SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Készséggel magamra veszem, és viselem a felelősség rám eső részét. Szangvinizmussal és optimizmussal vádolnak, pedig teljes életemben nem voltam az. Én számításaimban nem kedvező, hanem csak közepes évekre számítottam, de az eredmény ezen is alulmaradt. Mindez nem az én vétkem, hanem az én végzetem.
Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kerkapoly Károly – hát hogyha Bakó Lajos hagyományait akarom követni, aki Joseph Schumpetert "Dzsozef Schumpeternek" nevezte, akkor Charles Kerkapoly – magyar pénzügyminiszternek az Országgyűlésben 119 évvel ezelőtt elmondott szavait idéztem.
Kerkapoly akkor hasonló helyzetbe került, mint most Kupa Mihály. A gazdaság jobb teljesítményére, azaz nagyobb termelésre, ebből több adóbevételre számított, erre alapozta a költségvetés kiadásait, amelyek azonban a gazdaság ténylegesen szerényebb teljesítménye alapján a ténylegesen kisebb adóbevételekhez képest túlméretezettnek bizonyultak, és tovább súlyosbították az ország gondjait. Persze Kerkapoly helyzete mégsem volt teljesen azonos Kupa Mihályéval. Ő ugyanis akkor, 1873. november 21-én – mint ezt idézett szavai is kifejezik – arra kényszerült, hogy lemondjon pénzügyminiszteri posztjáról. Akkortájt nálunk is, tisztelt Ház, azok a szokások uralkodtak, amelyek például Nyugat-Európában ma is uralkodnak: aki súlyos hibát vét, annak vennie kell a kalapját. Nálunk ez a mai kormánypártok és Antall József kormányzása alatt csak akkor érvényes, ha valaki – hogy úgy mondjam – politikailag megbízhatatlanná válik, például azzal, hogy aláírja a Demokratikus Chartát. Világos, hogy kire gondolok. Más hiba, úgy látszik, nem is számít hibának, és így a Kormány tagjai nem aprózzák el a távozást, inkább majd a választások után mindannyian együtt fognak elmenni. (Taps a bal oldalon.)
Mi viszont, a mai ellenzék, azért vagyunk addig is itt, hogy mindent, amit csak meg lehet, megtegyünk annak érdekében, hogy a Kormányt megfelelő cselekvésre késztessük. 1992 gazdasági teljesítménye – főleg az 1991-es, de a Kormány által csak késve felismert és beismert súlyos visszaesés miatt, de azért is, mert növekedés helyett az idén további visszaesés várható – elmarad a korábbi várakozástól. Fájdalmasan magasra, várhatóan 700 ezer körülire növekszik az év végéig a munkanélküliek száma.
Persze a tavalyi visszaesésben fontos szerepe volt a külső tényezőknek, elsősorban a hagyományos eladási piacunkat keretbe fogó KGST összeomlásának. De már akkor is lehetetett volna csökkenteni a bajt, elő lehetett volna mozdítani kedvező folyamatokat, például gyorsítani a privatizációs folyamatot, megteremteni a lakásépítés és a mezőgazdasági termelés előmozdítása szempontjából fontos jelzálog-hitelezés lehetőségét és az új, induló vállalkozások számára hitelgaranciák széles körű nyújtásának a feltételeit, oda hatni – persze nem a rossz emlékű közvetlen bevatkozások segítségével –, hogy a kamatok az infláció lassulásának megfelelően csökkenjenek, megfelelő mértékben csökkenjenek, a kedvező jövőbeni kilátásokkal rendelkező vállalkozások esetében igyekezni elérni azt, hogy a csődeljárások minél gyorsabban és felszámolás nélkül záruljanak le, gondoskodni az infrastrukturális beruházások növekedésének feltételeiről, nem utolsósorban arról, hogy ezen a területen vonzó magántőke- és külfölditőke-beruházási lehetőségek teremtődjenek, külön segítséget nyújtani a legsúlyosabb válságban lévő országrészek problémáinak kezeléséhez stb., stb.
Ezek és más teendők megvalósítását mi évek óta sürgetjük. Időnként a Kormány is, mintegy önmaga ellenzékeként saját, a gyors, gyakorlatilas lépéseket halogató, ideológiaközpontú politikájának kritikusaként ígér ilyen lépéseket. Az ígéreteket azonban nem, vagy csak csigalassúsággal követik tettek. Egyébként erre Kupa Mihály úr is utalt bizonyos vonatkozásokban.
A gazdasági tevékenység, a vállalkozások tevékenysége, a háztartások viselkedése pedig ehhez a kormánypolitikához, vagy úgy is mondhatjuk, a kormánypolitika hiányához, a nem kis részben ezáltal meghatározott helyzethez alkalmazkodik. Az alkalmazkodásért a gazdasági szereplők, azaz a háztartások és a vállalkozások a mostani tárgyalás alapjául szolgáló 8623-as számú előterjesztésben pénzügyminiszteri dicséretben részesülnek. Viselkedésük, úgymond, óvatosabb, racionálisabb megfontolásokat tükröz, és – állítja továbbá a pénzügyminiszter úr – éppen azért súlyosabb a vártnál a gazdasági visszaesés, mert ők, azaz a háztartások és a vállalkozások óvatosabbak, racionálisabbak annál, amire a Kormány számított.
Kedves Képviselőtársaim, itt kétszeresen is a Kormány hibájáról van szó. Egyrészt a Kormány arra a feltételezésre építette gazdasági előrejelzéseit és politikáját, hogy a háztartások és a vállalkozások kevésbé lesznek óvatosak és racionálisak. Erre pedig semmi oka sem volt, mert a vállalkozások és a háztartások a saját szempontjukból – és nekik ugyan milyen más szempontot kellene követniük? – korábban is nagyon óvatosak és racionálisak voltak. A polgárok például óvatosan és racionálisan vonultak tömegesen Ausztriába a Grósz- és a Németh-kormány idején autót és frizsidert vásárolni, kihasználva a nyilvánvalóan ideiglenes kedvező lehetőséget, amelyet ezek a kormányok olcsó népszerűségszerzés céljából teremtettek meg, illetve tartottak fenn egészen addig, amíg az ország valutatartalékai kritikusan alacsony mértékre nem süllyedtek. És a vállalkozások is tökéletesen óvatosan és racionálisan ruháztak be sokat, adósodtak el a bankoknál és egymásnál, amíg jó értékesítési lehetőségekre, továbbá a hitelezők részéről nagy türelemre számíthattak.
A körülmények megváltoztatásával természetes és előre látható módon változott meg a vállalkozások és a háztartások viselkedése. Most az óvatosság és a racionalitás a háztartásoknál – amelyek fő gondja az, hogy lesz-e holnap még munkahely – takarékosságot, pénztartalékgyűjtést sugall, már persze azoknál a háztartásoknál, amelyekről az előterjesztésben és a szóban elmondottakban a pénzügyminiszter úr is szólt, amelyeknek elég jövedelmük van arra, hogy tudjanak belőle megtakarítani. A vállalkozásokat pedig a csődtől való félelem sarkallja ugyancsak visszafogott költekezésre és hitel-igénybevételre.
A Kormány erre a viselkedésre, az ebből fakadó keresletcsökkentésre és a keresletcsökkenésből fakadó termeléscsökkenésre nem számított, ezzel pedig ő követte el a hibát.
Még nagyobb hibát követett el a Kormány azzal, hogy nem törekedett olyan feltételek kialakítására, amelyek között a háztartások és a vállalkozások viselkedése más, a pénzköltéstől kevésbé tartózkodó lett volna. Hiába hangsúlyozza a pénzügyminiszteri előterjesztés, hogy a háztartások és a vállalkozások döntései szuverének. Ezzel csupán azt ismétli meg, hogy a mai magyar gazdaság nem parancsgazdaság, azt pedig tudjuk, hogy hosszan tartó fokozatos változások nyomán már tulajdonképp régóta nem az. Nem is azt várja senki, de legalábbis a Szabad Demokraták Szövetsége mint liberális párt nem azt várja a Kormánytól, hogy utasítsa a vállalkozásokat és a megtakarítani képes és arra erősen törekvő háztartásokat több költekezésre és kevesebb megtakarításra. Azt követeljük e helyett, hogy a Kormány olyan intézkedéseket hozzon, amelyek hatására a gazdasági alanyok maguktól változtatnak viselkedésükön.
Hogy egy példát mondjak, most, amikor az első félévi adatok alapján az becsülhető előre, hogy 1992-ben körülbelül 20 ezer lakás fog épülni, ami alig több mint egyötöde a másfél évtized előtti mennyiségnek, most aligha bölcs dolog a lakásépítést 25%-os ÁFA-val, magyarán áremeléssel tovább szorongatni. Ehelyett a fentebb már említett kedvezőbb építési hitelekre lenne szükség, más területen pedig csak az ugyancsak fentebb említett vagy nem említett ösztönző hatású lépésekre. Ha ezekkel és további lépésekkel elérhető – márpedig elérhető –, hogy bátrabban költsék a pénzüket azok a háztartások, azok a vállalkozások, amelyeknek van pénzük, illetve amelyek hitelképesek, akkor megtörténhet a várva várt és oly sokszor megígért fordulat, növekedni kezdhet a termelés, a foglalkoztatottság, és egyre inkább lesz pénzük azoknak is, akiknek most nincs, és bővülnek azon polgártársaink megsegítésének forrásai is, akik akkor is segítségre fognak szorulni.
(12.00)
Tehát ismétlem: ilyen és további hasonló, a gazdasági fordulat elindítására alkalmas intézkedések meghozatalát várjuk mi a Kormánytól. Ez lenne a költségvetés rendbehozatalának fő feltétele is, hiszen növekvő gazdaságban növekszik az adóbevétel, nem szükséges annak elmaradása miatt pótköltségvetést benyújtani.
Ami mármost az 1992. évi pótköltségvetési javaslatot illeti, abból nem olvashatók ki azok a legfontosabb szándékok, amelyeket a Kormánytól itt elvárunk: nem látjuk sem az újraelosztás csökkenését, sem az állami pénzgazdálkodás áttekinthetőbbé tételét – sőt, folyik a számok kamuflálása. Mi másnak tulajdonítható, hogy miközben az Országgyűlés még nem fogadta el a Vagyonpolitikai Irányelveket, és a Kormány sem tett arra javaslatot, hogy azokat a '92. évi pótköltségvetéssel együtt tárgyalja az Országgyűlés, a költségvetési törvényjavaslatban az szerepel, hogy a tervezett 70 milliárd forintot meghaladó privatizációs bevételeket forgassák be az államkasszába. Ha tudják, hogy ez 15 milliárd forint lesz – mint ahogy az az indoklásban szerepel –, akkor nem lenne egyszerűbb azzal számolni? Adnak vagy elvesznek a tervezetben az önkormányzatoktól? Ez olyan kérdés, amelyre az előbb Gaál Gyula utalt, az előbbire pedig Békesi László is utalt.
A költségvetési mérleg adatai szerint ugyanis az önkormányzatok várható támogatási előirányzata 223,5 milliárd forint – több, mint a módosított törvényjavaslat –, abban az oszlopban, amelyben a törvényjavaslat hatását összegzik, adat nem szerepel, miközben a törvényjavaslat 5. §-a valamiféle, talán ilyen szocialista felajánlást foglal törvénybe, amiből az indoklás szerint 342,1 millió forint megtakarítása származik a központi kormányzatnak.
Más kérdés, miért lesz az 1992. évi költségvetésben még 85 milliárd forintnyi lakáskötvényt, lakásalap-fedezeti kötvényt kiváltó állampapírokból 90 milliárd forint.
Mindezt alaposan tisztázni kellett volna – részben egy jobban kidolgozott törvényjavaslatban, részben itt, a Házban. Ehelyett azonban – sajnos – halogatta a miniszter úr a pótköltségvetés benyújtását, noha a hiány előirányzottat meghaladó mértékével már régen tisztában volt. Éspedig milyen régen is, tisztelt Képviselőtársaim? Nos, én azt szeretném állítani, hogy már a költségvetési törvény decemberi – botrányos, a parlamenti demokrácia alapelveit sértő, erőszakos – keresztülhajszolása előtt is.
Én megdöbbenve hallottam, amit itt a pénzügyminiszter úr elmondott a bankok tartalékképzéséről, hogy tudniillik a bankok váratlan tartalékképzése okozta ezt a hiánynövekedést, részben. Én úgy emlékszem, hogy tavaly a pénzintézeti törvény tárgyalása közben, nem tudom, mikor, de még elég meleg idő volt, úgyhogy legalább két hónappal a költségvetési törvény benyújtása előtt beszéltünk egyszer – Kupa Mihály, Botos Katalin, akkor a bankokért felelős tárca nélküli miniszter, Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Szabó Iván, a gazdasági bizottság akkori elnöke – és állapodtunk meg abban, hogy december 1-jén azért kell a pénzintézeti törvényt hatályba léptetni, hogy a bankok a tavalyi évre már képezhessenek céltartalékot – ami természetesen adómentes, és a költségvetés elesik egy csomó adóbevételtől. Hát, hogy ezek után a pénzügyminiszter úr – miután szándékosan teremtette meg ezt a lehetőséget – miért van meglepődve, ha a bankok ezt a lehetőséget kihasználják, azt nem értem. Egyébként a bankok maguk is meg voltak lepve decemberben, és izgatottan telefonálgattak a Pénzügyminisztériumba, hogy tényleg képezhetnek-e ilyen tartalékokat – és erre azt a választ kapták, hogy igen, tényleg képezhetnek. Hát, tudomásom szerint még ezek a beszélgetések is decemberben zajlottak le, tehát még a költségvetés jóváhagyása előtt, úgyhogy ezek után én a meglepődést, őszintén szólva, nem értem.
De másra is lehet itt utalni. Az ellenzéki vezérszónokok – köztük jómagam – már a törvényjavaslat benyújtása előtt, tavaly októberben figyelmeztettek a nagyobb hiány veszélyére a költségvetési irányelvek vitájában. November–decemberben, amikor már a rendelkezésre álló statisztikai adatok tükrözték az év második felének zuhanó gazdasági teljesítményét, és előrevetítették az idei súlyos nehézségeket – egyebek között az adóbevételek csökkenését és így a hiány növekedését – már közhelynek számított az előriányzatok irrealitása. Akkor én nem találkoztam olyan szakértővel – kormány-, ellenzéki vagy független szakértővel –, aki ne számított volna a tervezett 70 milliárdnál legalább 50 milliárd forinttal nagyobb hiányra. Tudjuk, hogy most már 160…, illetve 120, 130 milliárd forinttal nagyobb hiányról van szó – de mindenesetre ötvenet akkor már mindenki, aki értett egy kicsit a dologhoz, előre látott.
A pénzügyminiszter, a Kormány, a kormánypártok azonban nem törődtek a szakértői véleményekkel. Később, ez év február 26-án, a Friedrich Neumann Alapítvány és az MTA Közgazdaságtudományi Intézet szervezésében nyilvános vitát folytattam Kupa Mihállyal. Ebben – mint a sajtó is tudósított róla – egyebek között kifejtettem azt, hogy a tavalyi év végére kialakult igen alacsony szintű gazdasági tevékenység alapján végképp tarthatatlanná vált a Kormány idei gazdasági előrejelzése és a költségvetés tervezett hiánya. A miniszter úr – a hangfelvétel tanúsága szerint – erre azzal reagált, hogy: "Nem akarok most vitatkozni, tényleg veszélyes a költségvetési helyzet." Hát, hogy e beismerés után miért kellett még több mint hét hónapot várnia a pótköltségvetés benyújtásával, az egy olyan kérdés, amelyre jó lenne a pénzügyminiszter úrtól választ kapni.
Röviden szeretnék még szólni a fontos és a kevésbé fontos dolgok közötti megkülönböztetés fontosságáról. A 6823-as számú előterjesztés 21. oldalán négy sort olvashatunk arról, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok felügyelőbizottsági tagjainak tiszteletdíját a költségvetés általános tartalékából fedezték. Itt talán ha egymillió forintról van szó, tisztelt Képviselőtársaim! Az olvasó ezek után, nyilván felvillanyozva, több oldalas fejtegetést várhat arról, hogy költségvetési szervek – mindenképpen óvatlanul és jórészt törvényellenesen – ennél az 1 millió forintnál közel kétezerszer nagyobb összeget: 2 milliárd forintot tartottak, éspedig április–májusban tettek be a már régen csődszagú és június–júliusban csődbe jutott Ybl Bankba, és ebből – a legújabb hírek szerint – egy olyan 5-600 millió forintot egyáltalán nem is fognak visszakapni: az egyszerűen odavész. A sajtóban ezt olvashattuk. Ha nem igaz, miért nem cáfolják? Ha igaz, miért nincs minderről a jelentésben egyetlen szó sem? Itt nem két fillérről van szó! Információim szerint például a miniszter úr saját minisztériumának az Ybl Bankban 273,5 millió forint betétje volt. Kit, milyen módon vontak ezért felelősségre, tisztelt Ház? A Belügyminisztérium Határőrségénél a megfelelő adat 312 millió forint volt. Kit, milyen módon vontak ezért felelősségre? Büntetés-végrehajtás: 115 millió forint – kit, milyen módon vontak ezért felelősségre? Művelődési és Közoktatási Minisztérium: 180 millió forint – kit, milyen módon vontak ezért felelősségre?
Kupa Mihály úr itt helytelenítőleg szólt – és én egyetértek a helytelenítéssel – a hazai adómorálról, a hiányos adófizetési szokásokról; Rott Nándor úr, a Kereszténydemokrata Néppárt részéről már börtönt is emlegetett. Kérem szépen, nem gondolják önök, hogy ha ennyire lazán kezelnek állami pénzeket, adóbevételből befolyt pénzeket, akkor esetleg önök buzdítják az állampolgárokat arra, hogy ne fizzessék be az adójukat? Hogy lehet az, hogy itt egy félmilliárd forint elúszásáról – mikor a költségvetés idei helyzetéről beszélünk, és megbeszélünk milliós tételeket, félmilliós tételeket – nem akarnak nekünk egy szót sem ejteni?! Én nem hiszem, hogy ez egy logikus dolog lenne.
Hozzászólásom befejezéseképpen röviden szólok még a számviteli törvény módosításáról. Ilyen módosítást a nyáron magam kezdeményeztem a pénzügyminiszter úrnak írott levelemben. A bankbotrány során különösen nyilvánvalóvá vált, hogy súlyos visszaélésekre ad alkalmat az, hogy a tulajdonilag egymással összefüggő vállalkozásoknak nem kell összesített – idegen szóval: konszolidált – mérleget készíteni. A konszolidált mérlegkészítés nem akadályozná meg feltétlenül, de nehezítené ilyen visszaélések elkövetését. Ez azonban a mai előírások szerint csak 1995-ben lesz kötelező, és módszertana is kidolgozásra szorul még. Szakértőkkel konzultáltam, és ők biztosítottak arról, hogy ez a munka felgyorsítható, a konszolidált mérlegkészítés akár már 1992-re is előírható. A miniszter úr is egyetértőleg válaszolt levelemre: kilátásba helyezte a törvényjavaslat őszi benyújtását.
(12.10)
Ezután meglepve olvastam a pótköltségvetés 12–13. §-ában a számviteli törvény módosítására vonatkozó javaslatot. Ez ugyanis nem szól a fentiekről, arról, amiről nemcsak szerintem, hanem Kupa úr nyári véleménye szerint is szólnia kellene. Szól viszont ehelyett arról, amiről szerintem nem kell. Nevezetesen egyes értékpapíroknak a bankok mérlegébe való felvételénél lehetővé teszi a beszerzési értéknél magasabb érték alkalmazását, valamifajta bizonytalanul meghatározott árfolyam-emelkedés figyelembevételével.
Ezt az Állami Számvevőszék benyújtott véleménye kifogásolja, mert eltérést jelent az óvatos értékelés elvétől. Az ellenvetés nem feltétlenül helyes. A rendelkezés konkretizálását ugyanis az indokolás szerint egy külön végrehajtási rendelet fogja elvégezni. Ha ez bizonyos, nyilvánvalóan indokolt, indokolható esetekre korlátozza majd a figyelembe vehető árfolyamnyereséget, tehát például kizárja belőle a valutaárfolyam-nyereségből származó részt, mert azt aligha lehetne indokolt így belevenni, akkor abból nem lesz baj, de akkor a változtatás olyan jelentéktelen, olyan kis horderejű is lesz, hogy nemigen van ésszerű indok a bevezetésére, tisztelt kollégák.
Ha viszont a végrehajtási rendelet bőkezűbb lesz, akkor az ÁSZ-nak igaza van, és tartok tőle, hogy valóban igaza lesz. Ugyanis a módosítás mögött az a szándék áll, hogy a megfelelő számviteli manőverrel veszteség helyett nyereséget lehessen kimutatni a Magyar Nemzeti Bank mérlegében. Ha ugyanis ennek vesztesége lenne, azt a költségvetésnek kellene megtéríteni. Növekedne tehát a kiadás, és így a kimutatott hiány, noha persze – ezt azért vegyük figyelembe – a kiadás a központi államháztartás rendszerén belül maradna, hiszen az MNB ezen a rendszeren belül van.
Kérdezem én, vajon érdemes-e az állampénzügyi kiadások és hiány látszatcsökkentése érdekében csorbítani kevés jó törvényünk egyikének, a számviteli törvénynek büszkén emlegetett óvatos értékeléselvét. Ilyen szánalmas módon kell-e az államháztartás egyensúlyát javítani? Ennyi maradt volna a gyökeres államháztartási reform ambiciózus ígéreteiből?
Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
