DEUTSCH TAMÁS, a Fiatal Demokraták Szövetsége helyettes frakcióvezetője:
DEUTSCH TAMÁS, a Fiatal Demokraták Szövetsége helyettes frakcióvezetője:
DEUTSCH TAMÁS, a Fiatal Demokraták Szövetsége helyettes frakcióvezetője: Elnök Urak! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Fiatal korom ellenére nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, hogy az ellenzéki oldalról itt az általános vitában vagy akár – lévén, módosító indítványt is beadtak már ehhez a törvényjavaslathoz – a részletes vitában elhangzó érvek összességében meg fognak győzni annyi képviselőt a kormánypárti oldalon, hogy mód és lehetőség nyílna arra, lévén a törvény kétharmados, hogy majd a köztársasági elnök úr javaslata elfogadtassék ebben a Házban.
(11.00)
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a miniszterelnök úr által elmondott gondolatokat is figyelembe véve talán vannak olyan kormánypárti képviselők, akik a miniszterelnöki szavak ellenére nem szemellenzővel fogják hallgatni, és nem politikai füldugót tesznek fel akkor, amikor ellenzéki oldalról is elmondanak érveket a törvényjavaslattal kapcsolatban. Másrészről pedig fontosnak érzem, hogy közvetlenül vagy közvetve reagáljunk olyan, önmagukban is ellentmondó és sok szempontból egyszerűen jogi vagy politikai tényeknek meg nem felelő állításokra, amelyek eddig ebben a vitában kormánypárti részről elhangzottak.
Elöljáróban annyit én is hadd mondjak el, hogy a FIDESZ parlamenti frakciója hogyan értékeli a köztársasági elnök úr kezdeményezését. Nagyon sokfajta – finoman fogalmazva – túlzó értékelés látott már napvilágot a kormánypárti oldalon a köztársasági elnök úrnak azon aktusaival kapcsolatban, amikor a miniszterelnöki előterjesztésekkel kapcsolatban nem mentette fel a független közszolgálati médiák vezetőit.
Ezek az érvelések mindig arra utaltak, hogy a köztársasági elnök úr magatartása nem felel meg azoknak az alkotmánybírósági ítéleteknek, amely alkotmánybírósági ítéletek értelmezik a köztársasági elnök kinevezési és felmentési jogosítványait, illetve hatásköreit. Ezzel kapcsolatban hadd utaljak egy más összefüggésben az Alkotmánybíróság ezen ítéleteire. Ezek az alkotmánybírósági ítéletek vagy ezek közül az egyik jelzi azt, hogy a köztársasági elnök úrnak van ugyan a kinevezések és a felmentések megtagadásával kapcsolatban jogosultsága, tehát nincs bizonytalanság ellenzéki oldalon még jogászi körökben sem az alkotmánybírósági ítéletekkel kapcsolatban. Mi nagyon biztosan úgy gondoljuk, hogy a köztársasági elnök úr eddigi magatartása maradéktalanul megfelel az alkotmánybírósági ítéleteknek.
Más szempontból – még egyszer mondom – ezek közül az alkotmánybírósági ítéletek közül az egyik azt mondja, hogy a számára nyitva álló lehetőségek mellett más alkotmányos eszközökkel is törekedhet annak a célnak az elérésére, amelyet a felmentés vagy kinevezés alá nem írásával el kíván érni.
Úgy ítélem meg, a köztársasági elnök úr nagyon helyesen, véleményem szerint messze felülemelkedve a Kónya Imre úr által mélyen lesajnált pártpolitikai csatározásokon, más alkotmányos eszközökkel élve törvényjavaslatot terjesztett be az Országgyűlés elé, éppen azért, hogy a kialakult súlyos politikai konfliktust jogi keretek között, a most hatályos kinevezési törvény módosítása által valahogyan rendezni lehessen.
Ezzel kapcsolatban hihetetlen sértőnek, olcsónak és ócskának érzem azokat az érveket, amelyek így vagy úgy megint úgy kívánják beállítani a köztársasági elnök úr kezdeményezését, hogy ő különböző, rajta kívül álló, a kormánypárttal ellenérdekelt politikai csoportosulások szócsöve.
A köztársasági elnök úr szócsőként való aposztrofálása kormánypárti körökben az elmúlt hónapokban kedvenc szórakozássá vált. Volt már sokfajta szócső újságokban, itt most a Parlamenten belül megint az ellenzék szócsöve. Azt gondolom, a Magyar Köztársaság elnökének van annyi politikai bölcsessége, vannak olyan jó tanácsadói saját maga hivatalában… (Közbeszólás jobb oldalról: Tévedsz, nincs!) …, hogy nincs szüksége arra, hogy bármelyik oldalról olyan tanácsokat adjanak neki, amely tanácsok által ő szócsővé válna. Egészen biztos vagyok abban, hogy ellenzéki szócsőként nem funkcionál az elnök úr, hisz vannak az elnök úrnak is olyan politikai megnyilvánulásai, amelyek az ellenzék kritikai viszonyulását váltják ki. Nem vagyok azért egészen biztos abban, hogy helytállóak ezek a megállapítások. De túl ezen, hihetetlen sértőnek és hihetetlen ócskának érzem ezeket az érveléseket. Ennek ellenére természetesen ezeket lehet hangoztatni. (Zaj. – Közbeszólások a jobb oldalról.) Nem gondolom azt, hogy képviselőtársam egészségi állapotára kellene utalnom ezekkel a közbekiabálásokkal kapcsolatban. Megvárom mély tisztelettel, hogy végighallgassák azt, amit el szerettem volna mondani. Én is nagy nyugalommal végighallgattam az önök felszólalásait.
Ami a sokak által idézett különbséget jelenti – ami igen meglepő eszmefuttatás volt számomra –, a politikai megállapodások és a politikai megállapodásokon alapuló jogszabályok közötti különbségekre való utalást jelenti. Ha eljátszom ezzel az érveléssel – s azt gondolom, ez így igaz –, akkor az a legfontosabb érve dől meg a kormánypártoknak, amely érvre alapítják azt a megállapításukat, hogy a médiatörvény egésze nem kétharmados. Tudniillik kormánypárti oldalon két év óta unos-untalan azt hangoztatják, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége között kötött megállapodás, az úgynevezett paktum használ egy kifejezést, a "csupán" kifejezést, amely meghatároz négy olyan szabályozási kört, amely négy szabályozási kör a "csupán" kifejezés elhagyásával bekerült a Magyar Köztársaság Alkotmányának 61. szakasz (4) bekezdésébe. Éppen ezért nem lehet úgy értelmezni, hogy a médiakérdés egésze kétharmados lenne, hogy a politikai megállapodásban benne van a "csupán" kifejezés.
Ha mindaz igaz, amit a miniszterelnök úr is elmondott, hogy a politikai megállapodások közül az érvényes, azt kell tiszteletben tartani jogi normaként, amit a megállapodó felek illetékes politikai döntéshozó testületei jóváhagynak, és bekerül egy normaszövegbe, lehet az törvény, akár kormányrendelet, akár önkormányzati rendelet, akár a Magyar Köztársaság Alkotmánya, akkor az a helyzet, hogy a "csupán" kifejezés nem olvasható tudomásom szerint – bárki ellenőrizheti – a Magyar Köztársaság Alkotmányának 61. szakasz (4) bekezdésében. Ennek megfelelően igaz az az érvelés – szerintem nem ezért igaz, de itt ékes cáfolatát adták saját maguk korábbi érvének, hogy az egész médiakör, a televízióról és rádióról szóló törvény egésze kétharmados törvény.
Úgyszintén szeretném elmondani a következőt, és egy pillanatra elkalandozok, bár nem a televízió műsorainak színvonalára szeretnék utalni, arra csak egy megjegyzést szeretnék tenni. Azt mondták többen kormánypárti oldalon, hogy a Kormány sürgősséggel támogatta a köztársasági elnök úr kezdeményezését, azért, mert tartalmilag nem ért egyet – ezt maga a miniszterelnök úr is elmondta –, azonban minél hamarabb szeretne ezen túllenni. Ehhez képest nagyon furcsa nekem az az érvelés, amit Kónya Imre a nyilvánosság előtt is és a házbizottságban is elmondott, hogy például a Magyar Szocialista Párt két képviselőjének azon indítványa, amelyik a kisebbség, az idegengyűlölet és a rasszizmussal kíván foglalkozni, mint egy országgyűlési határozat, ebben az esetben a kormánypártoknak az a szavazata, hogy ezt az indítványt napirendre akarja tűzni, ezt úgy kell értelmezni, hogy támogatja az országgyűlési határozat tartalmát is.
Abban az esetben viszont, amikor a köztársasági elnök úr egy, a kinevezési törvény módosítására vonatkozó törvényjavaslatot nyújt be, ebben az esetben a sürgősség támogatása nem jelenti azt, hogy egyetértenének a tartalmi kérdésekkel. Hogy van ez? Nehezen tudom már lassan értelmezni, hogy milyen politikai megnyilvánulásokat hogyan kell tudomásul venni. Itt nem kettős mércéről van szó, hanem minden esetben külön mércéről van szó.
Azt is egészen nehezen tudom elképzelni, hogyan állhat meg mint rettentően masszív jogi érv, hogy a köztársasági elnöki előterjesztés A-változata a mai közjogi berendezkedéshez képest egy teljesen eltérő szabályt valósít meg. Ennek a napirendi pontnak a lezárása után egy kormánypárti javaslat kapcsán egy olyan indítványt kezdünk el tárgyalni, amelyik a magyar gazdasági társaságok eddig hatályos és teljesen egységes törvényességi felügyeletében teljesen vadonatúj szabályt kíván bevezetni, a mezőgazdasági szövetkezeteket és a mezőgazdasági gazdasági társaságok egy részének törvényességi felügyeletét a Cégbíróságtól át akarja rakni egy államigazgatási szervhez, a földművelésügyi hivatalokhoz. Ebben az esetben az egész – úgymond – gazdasági közjogi szisztémához képest eltérő szabály működhet. Másik esetben a legfontosabb alkotmányos, a legfontosabb közjogi aggály a törvényjavaslat általános vitára is alkalmatlanságával kapcsolatban – úgymond – eltér a közjogi rendszertől.
Arra a két érvre hadd reagáljak, és hadd mondjam el a véleményünket, amely két érv most is a leggyakrabban hangzott el, és amely két érv mind a hatpárti tárgyalásokon, mind a médiatörvény vitája kapcsán már a kulturális bizottságban is elhangzott.
Az egyik a most hatályos 1990. évi LVII. törvény szavazási arányára való hivatkozás, a 98%-ra való hivatkozás.
Ezzel kapcsolatban valóban csak utalni szeretnék arra, amit egyrészt Haraszti Miklós, másrészt Gál Zoltán is elmondott. Önmagában ez semmire nem érv. Önmagában nem érv egy három tartózkodással elfogadott törvény a tekintetben, ha ma nagyon sokan úgy ítélik meg a helyzetet, hogy ez a törvény az egyik legfontosabb akadálya a médiahelyzet rendezésének. Éppenséggel nem az az igazság, amit állandóan hangoztatnak kormánypárti oldalon, hogy ma médiatörvény hiányában a kinevezési törvény az egyetlenegy biztos pont, az egyetlenegy olyan biztos pont, amelyik jogi normát jelent, hanem éppenséggel a kinevezési törvény eltérő jogi értelmezése, a kinevezési törvény elfogadása mögötti eltérően értelmezett politikai szándékok azok, amelyek magának a médiatörvény konszenzusos tárgyalásának és elfogadásának az akadályául tornyosulnak.
(11.10)
Nem az a helyzet tehát, hogy ez a biztos pont, nem az a helyzet, hogy ennek a törvénynek a módosítása az amúgy a médiatörvény hiányában fennálló bizonytalanságot növelné, hanem éppenséggel az a helyzet, hogy ennek a kinevezési törvénynek egy politikai konszenzus alapján történő módosítása, a kinevezési törvény mögé egy újabb politikai konszenzusnak a reputálása az szerintünk, ami véleményünk szerint biztos utat nyitna ahhoz, hogy végre a mindegyik fél által – Kormány, kormánypártok és ellenzéki pártok által is – oly régen óhajtott médiatörvényhez, ennek a törvénynek a mihamarabbi elfogadásához vezethetnének.
Nem az a helyzet, hogy ez bármit is lassítana. Ma, úgy ítélem meg, hogy a köztársasági elnök úr törvényjavaslatának az elfogadása jelenti a legközelebbi garanciáját annak, hogy immár legyen valami biztos norma, amelyen keresztül – úgymond – nem félreértelmezhető politikai konszenzusok kövezik ki az utat a médiatörvényről szóló megállapodáshoz, hanem egy törvényjavaslatnak az elfogadása.
A másik állandó érv, amelyik kettős érv: a kormányzati felelősség a független, közszolgálati média mint állami szervezet működőképességével kapcsolatban meglévő kormányzati felelősség, másrészről pedig bármifajta kétharmadosságnak mint a működőképtelenségnek a felvázolása; egy olyan konszenzuskényszerként való emlegetése a kétharmadnak, amely konszenzuskényszer súlyosabb esetekben valamifajta kisebbségi uralmat jelenthetne – ahogy ezt Kónya Imre elmondta, bár ezt igen nehezen tudom értelmezni, hogy mit jelent, mert akkor hihetetlen sok kisebbségi uralom van ma ebben az országban alkotmányosan bebetonozva –, másrészről pedig, még egyszer mondom: valahogy a működőképtelenséget.
Én nagyon-nagyon meglepődöm – és feltételezem, bár nem szeretném megelőlegezni, tudom, hogy Tölgyessy Péter jelentkezik, és ő, azt gondolom, ennél alaposabb alkotmányos érveket is fog hangoztatni –, amikor a kormányzati felelősségnek ilyen teljesen furcsa, valamifajta nem létező jogszabályok által az egész médiaügybe való kormányzati beavatkozás magyarázataként hangoztatják a fennálló – úgymond – alkotmányos kormányzati felelősségnek a kérdését. Valóban van a Kormánynak alkotmányos felelőssége a független közszolgálati médiák működőképességével kapcsolatban. Ez az alkotmányos felelősség abban nyilvánul meg, hogy például a Kormánynak mint előterjesztőnek igen hamar kellett volna orvosolnia azt, hogy ne legyünk abban a – kormánypártok szerint meglévő – mulasztásos alkotmánysértésben, hogy nincsen még médiatörvény – ez a kormányzati felelősség. Az a kormányzati felelősség, hogy a szabályozott médiáknak, vagy egyelőre még a médiatörvény elfogadása előtt is a költségvetésben megfelelő anyagi és jogi feltételeit teremtsék meg a közszolgálati médiák működőképességének.
Nem az a kormányzati felelősség, hogy az ő szájaíze szerint nem tetszik a televízió műsora, az az én kormányzati felelősségem, hogy az én szám íze szerint jó televízióműsor legyen, hisz – ha jól látom – a kormányzati felelősség érvényesülése abban nyilvánul meg, hogy – úgymond – nem Magyar Közlönyként működik a Magyar Televízió, éppen ezért ameddig nem működik Magyar Közlönyként a Magyar Televízió, addig nem tölti be a közszolgálatiság ezoterikus feladatait, nem tesz ennek eleget, éppen ezért kormányzati felelősségemnél fogva változtatni kell ezen a helyzeten.
Hadd utaljak arra, valóban elhiszem, hogy nagyon sok embernek nem tetszik a Magyar Televízió műsora, meg kell őszintén mondanom, én sem élek-halok, hogy hazamenjek, és bekapcsoljam a televíziót, ennél sokkal jobb szórakozást is el tudok magamnak képzelni, ha van valami magánidőm. Ez önmagában nem politikai tény. Az sem politikai tény, ha a miniszterelnöknek nem tetszik a Televízió műsora, az sem politikai tény, ha ellenzéki képviselőnek vagy kormánypárti képviselőnek nem tetszik. Ez egy egyéni ízlésbeli állapot, egy kellemetlen szituáció, valóban nem jó, égi csatornákat kell ekkor nézni természetesen. Mindazonáltal azt gondolom, hogy ha a Magyar Televízió műsora valakinek nem tetszik, legyen ő kormánytisztviselő, miniszter vagy kormánypárti képviselő, nem jogosítja fel őt arra, hogy meglévő, alkotmányos jogszabályokkal szemben cselekedjen, vagy különböző joghézagokat kihasználva, egyoldalú jogszabályértelmezések alapján igen aggályos jogi lépésekre szánja el magát.
Én úgy gondolom, hogy ma Magyarországon az első szabad választás után működő első Kormány tevékenysége nagyon sok embernek nem tetszik – joggal vagy alappal, vagy alap nélkül, ezt mindenki döntse el maga. Mindez azonban a mi véleményünk szerint – és ebben talán majd az Alkotmánybíróság is megerősít – nem jogosít fel senkit arra, hogy meglévő joghézagot vagy létező jogi szabályozással szemben – mondjuk – népszavazással döntsön arról, hogy a Kormánnyal szembeni elégedetlenség következtében feloszlassák a Parlamentet.
Létezhet – még egyszer mondom – nemtetszés, de ez a nemtetszés senkit semmilyen szituációban nem jogosíthat fel arra, hogy jogszabállyal ellentétesen vagy meglévő joghézagot egyoldalú jogértelmezéssel kitöltve cselekedjen akár politikailag – ha politikusról van szó –, akár civil emberként vagy úgymond: egyszerű állampolgárként.
Ami pedig a kétharmadossággal kapcsolatos működésképtelenségnek az érvét jelenti. Én egyrészről azt gondolom, hogy léteznek olyan jogtechnikai megoldások, amelyek orvosolni tudják azt, hogy valóban ne jelentsen, ne jelenthesse valamifajta, a kétharmadosságban megnyilvánuló konszenzuskényszer egy bizonyos döntésnek a végletekig történő elhúzódását. Erre léteznek jogtechnikai megoldások, mint ahogy például a Magyar Köztársaság Alkotmánya a köztársasági elnök megválasztásával kapcsolatban tartalmaz, magában foglal ilyen megoldást, ahol nem lehetetlenül el a kétharmadosság fő szabályának az érvényesülése ellenére sem az a kérdés, hogy a Magyar Köztársaságnak legyen köztársasági elnöke. Tehát léteznek ilyen jogtechnikai megoldások.
Másik szempontból én azt gondolom, amennyiben a jog nem teremt arra lehetőséget a saját technikáinak az érvényesülésével, önmagában a kétharmadosság az egyetlenegy esetben jelenthet működésképtelenséget, vagy jelentheti a meg nem állapodásnak az állapotát vagy a helyzetét, hogyha nem hajlandóak közeledni egymáshoz azok a felek, akiknek meg kell állapodniuk.
Ebből a szempontból gondolom én azt – éppen szemben igen sok kormánypárti politikussal –, nem hiszem, hogy a konszenzuskényszer megteremtése az egyúttal azt a politikai felelőtlenséget is előidézné – akár kormánypártnál, akár ellenzéknél –, hogy létezik egy törvényben egy konszenzuskényszer és a törvényi konszenzuskényszer, ellenére nem hajlandóak ezek a felek közeledni egymáshoz, és nem hajlandóak azt a megállapodást megkötni, amely megállapodás aztán a kétharmadosság intézményében érvényesül.
Azt viszont el tudom képzelni, amennyiben ilyen – nevezhető ebben a politikai viszonyban – külső jogi kényszer nincsen, akkor alapvetően a többség, alapvetően azok, akik a többségi szituációnál fogva nagyobb politikai súllyal és nagyobb politikai erővel rendelkeznek, azok nem hajlandók megváltoztatni az álláspontjukat, mint ahogy a mai helyzetben ez az állapot áll fönn, ahogy a mai helyzetben a kormánytöbbség nem hajlandó a saját maga médiaügyben kialakított álláspontjain semmilyen körülmények között sem változtatni. Én azt gondolom, lehet természetesen folyamatos megállapodási hajlandóságot hangoztatni, megállapodási hajlandóság nem ennek a szlogennek az állandó kinyilatkoztatásában érhető igazából tetten, hanem egy konszenzuskereső, megállapodást szorgalmazó tárgyalási magatartásban lehetne ezt inkább számonkérni, lehetne ezt inkább tetten érni, amivel én a magam részéről elég hosszú ideje nem találkozom, amikor médiaügyekkel kapcsolatban különböző tárgyalásokat folytatunk.
Befejezésül tehát azt szeretném mondani: itt ma mindenki sajnálkozik – én is rettentően sajnálom, meg kell őszintén mondanom, hogy ennyi sok félreértés, ennyi sok önmagában is ellentmondó kijelentés hangzott el itt most a köztársasági elnök úr törvényjavaslatával kapcsolatban. Nekem meggyőződésem, hogy azok, akik nem támogatják ezt a törvényjavaslatot, akik ennek a törvényjavaslatnak a korrekt megvitatását – vagy megállapodást kereső megvitatását is – elutasítják, azok egy újabb lehetőséget szalasztanak el. Valóban azt a lehetőséget, hogy a médiaügyet végre, mindannyiunk megnyugvására, tárgyalásos úton, konszenzussal tudjuk rendezni.
Én nem hiszem tehát, hogy a sürgősséggel való gyors letárgyalása ennek a javaslatnak, úgymond: a kipipálása az közelebb visz bármiféle megoldáshoz. Lehet, hogy nem fog minket távolítani ettől a megoldástól, de még egyszer mondom: ennek az indítványnak a gyors letárgyalása és gyors leszavazása nem akadályt hárít el a megnyugtató médiarendezés útjából, hanem egy újabb lehetőséget szalaszt el.
(11.20)
Én minden elszalasztott lehetőséget sajnáltam eddig az életemben – a politikában pedig különösen. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
