HAVAS GÁBOR (SZDSZ)
HAVAS GÁBOR (SZDSZ)
HAVAS GÁBOR (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház, kedves képviselőtársak! Mondanivalómat azzal kell kezdenem, hogy megint a tavalyihoz hasonló helyzetben vagyunk, hiszen a társadalombiztosítás most az új év kezdetén megint átmeneti rendelkezések alapján működik. Megint nem sikerült az elmúlt év során együtt tárgyalni az állami költségvetést és a társadalombiztosítás költségvetését, így megint nem sikerült megnyugtatóan és a társadalombiztosítás egyenrangú kezelése mellett rendezni a két költségvetés egymáshoz való viszonyát.
Ennélfogva megint nagyon súlyos hátrányok érik a társadalombiztosítást, különösen, ha tekintettel vagyunk arra is, hogy itt olyan új törvényeket kell megalkotni, amelyek megfelelően alapozhatnák meg azt, hogy a tavaly elfogadott társadalombiztosítási koncepció a gyakorlatba megfelelő elmélyültséggel és átgondoltsággal kerüljön átültetésre, és ennek nyomán mindazok az elvek, amelyek ezt a társadalombiztosítási koncepciót meghatározták, illetve amelyeket ez a koncepció magában foglalt, mindazok az elvek megfelelő következetességgel és összehangoltan érvényesülhessenek.
Két példát szeretnék említeni arra, hogy a társadalombiztosítást milyen hátrányosan érinti ez a helyzet, hogy mintegy másodlagosként kezelve, az új évre átpasszírozva kerül sor a társadalombiztosítási költségvetés kezelésére.
Az egyik példa az, hogy – mint köztudomású és mint képviselőtársaim erre már az előzőekben hivatkoztak – a betegszabadság intézményét végül is nem az előre beterjesztett javaslat szerint, hanem azon lényeges módosítást végrehajtva fogadta el az Országgyűlés. Ennek következtében a költségvetésben a betegszabadsággal kapcsolatos költségekre betervezett 8 milliárd forintból 3,6 milliárd forintot át lehetett csoportosítani a társadalombiztosításban az ún. nem társadalombiztosítási jellegű kiadások, illetve ellátások finanszírozására.
Azonban abban a törvényhozási ámokfutásban, amely az elmúlt év végén itt a Parlamentben zajlott, ennek a 3,6 milliárdnak az átcsoportosítására vonatkozó javaslatot a költségvetés egyik helyén a tisztelt Ház elfogadta, egy másik helyén viszont leszavazta, a fejezeti indokolásban egész egyszerűen ezt a 3,6 milliárdot erre a célra nem szavazta meg. Ennek ellenére meglepetéssel tapasztaltam, hogy a Magyar Közlöny megjelenő számában a leszavazás ellenére a megfelelő törvényhelyen ez a 3,6 milliárd úgy szerepel, mintha megszavazták volna. Hogy ezzel a Közlöny készítői hogyan tudnak elszámolni, azt nem tudom.
Remélem azonban, hogy a 3,6 milliárd egyszer s mindenkorra véglegesen erre a bizonyos célra a társadalombiztosítás rendelkezésére fog állni.
Ennél súlyosabb tétel az a 2,6 milliárd forint, amelyet a költségvetés azoknak az állampolgároknak az egészségügyi biztosítására juttat a társadalombiztosításnak, akik olyan helyzetben vannak, hogy ők maguk a biztosítás díját nem tudják befizetni. Ez a 2,6 milliárd forint az eredeti tervek szerint 3 milliárd forint lett volna, egy olyan kalkuláció alapján, amely nagyjából 500 ezerre becsülte azoknak az állampolgároknak a számát, akik maguk nem tudják befizetni a biztosítási díjat. Ez az 500 ezres kalkuláció azt hiszem, többé-kevésbé reális, ez a minimum, amellyel számolni kell.
Végül azonban a költségvetés és a Társadalombiztosítási Igazgatóság közötti külön alkuban ebből a 3 milliárd forintból 400 milliót átcsoportosítottak a fegyveres testületekben korábban végrehajtott, illetve végrehajtandó fizetésemelések fedezése céljára, és ezt azért tették, mert ennek a tételnek a tekintetében, illetve a finanszírozás tekintetében vita támadt a társadalombiztosítás és a költségvetés között, hogy ezt kinek is kell fedeznie. Végül a problémát úgy oldották meg, hogy – mondom – a majdani nem biztosított, saját befizetés alapján nem biztosított állampolgárok részére félretett pénzből vettek el 400 milliót. Nem volt itt senki ebben a külön alkuban, aki az érintettek érdekeit védelmezni tudta volna. Ezt a problémát föl sem lehetett vetni, hiszen a két költségvetést nem együtt tárgyalták.
De még ennél is súlyosabb következmény az, hogy a költségvetés – mint tudjuk – a társadalombiztosításra nézve csak korlátozottan volt hajlandó, igen korlátozottan volt hajlandó garanciát vállalni. Mint tudjuk, a nyugdíjalap javára az összköltségek, összkiadások 1%-áig vállalt garanciát, az egészségügyi alapnál pedig az égvilágon semmilyen, egyetlen fillérnyi garanciát sem vállalt.
Igaz, hogy Kupa Mihály a költségvetés során tartott miniszteri expozéjában ezt megfelelően indokolta, mondván, hogy filozófia-váltásra van szükség a társadalombiztosítási alappal kapcsolatban. Elkerülhetetlen, hogy a társadalombiztosítási alap a saját lábára álljon és ne támaszkodjék vissza – úgymond – állandóan a költségvetésre és ne kelljen állandóan a társadalombiztosítási alapba mindenféle pénzeket belepumpálni anélkül, hogy ezeknek a pénzeknek az elköltéséért bárki igazán felelősséget vállalna.
Ezzel a filozófiai kiindulással mi is teljes mértékig egyetértünk. Az már más kérdés, hogy úgy gondoljuk, az elmúlt években nem annyira a költségvetés pumpált bele mindenféle pénzeket a társadalombiztosításba, hanem inkább fordítva történt a dolog, a költségvetés igyekezett ott, ahol tudta, a társadalombiztosítást különböző trükkök és fogások révén – hogy úgy mondjam – megcsapolni.
Azzal azonban teljes mértékig egyetértünk, hogy a társadalombiztosítás teljes önállóságát meg kell teremteni, és az, hogy ez eddig az 1989-ben hozott törvényi rendelkezés ellenére nem történt meg, sem nem a Parlament, sem nem a társadalombiztosítás hibája, hanem elsősorban a kormányzaté, amely mindmostanáig késlekedett a szükséges törvények benyújtásával, a szükséges lépések megtételével, s ennek köszönhető az, hogy még mindig csak a küszöbén állunk ennek az önállóságnak a megteremtésének. És ráadásul úgy állunk a küszöbén, hogy a társadalombiztosítás pozíciója ebben a 3 évben, ami eltelt azóta, hogy létre kellett volna hozni a társadalombiztosítási önkormányzatot, igen súlyos mértékben romlott. Tehát az a veszély fenyeget, hogy mire a társadalombiztosítás a saját lábára áll, mire saját önkormányzata lesz, ez az önkormányzat félig-meddig csődhelyzetben lévő, az összeomlás szélén álló társadalombiztosítást kell majd, hogy átvegyen.
Jellemző, hogy még ez a két igen fontos törvényjavaslat is, amit most tárgyalunk – tehát a társadalombiztosítás költségvetése és a társadalombiztosítási törvény módosítása – úgy kerül megtárgyalásra, hogy a felügyelő bizottságok, amelyeknek átmenetileg az önkormányzatok létrejöttéig irányítania kéne a társadalombiztosítást, a felügyelő bizottságok még nem álltak fel, vagyis nem tudnak beleszólni ezeknek a törvényjavaslatoknak a megtárgyalásába, és így tovább erősödik az a helyzet, amely szerint kész tények elé lesz állítva először ez a bizonyos felügyelő bizottság, később pedig az ennek nyomán létrejövő, illetve a szakszervezeti választásokkal létrejövő önkormányzat.
Ez a mostani két törvény is egyébként tovább szűkíti a társadalombiztosítás mozgásterét és lehetőségét. Maga a költségvetés – erre képviselőtársaim utaltak már –, a társadalombiztosítási költségvetés tulajdonképpen elfedi azt a tényt, hogy itt az összeomlás szélén áll a társadalombiztosítás anyagilag, amelynek az igazolására hadd hivatkozzam a társadalombiztosítási alap hitelszámlájára. Ez a hitelszámla mutatja azt, hogy egyes időpontokban a társadalombiztosítás mekkora hitelek felvételére kényszerül a költségvetés forgóalapjából, illetve az ezen létesített két számláról ahhoz, hogy a finanszírozási kötelezettségeinek eleget tudjon tenni.
Nos, ez a hitelállomány, hogyha havonta nézzük, hogy egyes hónapokban mennyi volt a legmagasabb értéke, akkor azt látjuk, hogy ez a hitelállomány úgy változott, hogy januárban ennek a legmagasabb értéke kétmilliárd forint volt, tehát ennyi volt a legtöbb, amelyet fel kellett vennie a társadalombiztosításnak, decemberi legmagasabb értéke viszont huszonnyolcmilliárd forint volt. Ez az egy adat, hogy januártól decemberig eljutottunk a kétmilliárdtól a huszonnyolcmilliárdig, vagyis havonta kétmilliárdos mértékű növekedéséről beszélhetünk tulajdonképpen a hiánynak, ez önmagában bizonyítja azt, hogy a társadalombiztosítás mennyire súlyos helyzetben van, amelyet bizonyos trükkökkel is csak átmenetileg lehet elfedni.
Ezek közé a trükkök közé tartozik, hogy az elmúlt év utolsó napján, tehát december 31-én a költségvetés átutalta a társadalombiztosításnak annak a 14,7 milliárdnak, amellyel még 1990-ből a családi pótlék megelőlegezése idejéből tartozik a társadalombiztosításnak, tehát ennek a 14,7 milliárdnak egy igen jelentős részét, 12 milliárd forintot egy összegben kifizetett. Igaz, hogy a költségvetésben is szerepel egy pont, amely szerint ezt a bizonyos 14,7 milliárdot a '91-es és '92-es privatizációs bevételek terhére kell a társadalombiztosításnak a költségvetés részéről megfizetni, de az, hogy ennek az összegnek egy ilyen jelentős részét az elmúlt év utolsó napján, hogy úgy mondjam, lóhalálában utalta át a költségvetés, egyrészt az a következménye, hogy az eredeti ütemezéstől eltérően 1992-re már nem fogja megkapni a társadalombiztosítás az ez után a kölcsön vagy hitelezés után járó kamatokat, másfelől pedig itt egy trükkel úgy tűnik, mintha a hiány lényegesen kisebb volna, mint amennyi valójában.
Hivatkozik a költségvetési törvénytervezet arra is, hogy a társadalombiztosításnak az év végén 19 milliárd forint hiánya van az 1991-es évre nézve, és hogy mivel a vagyonnal való ellátás kérdésében, amelyről itt már többen szóltak előttem, nincs végső döntés, ezért nem lehet tudni, hogy ezt a 19 milliárdot ki és miből fogja finanszírozni. Ha más megoldás nem fog kínálkozni – írja a társadalombiztosítási törvényjavaslat –, akkor ezt a tartalékalapokból kell majd fedezni. Ez egy egészen riasztó perspektíva, amely a társadalombiztosítás helyzetét végképp lehetetlenné teszi, hiszen az úgynevezett likviditási tartalékban, amely elsősorban biztosítja azt, hogy a kötelezettségeinek, finanszírozási kötelezettségeinek a társadalombiztosítás meg tudjon felelni, ebben a likviditási tartalékban már eleve nincs semmi pénz, hiszen akkor a társadalombiztosítás nem kényszerülne olyan mértékben a költségvetési forgóalaphoz fordulni, mint amilyen mértékben ezt teszi, és ahogy erre a korábbiakban utaltam is, viszont ha a tartalékok terhére kéne finanszírozni ezt a bizonyos hiányt, az azt jelenti, hogy a másik két rendelkezésre álló tartalékát a társadalombiztosításnak, tehát a tőkebefektetések és a hosszú távú befektetések tartalékát is a folyó finanszírozás szolgálatába kell állítani, ami azt jelenti, hogy végképp föléli az összes tartalékát a társadalombiztosítás. Ez rablógazdálkodásnak minősíthető. Különösen akkor, ha – visszautalok arra, amit Kovács Pál képviselőtársam említett, arra tehát, hogy – az idei költségvetésébe a társadalombiztosításnak be van tervezve majdnem 1,9 milliárd forint folyó finanszírozásra a vagyonjuttatás bevételeiből, méghozzá úgy, ahogy erre képviselőtársam szintén utalt, hogy itt nemcsak a vagyon hozadékáról, hanem esetleges értékesítéséről, eladásáról is szó van, ami tökéletesen ellentétben áll azzal a hosszú távú koncepcióval, amelyre az eredeti vagyonhoz juttatási elképzelések épülnének. Hiszen a nyugati társadalombiztosítási rendszerekben is egyre inkább terjed az a törekvés, vagy egyre inkább erősödik az a törekvés, amely szerint a társadalombiztosítást két lábra kell helyezni, tehát megőrizve a kirovó-felosztó rendszer túlsúlyát, a tőkehozadéki elvnek valamivel nagyobb szerepet kell biztosítani, mert a vagyon hozama teszi lehetővé a társadalombiztosításnak azt, hogy a kiegyenlítő funkciókat el tudja látni, hogy az egyes generációk között mutatkozó demográfiai aránykülönbségeket ki tudja egyensúlyozni, és főleg hogy tartalékolni tudjon azokra az időkre, amikor a nyugdíjas – nem nyugdíjas aránya a társadalomnak olyan mértékben megváltozik, hogy annak finanszírozása az akkori folyó bevételekből többé nem lesz lehetséges.
Ez az idő mindenféle demográfiai előrebecslés szerint Magyarországon is el fog következni a következő évezred első évtizedében. Éppen ezért különösen fontos volna az, hogy a társadalombiztosítás a neki juttatott vagyonból eredő hozamot ilyen hosszú távú tartalékok képzésére fordítsa, amelyek révén ezt a kiegyensúlyozó szerepet el tudja látni. De a törvényhozási ámokfutás és a végiggondolatlan, egymással össze nem egyeztetett elemeknek az érvényesítése további, igen súlyos problémákat vet fel.
Kovács Pál képviselőtársam utal rá – ezt nem akarnám már részletezni –, hogy milyen felelőtlen dobálózás folyik itt a számokkal, hogy mennyire nem pontosak az adatok. Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége különböző információkat kért ahhoz, hogy fel tudjon készülni a törvénytervezet vitájára. Az Állami Számvevőszéktől, a Pénzügyminisztériumtól nem kapta meg ezeket az információkat, a Népjóléti Minisztériumtól igen, a társadalombiztosítástól azonban csak nagyon hiányosan, úgy, hogy a lényeges, a leginkább fontos kérdésekre vagy egyáltalán nem, vagy alig kapott választ. Ennél fogva a tisztánlátás teljességgel lehetetlenné válik.
Amit a rendelkezésre álló anyagokból és az egymásnak ellentmondó adatokból ki lehet hámozni, abból például következik az, amire ugyancsak utalt Kovács Pál képviselőtársam, miszerint a nyugdíj pozíciói, a társadalombiztosításon belül a nyugdíjalap pozíciói az egészségügyi alap rovására romlanak.
Az eredetileg beterjesztett javaslathoz képest a mostani pontosítás olyan százalékos eltolódást eredményez, amely már nem indokolható a betegszabadság megváltozott konstrukciójával. Eredetileg ugyanis a munkáltatók által fizetett 43% járulék úgy volt megosztva a nyugdíjalap és az egészségügyi alap között, hogy 24,8% esett a nyugdíjalapra, 18,2% az egészségügyi alapra. A mostani tervben 19,5% esik az egészségügyi alapra és 24,5% a nyugdíjalapra, vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy az 1%-ot – amivel emelték a betegszabadság miatt a járulékot – hozzáadták az egészségügyi alaphoz, hanem – mondom – még egy további arányeltolódás ment végbe: szűkült az olló a kettő között, holott éppen a nyugdíjalap pozícióit kéne igen erősen védeni, hiszen ott olyan feszített a helyzet, amely révén az ottani feladatoknak így is alig tud ez az alap megfelelni, és az egészségügyben vannak lényegesen nagyobb tartalékok, amelyeket az egyes területeken érvényesülő pazarlás fölszámolásával meg lehetne szüntetni.
Ilyen módon – hogy a nyugdíjalap érzékelhetően hátrányos helyzetbe kerül – tovább csökken a veszélye annak, hogy megvalósuljon az, amit egyrészt a társadalombiztosítási koncepcióval kapcsolatos országgyűlési határozat mint feladatot tűzött ki - tehát, hogy ettől az évtől kezdve a nyugdíjakat a nettó átlagkeresetek növekedésének a mértékében lehessen emelni.
A nettó átlagkeresetek növekedésének tervezett mértéke 1992-re 19-20%, tehát tulajdonképpen ilyen mértékű növelésre lenne szükség, és ez az elv, amelyet a koncepció leszögezett – amely szerint tehát mindig a nettó átlagkereset mértéke szerint kell növelni a nyugdíjakat – ez reményt biztosítana arra, ha a kormányzati célokkal összhangban sikerül az inflációt jelentős mértékben csökkenteni, akkor egy idő után remény volna a nyugdíjak reálértékének a megőrzésére.
Erről beszélt egyébként Kupa Mihály is miniszteri expozéjában a költségvetés vitájában. Ő ezt ígérte a magyar állampolgároknak – idézem: "Ez azt jelenti, hogy egy sor ellátásnál tudjuk a reálértéket őrizni, és szándékaink és reményeink szerint 1992-ben általában meg tudjuk őrizni a reálbérek értékét, és meg tudjuk őrizni a nyugdíjak értékét."
Ehhez képest Surján László népjóléti miniszter A hét egyik régebbi adásában arra a kérdésre, hogy milyen mértékig fogják emelni a nyugdíjakat, azt felelte: ő úgy értelmezi a nettó átlagkereset arányában való növelést, hogy a költségvetés a költségvetési intézményeknél 10%-os bérautomatizmust tervezett be, tehát ezzel a 10%-kal fognak a nyugdíjak emelkedni, ami ugyebár egy igen jelentős visszalépés ahhoz képest, amelyre én utaltam, és amely összhangban állna a 19-20%-os tervezett nettó átlagkereset-növekedéssel.
A tb költségvetésében ugyancsak van egy olyan mozzanat, egy olyan mondat, amely arra utal, hogy nem lesz meg ez a nettó átlagkeresetek arányában történő növelés, hiszen ők azt mondják, hogy az általános emelésen túl egy bizonyos részét a rendelkezésre álló keretnek a régi, és emiatt reálértéküket jelentős mértékben elvesztett nyugdíjak értékének a növelésére kell biztosítani. Vagyis – reményeinkkel ellentétben és a koncepció szellemével ellentétben – tovább folytatódik ugyanaz a trend, amely hosszú évek óta folytatódik, hogy mindig a régi, elértéktelenedett nyugdíjakat próbáljuk úgy, ahogy följebb hozni, hogy a reálértékük valamivel kevésbé csökkenjen, de a csökkenést így sem tudjuk megállítani, és ennek az új nyugdíjasok látják a kárát, akiknek a nyugdíja ennek következtében már a nyugdíjbavonulástól következően szinte azonnal, ijesztő mértékben elkezd romlani.
Ennek következtében tehát sem a régi, sem az új nyugdíjak – Kupa Mihály ígéretével ellentétben – nem fogják megőrizni a reálértéküket, ezt most már ezek alapján bátran állíthatjuk. Pedig, ahogy hangsúlyoztam, a nyugdíjalap költségeit, illetve bevételeit maximálisan védeni kéne az egészségügy rovására.
Összefoglalva mindazt, amit mondtam, azt gondolom, hogy mire abba az ígéretes állapotba jutunk, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok fölállnak, és valóban önállóan kézbe vehetik a társadalombiztosítás igazgatását, addigra egy nagyon súlyos helyzettel kell szembeszállniuk, ez valószínűleg a '92-es év végére fog bekövetkezni, és a '93-as évnek a pozíciók nagyon súlyos további romlásával szembenézve kell nekiindulniuk. Ez a romlás következik tehát egyrészt abból, hogy a családi pótlék-megelőlegezés után járó kamatot erre az évre – '92-re – már nem fogja '93-ban a költségvetés megtéríteni, hogy a tartalékok egy jelentős részét a társadalombiztosítás fel fogja élni. Zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen körülmények között kifejezetten cinizmusnak tűnik az a rendelkezés, amely szintén szerepel a törvényben, amely szerint a likviditási alapot a '92-es év végére a teljes kiadások 6%-ának erejéig fel kellene tölteni.
A harmadik ilyen pozícióromlást okozó tényező tehát az, hogy most az első menetben juttatott vagyont, amely valószínűleg az a 15 milliárd forint, amiről a vagyonpolitikai irányelvek még meg nem szavazott, az Országgyűlés által el nem fogadott változatában szó van, tehát ezt fel fogja élni szintén a társadalombiztosítás.
És végül a pozícióromláshoz tartozik, hogy fennmaradnak a torz arányok, fennmaradnak azok az arányok, amelyekről imént a nyugdíjak kapcsán beszéltem, és fennmaradnak azok a torz arányok, amelyek az egészségügy kiadásai tekintetében igen jelentős pazarlással járnak. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
