ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) a napirendi pont előadója:
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) a napirendi pont előadója:
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) a napirendi pont előadója: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! A súlyos kommunista bűncselekmények megbüntetése ügyében – vagy, ha úgy tetszik: az állami bűnözés, az állam által nem üldözött súlyos bűncselekmények által fájóan és követelően napirendre parancsolt kérdéskörben – nem először szólalok meg a magyar Parlament előtt. Szeretném, ha ezt a tényt figyelembe vennék, megértenék, hogy az új Parlament megalakulásának harmadik esztendejében egy, a Parlament által csaknem kétharmados többséggel megszavazott törvény alkotmánybírósági elvetése után nem tudok olyan érzelmi, etikai hangokat megütni, amelyek talán elvárhatók lennének – különös tekintettel a fásultság, a kételkedés azon légkörére, amely a magyar társadalom egy részét betölti akkor, amikor igazságtételről beszélünk.
Hogy mást ne említsek: ennek a teremnek a mostani állapota, a jelen lévő képviselők száma is ezt mutatja; vagy nagyon elgondolkoztató például, hogyha olyan nyilatkozat jelenik meg, mint amilyen nyilatkozat a Népszabadságban megjelent vasárnap, ahol egy politikus azt mondotta, hogy átmeneti időben élünk, és ebben az átmeneti időben figyelmezteti a bíróságokat – többek között –, hogy a törvényesség szellemében járjanak el, különös tekintettel arra, hogy ez az ideiglenes időszak másfél év múlva megszűnik, és majd akkor egy másik Alkotmány, egy új Alkotmány alapján egy állandó rendszer veszi át a hatalmat. Mielőtt bárki valami jobboldali szónokokra gondolna, ezúton közlöm, hogy ez a személy nem volt más, mint a Szabad Demokraták Szövetségének notabilitása: Kis János. (Derültség a bal oldalon.)
Ilyen körülmények között valóban kétségek töltik el az embert a tekintetben, hogy a legcélszerűbb eszközzel és a legcélszerűbb helyen lép-e fel.
Még mindig megfejtésre vár, még mindig a magyar Parlament lelkiismeretét terheli, még mindig a magyar jövő rejtvénye az a feladat, amelynek nem tettünk eleget, nem adtunk választ arra a kérdésre, hogy kimerítettünk-e minden eszközt, igénybe vettünk-e minden lehetséges módot, amely egy népszuverenitást hordozó Országgyűlés rendelkezésére áll. Meggyőződésem, hogy nem vettünk igénybe minden eszközt – meggyőződésem többek között azért, mert jól tudom, hogy a múlt feltárása és a közvélemény megfelelő tájékoztatása a kezdet kezdetén van, ezt pedig semmilyen alkotmánybírósági határozat és semmilyen más törekvés nem akadályozhatta volna meg.
A diktatúra időszakának módszeres történészi-jogászi megközelítést kifejező, alapos feltárására – már ami a korszak egészét illeti – kísérlet sem történt, erre parlamenti bizottságot nem állítottak fel, a múltban nem üldözött súlyos bűncselekmények elkövetőit, azokat, akiknek a büntethetősége nem is évült el – kivéve olyan eseteket, mint a "guruló dollárok" ügyének eléggé szellőztetett kérdése – nem állították bíróság elé. Lehet, hogy nincsenek is ilyen bűncselekmények?
Ennek ellenkezőjéről látszik biztatni bennünket az a feljelentés, amelyet a most annyit bírált törvényhely alapján tettünk "a népek háború utáni békéjének megbontásá"-ban megnyilvánuló bűncselekmény miatt, és amely feljelentés alapján a Legfőbb Ügyészség elrendelte a nyomozást. Nagy figyelemmel várjuk ennek a nyomozásnak az eredményét.
Változatlanul talányos azonban a számunkra az, hogy azok a dokumentumok, amelyeket az orosz elnök a magyar Kormány rendelkezésére bocsátott, miért éppen Litván György vagy más hasonló, nem éppen az igazságtétel híveként ismert történészek által szemelgetve, tendenciózusan úgy kerülnek a közvélemény elé, hogy régen elhunyt politikusok bűneiről van szó.
Meggyőződésem tehát, hogy nem merítettünk ki minden eszközt, ezért terjesztem elő az egyes büntetőeljárási szabályok kiegészítéséről szóló képviselői önálló indítványt, 104 képviselőtársammal együtt – akik, igenis, tevékenyen és meggyőződéssel részt vettek ebben az előkészítő munkában: a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt képviselői, valamint független képviselők is közöttük vannak.
Az indítvány alapgondolata szerint az időmúlás – jogi nyelven: az elévülés – megszüntetheti valamely cselekmény üldözhetőségét, feltéve, hogy az üldözés feltételei megvoltak ez alatt az idő alatt. Nem szünteti viszont meg az állam azon jogát és lehetőségét, hogy a bűnösöket, a bűnnel alaposan gyanúsítható személyeket bíróság elé állítsa, a történeti tényállást az igazságszolgáltatás szervezeti útján megállapítsa, és bíróságra bízza annak eldöntését, bekövetkezett-e a büntethetőséget megszüntető, a büntetés lehetőségét kizáró időmúlás vagy nem.
Ez az időmúlás természetesen nem az óramutató körbeforgásával, nem a természet óráján mérhető másodpercekkel, hanem azzal mérhető, hogy állt-e rendelkezésre egyáltalán idő, lehetőség, szándék, akarat az állam által pártfogolt vagy eltűrt bűnök üldözésére. Abban a rendkívüli történelmi helyzetben, amiben mi vagyunk – amikor tudjuk, hogy az állam elmulasztotta bűnüldözési kötelezettségét, és ezzel elmulasztotta az emberi jogok, az általa súlyosan megsértett emberi jogok megvédését –, nos, ilyen esetben különösen érthető, hogy az időmúlás jogi következményeit nem rendőrhatóság, nem is ügyész, hanem az egész ügy valamennyi bizonyítékát kezében tartó bíróság állapítja meg, tehát egy független szervezet – egy hitünk szerint egyre függetlenebb, még saját múltjától is egyre inkább függetlenedő szervezet.
A társadalom nyugalma, megbékélése, az állam igazságosztó hatalmába vetett bizalma, az államnak a választópolgároktól kapott megbízatása – azaz legitim jellege – megköveteli, hogy az elmúlt rendszer évtizedeiben az állampolgári jogegyenlőség elvének súlyos sérelmével elmulasztott bűnüldözést ne tekintsük befejezett és jóvátehetetlen ténynek.
Arra a kérdésre kell megadnunk a választ, hogy eltelhet-e egy év vagy tíz év, vagy hosszabb idő oly módon, hogy arra mi, a magyar Parlament tagjai utólag azt mondjuk ezek az évek a bűnözés évei voltak, ezekkel az évekkel szemben tehetetlenek vagyunk, ezekben az években következmény nélkül meg lehetett sérteni akár a legsúlyosabb emberi jogot, az élethez való jogot is.
Tisztelt Országgyűlés! Nem adhatunk ilyen választ a történelem által fölvetett kérdésekre, mert ez azt jelentené, hogy bármely rendszer a bűnözés útjára léphet, ha megfelelő elnyomó apparátusával bűnösen kormányoz, majd enyhíti a bűnös kormányzat terheit, és végül az erőszakosan fenntartott diktatúrában lezajlott időmúlásra hivatkozással büntetlenséget követel, és kioktatja ellenfeleit a keresztényi megbocsátás erényére anélkül, hogy a bűnök elkövetői bocsánatot kértek volna. (Taps a jobb oldalról.)
Azért született ez a törvény, hogy a "felelősségre vonás" szemléletes magyar kifejezését mintegy megjelenítve, lehetővé tegye a bűnöket jelképező személyek bíróság elé állítását, megnevezését és lehetőség szerint megbüntetését. Mindenképpen lehetővé teszi azonban az elkövetett bűnök feltárását és az elkövetők megnevezését.
Néhány mondatban a törvény tartalmáról.
A bűncselekmények széles vagy nem széles körének a jogállamiság keretei között történő üldözése, az elkövetők bűnösségének megállapíthatósága, bizonyos esetekben megbüntetése, szükségessé teszi olyan eljárásjogi szabályok megalkotását, amelyek biztosítják, hogy az elévülés kérdésében a bíróság foglaljon állást.
(12.40)
Ennek megfelelően a büntetőeljárási törvény mindazon szakaszait, amelyek az elévülést, mint büntetőeljárási akadályt szabályozzák, ebben a tekintetben ez a kiegészítő rendelkezés felfüggeszti és megnyitja a lehetőséget az ügyek bíróság elé viteléhez. Feltéve természetesen, hogy az eljárásnak más akadályai nincsenek.
Itt szeretnénk válaszolni azokra az aggályokra, hogy százezrével zúdulnak majd az ügyek a bíróságokra, illetve a nyomozó hatóságokra. Nem így van, hiszen egyfelől a bizonyítási nehézségek, másfelől különböző más eljárási akadályok nem engedik majd eljutni az ügyek tömegét a bíróságok elé; másfelől pedig a legfőbb ügyésznek, a belügyminiszternek, tehát a bűnüldözés felett bizonyos hatáskörrel rendelkező hatóságoknak és személyeknek lesz olyan útmutató jellegű lehetőségük, hogy megszabják a bűnüldözés irányait azzal, hogy természetesen nem adhatnak felmentést az ügyek szisztematikus felülvizsgálata és feltárása alól.
Felvethető tehát ez a kérdés, de meg is válaszolható. Jelentős részük igenis bizonyítható, és a bizonyítás során igen komoly meglepetésekre, új meg új felfedezésekre számíthatunk. Azokat az ügyeket, amelyekben nem lelhetők fel az állami vagy az államérdekből folytatott bűnözés elemei, azokat az ügyeket megfelelő tartalmú iránymutatás után, rövid vizsgálat után visszahelyezhetik az irattárakba vagy levéltárakba. Nem fenyeget tehát az a veszély, hogy az igazságszolgáltatás működésképtelenné válik.
Nem lehet azonban olyan célszerűségi szempont, amely az igazságosság követelményeinek sutba dobását, a történeti tényállások felderítésének mellőzését elfogadhatóvá tenné. Ezt azért mondottam el, tisztelt Országgyűlés, mert az Alkotmánybíróság határozata miatt nem tehetünk különbséget politikai okból üldözött vagy nem üldözött bűncselekmények között, tehát elvileg minden bűncselekményt meg kell vizsgálni, feltéve mondom, hogyha egyéb büntetőeljárási akadály nincs, abból a szempontból, hogy vajon ezek a cselekmények nem bizonyíthatók-e olyan mértékben, hogy bíróság elé vihetők, majd pedig a bíróságnak kell eldöntenie, hogy az elévülés tényét megállapítja vagy nem.
Ebből a szempontból szerencsétlen az, hogy az elvi állásfoglalást a tisztelt Országgyűlés egy későbbi időpontban fogja tárgyalni. Tudniillik az elvi állásfoglalás ismeretében világossá vált volna, hogy igenis vannak olyan jogtudományi eredmények, eléggé elfogadott eredmények és nézetek, mi több, nemcsak nézetek, hanem olyan törvényhozási tárgyak is, mint amilyen például a német Bundestag előtt lévő több törvényjavaslat, és ezen több törvényjavaslat közül az egyik, amelyik kísértetiesen hasonlít a mi korábbi javaslatunkra, nos tehát vannak olyan jogtudományi nézetek és elég általánosan elfogadott vélemények, továbbá elfogadásra számot tartó törvénytervezetek, nemkülönben a német alkotmánybíróságnak olyan döntései, amelyek már jóval a mi szomorú korszakunk elején, vagy azt megelőzően, 1946-ban kimondották, hogy súlyos bűncselekmények esetében nem lehet az időmúlásnak jogszüntető jelentőséget tulajdonítani. És ebben a szellemben terjesztette elő például a szociáldemokrata frakció is ilyen szellemű, ilyen irányultságú javaslatát.
Nem akarom az időt, a lassan ebédidőbe nyúló időt ennek a javaslatnak az ismertetésével elvenni, de egyáltalán nem rendhagyó nézetekről van szó.
Tehát azokat a fejtegetéseket, amelyek itt a morális és a jogi szempontok szembeállításáról beszélnek és az igazságosságot egyszerűen a moralitás körébe utalják, és magabiztos mosollyal a jogbiztonság és a törvényesség alapjáról meglehetősen magabiztosan elutasítják az úgynevezett morális okfejtéseket, azoknak azt tudom mondani és azokkal kapcsolatban azt tudom említeni, hogy mi soha nem állítottuk szembe ezt a két szempontot. Nem állítottuk ugyan, hogy minden esetben találkozik a moralitás és a jog, de azt állítottuk, hogy a történelem kulcsfontosságú helyzeteiben, történelmi sorsfordulókban igenis találkozik az igazságosság és a törvényesség, mi több, a jogbiztonság követelménye is, és tudunk arra jogállami példákat, amikor jogállamok alkotmánybíróságai egybevetették, igenis hogy egybevetették a jogbiztonság és az igazságosság követelményét, és nem tartották egyiket sem olyannak, amely kizárja a másik alkalmazhatóságát.
Én a magam részéről több jogállamban működő szakembernek tettem fel azt a kérdést, hogy ez a megoldás sérti-e a civilizált nemzetek jogfelfogását. Nem az idén tettem meg, hanem akkor, amikor tavaly tavasszal elkezdtem a munkálkodást ezen a kérdéskörön, ezen az ügykörön, akkor én nyolc pontban foglaltam össze a kérdéseimet és a kételyeimet. Tehát a legelején, mielőtt ez a Zétényi–Takács néven aposztrofált törvény ide került volna a tisztelt Ház asztalára, már akkor feltettem ismert szakértőknek azt a kérdést, hogy mi a helyzet abban az esetben, amikor az időmúlásnak jogszüntető vagy üldözést szüntető jelentőséget tulajdonítunk. A megkérdezett nyugati szakértők egyike sem mondotta azt, hogy ennek jogállami tilalma van, egyszerűen csodálkozásukat fejezték ki, hogy miért van nekünk olyan szándékunk, miért van nekünk szándékunkban embereket bíróság elé állítani akkor, amikor mód lenne a megbüntetésükre is. Én ezért tettem a legutolsó, a nyolcadik helyre ezt a kérdést.
Ilyen választ kaptam a nemzetközi büntetőjog búvárkodásával a jelentős időt eltöltő képviselőtársaim által nyilván ismert Bassioni professzortól is, akinek a válasza érdekes módon előbb került olyan körök kezébe, akik ellentétes érvelésre is felhasználták a válasz egyéb részeit, mint az én kezembe. De hasonló választ kaptam Jescheck professzortól is, aki nem egészen kis tekintélyű képviselője a büntetőjog-tudománynak, és aki szerint igen meghökkentő dolog, hogy a büntetőjognak van alacsonyabb és magasabb rendű változata. Tehát sokkal inkább sértené a jogállamiság követelményét, ha a nép akaratából kormányzó állam átlépne a bűnüldözés alkotmányos kötelességén, visszamenő hatállyal megszegné azt a kötelezettségét, hogy tegyen meg mindent a bűnök feltárására, az emberi jogok megvédésére a megsértett és megalázott magyar nép védelmében.
Én ezt a javaslatot az említett állásfoglalás-tervezettel együtt – amelyet természetesen külön óhajtok megindokolni – ajánlom az önök figyelmébe, mint egy olyan megoldási módot, amely nem jelent sem szakmai, sem politikai, sem társadalmi nehézségeket, különös tekintettel arra a lehetőségre, hogy a büntetés kiszabása nélkül is megteremti a megnevezés módját és lehetőségét, tehát így a felmentés miatt sajnálkozó képviselőtársaim aggályai is eloszlathatók, mert a felmentésnek is lehet egy olyan alternatívája, vagy a felmentés mellett is lehet egy olyan másik lehetőség, amely azért igenis lehetővé teszi, hogy a tényeket megismerjük.
Erre tekintettel ajánlom jóindulatukba ezt a törvényjavaslatot mind a magam, mind az előterjesztő 104 képviselőtársammal együtt. Köszönöm szépen. (Taps.)
(12.50)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
