BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem irigylem a pénzügyminisztert. Keserves feladat egy csődbe jutott költségvetés módosító indítványát a Kormány nevében előterjeszteni a Parlamentnek. Nem úszható meg presztízsveszteség nélkül. Szakmai presztízsveszteség nélkül nem, hiszen elhibázott tervezés, elhibázott prognózisok, eleve illúziókat tartalmazó gazdaságpolitikai program húzódik meg a csődbe jutott költségvetés mögött, a Kormány pedig politikai presztízsveszteség nélkül nem úszhatja meg az ügyet, hiszen nyilvánvalóan módosítania kell, el kell ismernie saját illuzórikus gazdaságpolitikájának összes hibáját.
A kérdés az, hogy a pótköltségvetés beterjesztésekor mindössze az-e a feladat, hogy az 1992-es költségvetés előirányzatait, a bevételeket, a kiadásokat és a hiányt a gazdaság reális teljesítményeihez kell, a várható eredményekhez kell-e igazítani, vagy ennél többről van szó.
Azt hiszem, hogy a feladat ennél sokkal több. A gazdaságpolitikai vonalvezetést kell elemezni, a gazdaságpolitika tervezésének módszerét kell bírálni, a kormányzati gazdaságirányítási tevékenység hatékonyságáról kell véleményt alkotni, és ami mindezek alapján valószínűleg a legfontosabb: le kell vonni a következtetéseket a '93-as költségvetés összeállításához, hogy ugyanazok a hibák még egyszer vagy most már harmadik esetben ne legyenek megismételhetők, amelyek az elmúlt két esztendőben bekövetkeztek.
Érdekes az a fejlődési folyamat, amelyet a Kormány az 1992-es költségvetés módosítási programjának előterjesztésekor tanúsított. Júniusban még csak a tűzoltómunkát akarta vállalni, nevezetesen a növekvő hiány finanszírozására kért felhatalmazást anélkül, hogy hozzányúlt volna a költségvetés számos előirányzatához, bevételi, illetve kiadási előirányzataihoz. Aztán bölcsen ráébredt arra, hogy ezzel a feladatot nem lehet megúszni, azt az előterjesztését visszavonta, és most – egyetértve Rott Nándorral –, ha későn is, de beterjesztette az államháztartási törvényben előírt kötelezettségének megfelelően a pótköltségvetést.
Hogyan lehet az 1992-es gazdaságpolitikai teljesítményeket és azokat az összefüggéseket értékelni, amelyek ebből a költségvetésre hárulnak?
A Ház jól emlékszik rá, a Kormány erre az esztendőre a gazdasági folyamatok radikális, erőteljes javulását prognosztizálta tulajdonképpen minden területen. Egy olyan triászt vázolt föl a gazdaságpolitikai célok megfogalmazásakor, aminek az illuzórikus volta meghirdetésének pillanatában is minden szakember számára teljesen nyilvánvaló volt. Az inflációt lényegesen csökkenteni, a külső egyensúlyt megőrizni és javítani, és egyidejűleg a gazdaságot növekedésbe fordítani nyilvánvalóan lehetetlen volt a magyar gazdaság külső és belső feltételeinek ismeretében.
Ez nem volt meglepetés, tisztelt Ház. Többen utaltak már rá, és gondolom, még ezek után is sokan fognak utalni arra, hivatkozva a tavalyi költségvetés vitájára, hogy jó néhányan – és nemcsak az ellenzéki pártok képviselői, valamint nemcsak közgazdasági szakértők – figyelmeztették a Kormányt: ne tegye, politikai presztízsből se tegye, szakmai megfontolásokkal alá nem támasztható, eleve nyilvánvalóan kudarcra ítélt prognózisok alapján ne készítsen költségvetést, ne hagyasson jóvá a Parlamenttel teljesíthetetlen jövedelemelosztási programot. Ennek ellenére mégis ez történt. Teljesen természetes, hogy az infláció csökkenése és a külső egyensúly romlásának elmaradása csak hallatlan nagy árral, egy erőteljes recesszióval, a munkanélküliség ugrásszerű növekedésével és a költségvetés hiányának soha nem látott mértékű emelkedésével együtt mehetett végbe. A Kornai- féle fiskáliscsapda nem volt ismeretlen az 1992-es költségvetés előterjesztésének időpontjában sem. Az is igaz, hogy azok a törvények, amelyek a költségvetés bevételeinek csökkentését eredményezték 1992-ben – akár a banktörvényről van szó, akár a számviteli törvényről, akár a csődtörvényről van szó – ismertek voltak, miközben kétségtelen, és el kell ismerni, hogy hatásuk számszerűsítése nem tartozik a könnyű feladatok közé, aközben azért azt is tudni kell, hogy ezeket figyelmen kívül hagyni több szakmai hibánál. Azt gondolom, ez tudatos politikai törekvés. Nevezetesen: olyan programot elfogadtatni, olyan programot a Parlamentre kényszeríteni, amelyből az derül ki, hogy jó úton halad a kormányzati gazdaságpolitika, a fordulat voltaképpen előttünk áll, ennek az eredményei már megragadhatók lesznek az 1992-es költségvetésben.
Nem voltak azok. Előrelátható volt, ha nem is ilyen mértékben, az eltérés. Nem szívesen mondom – tisztelt Ház –, de egészen megdöbbentő volt az az első féléves magatartás, ami néhány esetben a reálgazdaság valódi teljesítményének meghamisításai árán is fenn akarta tartani a presztízs látszatát. Olyan vélemények hangzottak el, kormányzati nyilatkozatok, amelyek az első három hónapban az ipari termelés növekedésére utaltak, holott erről szó nem volt, mindenki pontosan tudta, hogy ennek az ellenkezője igaz, a külkereskedelmi mérleg javulásáról beszéltek, holott a külkereskedelmi mérleg romlott – ezek a megfigyelt tényszámok alapján voltak akkor is bizonyíthatók –, a lakossági fogyasztás szinten tartásáról, a beruházások növekedéséről beszéltek, szó nem volt egyikről sem, a GDP szinten maradásáról beszéltek, hadd ne folytassam tovább.
Ez – tisztelt Ház – egész egyszerűen azt a kérdést veti mindannyiunk elé, hogy vajon lehet-e, szabad-e ilyen mértékben meghamisítani a valóságot azért, hogy egy megalapozatlan prognózist, egy megalapozatlan tervet próbáljunk kifejezetten presztízsszempontokból minél tovább életben tartani.
Számomra a válasz egyértelmű: nem szabad.
Nem szabad, hiszen a csalódás még nagyobb lesz, a reálgazdaság folyamatai nem fognak tudomást venni mindenféle manipulált prognózisokról és adatokról, az igazság pedig a gazdaságban sokkal gyorsabban derül ki, mint a politikában, itt van az asztalunkon egy 200 milliárdot meghaladó költségvetési hiány formájában.
(11.30)
Szeretnék valamit szólni az oly könnyedén kezelt lakossági megtakarítások ügyéről, hiszen az esetek többségében a rendkívül nagymértékre duzzadt hiány finanszírozása mögé könnyedén odateszi a Kormány, hogy tulajdonképpen ennek a hiánynak a finanszírozása igazán nem okoz gondot, hiszen más jövedelemtulajdonosok megtakarításai bőségesen finanszírozzák ezt a hiányt.
1992-ben a makroszámok összefüggése alapján ez a tétel igaz, csak azt érdemes megnézni, hogy a lakossági megtakarítások mögött mi húzódik meg, és azt a kérdést kell feltenni magunknak már most – a '93-as költségvetési vita előtt –, hogy vajon ezekre a minden képzeletet meghaladó mértékű megtakarításokra építhető-e egy hosszú távú deficitfinanszírozási program? Azt gondolom, hogy nem.
Először is törvényszerű, hogy recesszióban nőnek a megtakarítások, nem érdemes befektetni, nem érdemes vállalkozásokba fordítani a pénzt, a jövedelemtulajdonosoknak az a része, akik nem használják el folyó kiadásaik fedezetére a jövedelmeiket, megtakarítanak. Ámde akkor takarítanak meg, hogyha ezeknek a megtakarításoknak a hozama nagyobb, mint mindenfajta más befektetésnek a hozama, tehát akkor, hogyha a megtakarításokon reálkamatokat realizálnak.
Helyesen, az infláció csökkentése érdekében jól, ebben az esztendőben az állampapíroknál is, a jegybanki kamatnál is erőteljes kamatcsökkenés megy végbe. 1993-ra – tisztelt Ház – már nem igaz az, hogy a megtakarításokon még csökkenő inflációs ráta mellett is haszont lehet elérni, ellenkezőleg. A nettó kamatok valószínűleg alatta fognak maradni '93-ban az inflációs rátának, ami annyit jelent, hogy a megtakarítások egy részét elviszi az infláció. Ilyen körülmények között naivitás azt hinni, hogy azok a nagymegtakarítók – és nagymegtakarítások –, akik ma betétben tartják a pénzüket, ezt a megtakarítást nem fogják más területre, devizába, különböző értékekbe, ingatlanba vagy akár külföldre menekíteni.
Második tényező: Soha nem beszél senki arról, hogy a '91–'92-es nagy lakossági megtakarításokból több mint 100 milliárd forintot az ún. kedvezményes lakáshitelek felének elengedése és a másik felének a lakossági kifizetése okozta. Ez soha többet nem ismétlődik meg. Ez egyetlen tétel volt, egyetlen tényező volt.
Arra is érdemes odafigyelni – tisztelt Ház –, hogy ezekben a lakossági megtakarításokban azok a devizamegtakarítások is szerepet játszanak, amelyek átmenetileg itt vannak ebben az országban, de egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon ezekre építeni lehet. Nem ragozom tovább, mindent összevetve: elképesztően veszélyes politika az, amely könnyedén kezeli ezt a deficitet azon az alapon, hogy finanszírozása a megtakarításokból bármikor megoldható.
Külön is szeretnék arról az összefüggésről szólni, amely úgy szól, hogy voltaképpen a költségvetés túlköltekezését, az államháztartás túlköltekezését azért sem kell igazán tragikusan felfogni, mert hiszen egy egyébként erőteljesen kordában tartott és szűk belső kereslet mellett kifejezetten jót tesz a gazdaságnak, hogy a költségvetés nagy keresletet támaszt és nagy vásárlóként jelenik meg, ezzel is generálva végül is a gazdaság teljesítményeit.
Ez akkor lenne igaz – tisztelt Ház –, hogyha ennek a költségvetési, államháztartási deficitnek a túlnyomó többsége beruházásokra, infrastruktúra-fejlesztésre lenne felhasználható. Csakhogy nem erről van szó! Ez végső fogyasztást finanszíroz.
Pontosan tudni kell: a gazdasági fellendülés nem a fogyasztás növelésével, hanem a beruházások növelésével kezdődik, és ebben a túlköltekező költségvetés szerepe sajnos minimális.
A benyújtott program végül is három célt tűz ki: 8,5 milliárddal csökkenti a kiadásokat, ezenkívül a decentralizált alapokat 1 milliárddal, a táppénzrendszer módosítására félretett pénzeket 2,4 milliárddal, 134 milliárddal csökkenti a bevételi előirányzatokat és 198 milliárdra emeli a költségvetés hiányát.
Érdemes két ponton megállni. Az első – tisztelt Ház –, ami egész egyszerűen elképesztő, amit a privatizációs bevételek terven felüli felhasználásának programjára a Kormány különböző dokumentumokban beterjeszt. A pótköltségvetésben az szerepel, hogy a 70 milliárd forint tervezett privatizációs bevétel fölötti valamennyi többletbevételt a költségvetés hiányának finanszírozására kell fordítani.
A költségvetési előterjesztés szövege ezt már kvantifikálja, 15 milliárd forintról beszél konkrétan. Egy másik dokumentum, amelyet ugyancsak a Kormány terjesztett be, az 1992-es vagyonpolitikai irányelvek és az ahhoz, lényegében a Kormány nevében benyújtott Fejes Attila-féle MDF-es módosító indítvány viszont arról beszél, hogy a 70 milliárd feletti privatizációs bevételekre három feladatot tűz ki, és csak a harmadik helyen szerepel a költségvetés hiányának pótlása. Az első két helyen más, a gazdasági vállalkozásokat, illetve a vállalkozásokat támogató alapok tőkeemelésének feladata szerepel.
Nagy tisztelettel kérdezem a Kormányt, melyiket kell komolyan venni? Végül is mit akar csinálni? Hány helyre akarja elosztani ezeket a 70 milliárd fölött e pillanatban még nem realizált privatizációs bevételeket?
Komolyan kell-e gondolni, hogy ezt valóban a költségvetés hiányának fedezésére akarja fordítani, vagy pedig tényleg osztozkodni akar más célokon? Jó lenne eldönteni, hogy a Parlament tudja, hogy végül is milyen javaslatok felett kell döntenie.
A másik – tisztelt Ház – a kiadási előirányzatok csökkentése. Miniszter úr erről beszélt.
Én azt gondolom, feltűnő és talán az előző napirendek vitáját visszaidézve nem felesleges emlékeztetni a tisztelt Házat, hogy milyen kesztyűs kézzel bánt a központi igazgatási kiadások csökkentésével a Kormány, és sajnos a Parlament is.
Elképesztő, hogy ebben a helyzetben az 1,2 milliárdos kiadáscsökkentést a Parlament nem emelte, a Kormány ezzel nem értett egyet, holott neki segített volna.
Elképesztőnek tartom, hogy valamiféle háborús fenyegetettség ürügyén nemhogy csökkentené, hanem még növeli is a hadikiadásokat 1992-ben, a másik oldalon viszont minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül egymilliárd forinttal csökkenti a kereskedelemfejlesztési alapot, illetve a befektetések támogatási alapját, amitől tényleg azt lehetne várni, hogy a gazdasági fellendüléshez legalább valamilyen minimális forrást ad.
Egyáltalán azt gondolom, elfogadhatatlan, hogy ebben a helyzetben mindössze ilyen szerény mértékű kiadásmérséklést hajt végre a Kormány, és ilyen nagy mértékben vállalja a deficit növekedését.
A következtetések elég világosak, tisztelt Ház! A tervezés hibás volt, és ebben elsősorban nem szakmai, hanem politikai hibát látok.
A késői reakciók mögött a presztízsveszteség elkerülése, presztízsszempontok húzódnak meg, ami gazdasági ügyekben egész egyszerűen megengedhetetlen. Erőtlen a kiadásmérséklés, rendkívül rossz szerkezetben, hiszen pont az oszthatatlan állami kiadásokhoz nyúl hozzá kesztyűs kézzel, míg másokat – elsősorban a jóléti kiadásokat – meglehetősen szigorúan próbál csökkenteni.
Kényszerfinanszírozás érvényesül a költségvetésben, egész egyszerűen a kormányzat kullog az események után. Az államháztartási reform hiánya nagyon keményen áll bosszút, tisztelt Ház! Nagyon keményen, és ez nemcsak '92-re igaz, hanem sajnos igaz lesz 1993-ra is.
A durván megnövekedett költségvetési hiány finanszírozására más módszer a beterjesztettnél valószínűleg nem látszik. Azt azonban tudni kell – tisztelt Ház –, hogy 130 milliárd forintos mértékben megnövelni a pénzpiacon az állampapírok kínálatát, csökkenő kamatok mellett is, durva beavatkozás. Jobbat nem tudok mondani, de durva beavatkozás a magyar pénzpiac viszonyaiba.
Túl vagyunk azon, hogy a Parlamentnek módjában lett volna a pénzpiacra kibocsátott rendkívül nagy mennyiségű állampapír kondícióiról vitatkozni, hiszen ez a Kormány kompetenciája. De ilyen mértékben megjelenni többletkínálattal a pénzpiacon, ez tulajdonképpen nemcsak a megtakarítások átszivattyúzását jelenti, hanem egyértelműen, direkt módon avatkozik be a magyar értékpapírpiac forgalmába, a magyar kamatpolitikába, lényegében a befektetések és a megtakarítások struktúrájába és irányaiba.
Éppen ezért tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy felhatalmazást ad-e a Parlament egy ilyen nagymértékű hiány finanszírozására, hanem ezzel egyidejűleg tudnia kell, hogy az állam direkt módon befolyásolja ennek a piacnak, mármint a pénzpiacnak az alakulását.
Én azt gondolom – tisztelt Ház –, nem lehet az ügyet annyival elintézni, hogy most, az év végének közeledtével a Parlament a pótköltségvetést jóváhagyja. Azt gondolom, nem lehet egyszerűen valamiféle véleménykülönbségnek tekinteni az Állami Számvevőszék jelentését, illetve a Kormányzat eltérő felfogását.
Két feladatot látunk elkerülhetetlennek a '93-as tapasztalatok levonása mellett. Az egyik: a Parlament marasztalja el a Kormányt az 1992-es költségvetés megalapozatlanságáért és csődjéért, és kötelezze arra, hogy törvényességi szempontból támadhatatlan pótköltségvetést nyújtson be, és ezt ne bízza a parlamenti képviselők módosító indítványaira. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
(11.40)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
