Igenis beszélnünk kell az önkorlátozásról. Ez alól nem adhat felmentést az államszocializmus első tíz évének mérhetetlen hatalmi mohósága, a fölényeskedő marxizmusként aposztrofált ördögi eszmeáramlat kizárólagosságra törekvése. Az igazság, az erkölcs kisajátítása ugyanúgy torzuláshoz vezethet mint az egyenlőségi eszme zsarnoki túlhajtása. Az önkorlátozást, ugyanúgy, mint a bizalmat, nem a törvény utáni időszakra és nem is csupán egyeseknek kell megelőlegezni. Be kell építeni magába a törvénykezési folyamatba, magába a törvénybe. Nem az ellenzék kedvéért, hanem a társadalomért, a jövőért és önmagunkért. Kimondom: a keresztény értékekért is.
Bármilyen jelentős küldetésük volt az egyházaknak a múltban és feltételezhetően lesz a jövőben, nem kérhetnek maguknak kirívóan különleges privilégiumokat kárpótlás és más tekintetben. Legalábbis csak egy bizonyos jól körülírt, konszenzussal meghatározott körben kérhetnek. Ilyen lehet például a nagymúltú, a nemzetkultúra történetében meghatározó szerepet betöltő intézmények, akár reprivatizációs jellegű visszaadása. Ha azonban ezen túlmennek, megnyerhetik a hatalmat és a vagyont, de elveszíthetik a frissen hozzájuk húzódott lelkeket. Mondhatni erre: messze van még a választás, és addig minden megszilárdítható, hiszen a parlamenti többség birtokában önök kényelmesen meghozhatják ezt a törvényt, ellenkezik majd az ellenzék, zsörtölődik a sajtó, kellemetlenkedik esetleg az Alkotmánybíróság, itt-ott keseregnek majd az önkormányzatok, morgolódnak majd az emberek. Új munkahelyet kereshetnek vagy kései keresztelkedésnek vetik majd magukat alá a minden rendszerben kiszolgáltatott pedagógusok.
A valódi korlátok azonban nem itt keresendők és nem is itt fognak majd jelentkezni.
Végezetül e korlátok közül kettőt említenék. A kuruckodó magyar ember nagy szorultságában manapság labanckodni kénytelen. Ám hívőként a magyar ember istenével szuverén viszonyban áll. A katolikus papját isten szolgájának, a református a vallási közösség megbízottjának tekinti. Működését éppen olyan kritikával szemléli, mint a politikusokét. Másrészt a kialakuló, kezdetben bizony vadkeleti kapitalizmus, valamint a műholdak, a videók, az aluljáróirodalom világában csak erkölcsi pozícióból remélheti bárki is a lelkek sikeres befolyásolását. Minden más ellenkező hatást érhet el. Önök most a hatalom magányában csak magukra hagyatkozhatnak. Önökön múlik, hogy revansot vesznek a történelemben, vagy történelmet csinálnak. Köszönöm. (Taps balról.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
