FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elmúlt év során számos jelét tapasztalhattuk, hogy a Kormánynak nincs átgondolt, megalapozott koncepciója a társadalombiztosítás és az egészségügy reformjára. Minden elképzelésünket felülmúlja azonban, hogy néhány hét különbséggel két olyan törvényjavaslatot terjesztett a kormányzat a tisztelt Ház elé, amelyek alapvető kérdésben ellentmondanak egymásnak. Nevezetesen abban a kérdésben, hogy a jövőben külön költségvetése lesz-e vagy sem a nyugdíjbiztosításnak és a betegbiztosításnak. A néhány héttel ezelőtt tárgyalt, a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról szóló és a most elénk került 92-es költségvetésről szóló törvényekre gondolok.
A társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról szóló törvény világosan két elkülönült költségvetésről szól. Az önálló önkormányzatok az adott biztosítási alap költségvetését terjesztenék az Országgyűlés elé. A törvény indoklása nyomatékosan hangsúlyozza a biztosítási ágak teljes különválásának szükségességét. Ezzel szemben a társadalombiztosítás 1992. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat indoklásában a következő szerepel, idézem: "A társadalombiztosítási alap fenntartása a két önálló alap létrejöttét követően is indokolt, célszerű, ha az államháztartás elemeként továbbra is egységes pénzügyi alap jelenik meg."
A javaslat megfogalmazói szerint ez közös társadalombiztosítási érdekeket fejez ki.
Természetesen mindkét álláspont mellett szólnak érvek. Amellett azonban nehéz lenne érvelni, hogy miért terjeszt a Kormány egy adott kérdésben két különböző álláspontot elénk.
A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy természetesnek és hasznosnak is tartom, hogy különböző elképzelések vannak a kormányzaton belül. Az összehangolásukra való képtelenség az, amit bírálok.
Az önkormányzat konkrét felépítésére s a betegbiztosításra vonatkozó alternatívák megfogalmazását az SZDSZ nagyon hiányolja az országgyűlési határozat bizottsági vitájakor is. Az alternatívák megfogalmazásának azonban nem erre a módjára gondoltunk. A magyarázat persze nyilvánvaló.
Ez az eset szemléletes példája annak, hogy a társadalombiztosítási és az egészségügyi reform egyes kérdéseire vonatkozó koncepciók szinte havonta változtak az elmúlt évben. A népjóléti kormányzat képtelen volt arra, hogy megfogalmazza az alapvető kérdéseket, tisztázza az ezekre vonatkozó alternatívákat, előnyeikkel, hátrányaikkal együtt.
A törvényjavaslatban szereplő nyugdíjbiztosítási alapra és betegbiztosítási alapra való elkülönítés nem tesz eleget a '91-es tb költségvetési törvényben foglaltaknak. Nemcsak és nem elsősorban azért, mert a határidő június lett volna, hanem mert a tavaly januárban elfogadott törvény a járulékok elkülönítéséről rendelkezik.
A múlt évi, a nyugdíj- és betegbiztosítási alapok azonnali, de akkor csak formálisan lehetséges szétválasztására vonatkozó módosító javaslatunkat azzal indokoltuk, hogy félő, különben nem sok történik a tényleges, valódi szétválasztás érdekében. Sajnos, feltételezésünk beigazolódott. Ugyanott vagyunk, ahol tavaly.
A járulékok szétválasztása úgy történt meg, ahogy az már egy évvel ezelőtt is lehetséges lett volna, amelyet akkor javaslatunk ellenére a népjóléti kormányzat elutasított.
Egészen eddig úgy tűnt, hogy mind a hat párt között teljes az egyetértés abban, hogy a társadalombiztosítás nagyfokú autonómiával rendelkező intézmény legyen, aminek az egyik alapfeltétele az, hogy a tb önkormányzatának tényleges beleszólása legyen a társadalombiztosításra vonatkozó törvények és kormányrendeletek megalkotásában. Ezért tartalmazta az önkormányzati igazgatásra vonatkozó eredeti törvényjavaslat az önkormányzat közgyűlésének az egyetértési jogát a társadalombiztosítást érintő kormányrendeletek megalkotásában.
Ezzel szemben a tb felügyelő bizottságára vonatkozó módosító javaslat a felügyelő bizottság jogai között már csak a véleményezési jogról beszélt. Ennek következtében e két törvényben a Kormány jogosítványai lényegében azt jelentenék, hogy szabad kezet biztosítunk a kormányzatnak. A 92-es költségvetésről szóló törvény 23. §-a lényegében mindenre felhatalmazást adna a kormányzatnak.
Engedjék meg, hogy egy fontos konkrét példát külön kiemeljek. A 13. § szerint kormányrendeletben szabályozott módon köthet a betegbiztosítási alap kezelője szerződést az egyházzal, alapítvánnyal, vállalkozással. Ilyen kormányrendelet egyelőre még nincs. Ezután fogják kidolgozni. Itt most szabad kezet adunk ahhoz, hogy esetleg olyan kormányrendelet szülessen meg, amellyel esetleg sem a felügyelő bizottság, sem a leendő önkormányzat alapvetően nem értenek egyet. Elképzelhető, hogy az önkormányzat csak 1992 végére jön létre. Így addig a kormányzat számos alapvető rendeletet alkothatna a felügyelő bizottság hangos tiltakozása közben.
Az SZDSZ módosító javaslatot terjeszt be arra vonatkozóan, hogy a kormányrendeletek megalkotásához szükséges legyen a társadalombiztosítás felügyeletét ellátó szerv egyetértése.
A törvényjavaslat homályos értelmű paragrafusban foglalkozik a magánvállalkozások finanszírozásának lehetőségével. Már a múlt januárban, a '91-es költségvetés tárgyalásakor nyilvánvaló volt, hogy sem a kormányzatnak, sem az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak nincs koncepciója a magánvállalkozások finanszírozására. A szektorsemlegesség jelszava ugyanis nem koncepció. Kérdések sora vetődik fel. Például: milyen feltételeknek kell megfelelniük a vállalkozásoknak? Vannak-e megbízható költségadatok? Ezek hiányában hogyan érhető el, hogy az állami intézmények ne kerüljenek hátrányosabb helyzetbe? Ebben az évben teljesen ellenőrizhetetlen volt, hogy melyik vállalkozást utasította el, és melyiket finanszírozta a társadalombiztosítás.
Amit a '91-es költségvetés bizottsági vitáiban előre jeleztünk, sajnos, bekövetkezett. Hiába szorgalmaztuk, hogy a Kormány dolgozzon ki koncepciót a magánvállalkozás finanszírozására. Így most mindenki jogosan elégedetlen. A vállalkozók teljes joggal érzik becsapottnak magukat, ígéreten és a szektorsemlegesség jelszaván kívül csak az a szerencsés kevés vállalkozó kapott többet, akikkel a többiek számára átláthatatlan módon szerződést kötött a tb jóváhagyásával valamelyik állami intézmény. Jogosan érzik becsapottnak magukat a közkórházakban, rendelőkben közalkalmazottként dolgozók, akik az látják, hogy ugyanazért a szolgáltatásért a tb lényegesen többet fizet a vállalkozásoknak. Ez nyilvánvalóan nem szektorsemlegesség. Jogosan érzi becsapottnak magát az a járulékfizető, aki nem érti, hogyha befizette a járulékot, miért nem járul hozzá a tb ahhoz, hogy magánorvosnál vegye igénybe a szolgáltatást. Jogos továbbá azok félelme is, akik úgy gondolják, hogy a vállalkozások átgondolatlan finanszírozása elviheti a pénzt azoktól a kórházaktól és rendelőktől, amelyeket az állampolgárok többsége igénybe tud venni.
Ugyanis nyilvánvaló, hogy egy magánrendelőben a tb által esetleg fizetett díjon felül még kiegészítő díjat is kérhetnek a pácienstől vagy a leendő magánbiztosítótól.
Ugyanez a helyzet a családi orvosi rendszer bevezetésével. Jogosan elégedetlenek az orvosok, akik megfelelő feltételek mellett önálló magángyakorlatot folytató orvossá szerettek volna válni, továbbá jövedelmük két-háromszorosára növekedését várták az új rendszertől. Jogosan lesz elégedetlen a páciens, aki hamar rá fog jönni, hogy a biztosítási kártyától önmagában az ellátás színvonala még nem fog javulni.
Ha az SZDSZ-en múlt volna, akkor csak összehangolt intézkedések együttesével indítottuk volna a reformot, amelyek kidolgozásába intézményes keretek között vontuk volna be az Orvosi Kamarát, a települési önkormányzatok szövetségeit és a járulékfizetők képviselőit is. Például jelentősen, mondjuk, háromszorosára növeltük volna a családi orvosok hivatalos jövedelmét. Úgy gondoljuk, hogy a lakosság elfogadta volna azt, hogy ehhez valamilyen formában hozzá kell járulnia úgy, hogy az egyben a hálapénz visszaszorítását is jelenthette volna. Programot dolgoztunk volna ki a rendelők felszereltségének javítására. Kidolgoztuk volna a jogi feltételeit, hogy a páciensnek fellebbezési lehetősége legyen például abban az esetben, ha az orvos elutasítja a jelentkezését. Olyan szerződési feltételeket a biztosító és a magángyakorlatot folytató orvosok között, amely azt is magában foglalta volna, hogyha hálapénzt fogad el az orvos, a biztosító felbontja a szerződést. De erről majd később szólok részletesen.
Ez csak néhány eleme egy lehetséges, összehangolt intézkedéscsomagnak, amelyek együttes, egyidőben való bevezetésén van a hangsúly. A kormányzat által most bevezetett háziorvosi rendszertől várt pozitív hatás nem fog kibontakozni, mert a bevezetett egyedi lépések hatását lerontja a többi hiánya.
Nyilvánvaló, hogy a hálapénz visszaszorítása nélkül nem lehetséges igazi változás. A hálapénzrendszer ma a magyar egészségügy egyik legsúlyosabb tehertétele. Ebben a formában ilyen rendszer a világon sehol sem létezik. Kialakulására az 50-es években került sor, amelyben Vas Zoltánnak volt igen jelentős szerepe. Az akkori rezsimnek – a mai helyzethez hasonlóan – szintén nem volt elegendő forrása az orvosok megfelelő javadalmazására. Ezért hallgatólagosan tudomásul vette a betegek és az orvosok között kialakuló borítékos készpénzfizetés kialakulását, mely azóta tengeri kígyóvá terebélyesedett. A dolog morális oldalát nézve szeretném aláhúzni, hogy nem az orvostársadalomnak kell a szemére vetni a hálapénzrendszer meglétét, hiszen ebben a helyzetben az akkor csupa nagybetűvel írt szocialista egészségügy-politika kényszerítette bele az orvosokat. Mindennek a tetejébe ugyanez a politika az elmúlt évtizedekben több alkalommal oktrojálta az orvosok nyakába a saját tehetetlenségét, és a 60-as, 70-es években is tanúi lehettünk az orvosokat bűnbakká tévő, őket a lakossággal szembeállító politikai kampányoknak. A rendszer kialakulása és elterjedése egyértelműen az előző rezsim vétke, miközben az idő múlásával fokozatosan jelenik meg a jelenlegi népjóléti kormányzat növekvő felelőssége is.
Közhelyszámba megy, de igaz, hogy a magyar egészségügyet jelenleg az egészségügyi dolgozók, az orvosok lelkiismeretessége és a hálapénzrendszer tartja össze. Tényként kell elfogadni, hogy a legtöbb orvos jövedelmének kisebb-nagyobb része paraszolvenciából származik. Becslések szerint évi 20–40 milliárd forintról van szó, ami az egészségügy költségvetésének mintegy 30%-a. Enélkül a magyar orvosok jövedelme nem érné el a fejlődő országokban dolgozó kollégáikét sem. A hálapénzrendszer adminisztratív kiiktatása az orvosok jövedelmének jelentős emelése nélkül az egészségügy összeomlásához vezethetne, aminek a lakosság látná a kárát. Ez a rendszer azonban egy rossz rendszer, amelynek a lehető leggyorsabb átalakítása feltétlenül szükséges. Rossz ez a rendszer azért, mert gazdasági oldalról pazarlásra ösztönöz, ezzel jelentős veszteséget okoz a társadalombiztosításnak. Rossz ez a rendszer azért, mert gyakran orvosszakmai szempontból sem a helyes tevékenységre ösztönzi az orvosokat. Rossz ez a rendszer azért, mert rendkívül igazságtalanul osztja el a jövedelmeket. S végül rossz ez a rendszer azért is, mert az Európai Gazdasági Közösség egészségügyi rendszerével nem kompatibilis.
Mindezzel szemben egy valódi biztosítási elven működő egészségügy lenne az alternatíva. Az azonban, ahogy a népjóléti kormányzat ezt a családorvoslás bevezetésével tervezi, eleve kudarcra van ítélve. Ha összevetem, hogy a családi orvos számára a biztosítási elven való működés jó esetben már akár havi 2–3000 forintot is hozhat a konyhára, szemben a paraszolvencia esetleg tízezres nagyságrendjével, akkor előre látható, hogy a biztosítási elv csak vesztes lehet ebben az összehasonlításban, és a sikertelenség megjósolható. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy, a paraszolvenciát kiiktató, az elvárható orvosjövedelmeket garantáló, valódi biztosítási elven működő egészségügyi rendszer, nos, ehhez a népjóléti kormányzatnak, mint korábban mondottam, rövid és hosszú távú összehangolt intézkedési csomagokat kellene kidolgoznia. Mindehhez meg kellene nyernie az orvostársadalom támogatását, hiszen a paraszolvencia-rendszer megléte a 37 ezer magyar orvosból 36 ezernek nem érdeke, ugyanúgy, ahogy a lakosságnak sem.
A népjóléti kormányzatnak őszinte kísérletet kellene tennie a hatpárti konszenzus megteremtésére ebben az alapvető kérdésben. Mindezek után politikai döntést kellene hozni arról, hogy az egészségügyben dolgozók jövedelmének forrásaként az évi 20–40 milliárdos paraszolvencia milyen eszközökkel kerüljön becsatornázásra a lakosságtól a biztosítási rendszerbe, és milyen elvek szerint kerüljön sor annak szétosztására. Ez az orvosok jövedelmének jelentős emelkedését jelentené és a hálapénzrendszer megszűntét. Ehhez azonban világos kormányzati szándékra is szükség lenne, ez azonban nem látható.
Az előzőekben vázolt lényegi kérdésekkel szemben mire helyezte a Kormány a fő hangsúlyt? Az orvosok fizetését meghatározó bonyolult pontrendszer technikai részleteivel foglalkozott, ami a cselekvési programban vázolt módon előre láthatóan bevezethetetlennek bizonyult. A pontrendszer technikai részleteire való koncentrálás azonban alapvető kérdések tisztázásától vonta el az energiát.
Utolsó megjegyzésként a különböző törvényjavaslatok összehangolatlanságához térek vissza. Az elfogadott országgyűlési határozat általános költségvetési garanciát fogalmaz meg a tb költségvetése tekintetében. A '92-es költségvetésben erről azonban szó sincs. Nincs egyetlen szó azonban arról sem, hogy miért marad el az állami garancia. Két dologra gondolhatunk: vagy az előterjesztők szándéka ellenére maradt ki a törvény szövegéből, vagy arra számítottak, hogy elkerüli a figyelmüket ez az alapvető változás. Őszintén remélem, hogy nem erről van szó.
Összefoglalva: egy évvel ezelőtt azért kritizáltuk a népjóléti kormányzatot, hogy nincs koncepciója, továbbá, hogy a javaslatai elkészítésébe nem vonja be az egészségügy többi szereplőjének képviselőit. Azaz nemcsak a "mit", hanem a "hogyan" is alapvető kérdés. Az elmúlt egy év bizonyította, hogy aggodalmunk jogos volt: a népjóléti kormányzat koncepciótlan, nem képes megfogalmazni a lehetséges alternatívákat, s láthatólag nem képes az egészségügyi rendszer átalakítási folyamatának megfelelő menedzselésére. Az árát ennek a járulékfizetők, a páciensek, az egészségügyi dolgozók fizetik meg.
Sajnos, hasonló év elé nézünk. Mindezek az egy évvel ezelőtt elhangozott gondolatok ma ugyanúgy aktuálisak, mint akkor. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
