ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF)
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF)
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Végül is szerencsés helyzetben érzem magam, amikor gondolom, hogy az utolsók között szólalok fel, mert rendkívül hasznos és lényegre tapintó megjegyzések hangzottak el előttem, amelyeknek az ismétlése és újólag való taglalása nem feladatom. Egyet tartok szükségesnek megjegyzeni, hogy e törvényjavaslattal kapcsolatban olyan megjegyzést, miszerint a megoldásai túlzottan radikálisak lennének, mármint az elmúlt jogviszonyokba való belenyúlás tekintetében, semmiféleképpen sem tudok elfogadni; a többivel mind egyetértek.
Mire gondolok itt? Arra gondolok például, hogy igen tisztelt Iván Géza képviselőtársam megemlített olyan tényállásokat, olyan cselekményeket, olyan magatartásokat, amelyek elvileg minden társadalmi rendszerben jogellenesnek vagy társadalomra veszélyesnek lennének tekinthetők, és ezért a semmisség helyett bizonyos esetekben kegyelmi aktust tart célszerűnek. Egyetértek azzal – és ez teljesen evidens –, hogy a kegyelem nem teszi meg nem történtté a bűncselekményt, tehát itt a kegyelemmel a törvény erkölcsi rehabilitációs célját, elégtételadási célját nem tudjuk elérni.
A törvénnyel kapcsolatban az én részemről nincs több igény, mint amit a törvény saját magával szemben támaszt, tehát azt támasztja saját magával szemben, hogy az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánítását szabályozza – se többet, se kevesebbet. Tehát végső soron ebben a körben kell gondolkoznunk, és ebben a körben teljesen egyetértek azzal, hogy a vezérfonal valóban a polgári és politikai jogok nemzetközileg elfogadott jogrendje és tételrendszere lehet. Én magam is – nem tagadom – nagyon rokonszenvezem a természetjogi felfogással, és bizonyos megnyilatkozásaimban ez a felfogás vezet. De a magam részéről is elengedhetetlennek tartom, hogy tételes nemzetközi jogra visszavezethető legyen egy olyan döntés, amely egy bűncselekménnyel kapcsolatban a tekintetben foglal állást, hogy ez valóban megfelel-e a nemzetek közössége átlal elfogadott elveknek. Annak ellenére, hogy meg kell jegyezni, hogy a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya bizony egy kompromisszum eredménye; egy olyan kompromisszum eredménye, amely a legkevésbé demokratikus államok által is elfogadott elveket tartalmazza, tehát bizonyos alacsony mércét rögzít. Nem a fejlett nyugati államok mércéjét, hanem azt a mércét, amelyet a fejletlenebb ENSZ-tagállamok is el tudtak fogadni.
Ami a konkrét megjegyzéseket illeti, abban teljesen azonos megjegyzésem volt az előttem szóló képviselőtársammal, hogy a nemzetközi jogba ütközés tényére valóban a szakértői bizonyítás lehetőségét meg kell nyitni. Bár szerintem a magyar büntető-eljárásjog ezt a lehetőséget tartalmazza – kérdés, hogy ezt tételes jogként kell-e alkalmazni.
Egy óriási felelősség vagy legalábbis nagy felelősség előtt állunk akkor, amikor ezzel a törvénnyel lezárjuk a semmisségi törvények sorát; tesszük ezt olyan körülmények között, amikor az első két semmisségi törvény nem a demokratikus Magyar Köztársaság idején született, hanem egy – akárhogyan is nevezzük – nem a népszuverenitás alapján működő rendszerben.
És azt tudom válaszolni az előttem szóló képviselőtársamnak, hogy bármennyire dicséretes például az 1989. évi XXXVI. törvény preambuluma, azért ha nagy figyelemmel nézzük ezeket a jogszabályokat, akkor ott "forradalom" és a "szabadságharc" terminusza igencsak hiányzik ezekből az ékesszóló preambulumokból és ott a "népfelkelés" fogalmánál tartanak. De hát amennyiben foglalkozunk és ragaszkodunk a peambulumokhoz, amelyek egyébként nem voltak mindig jellemzőek a magyar jogalkotásra.
Én éppen ezért szeretnék mindhárom semmisségi törvénnyel kapcsolatosan néhány gondolattöredéket előadni, a teljességre való törekvésnek még a részleges igénye nélkül is.
Az egyik ilyen gondolattöredék az az, hogy számos köztörvényes bűncselekményt követtek el például 1956-ban – szó esett erről – és az utána következő években is, sőt – ahogy említették – az e törvény hatálya alá tartozó időszakban is. Ha emlékezetem nem csal, akkor 1967-ben még a legfelsőbb bíróság rombolás miatt hozott halálos és végrehajtott halálos ítéletet – biztos, hogy más ügyekben is hozott ilyet –, és ez a rombolás arra irányult, hogy a Dunántúlon közlekedő szovjet katonavonatok közlekedését meghiúsítsák, és emiatt vasúti vágányokat robbantottak fel. Emiatt egy megbecsült, köztiszteletben álló embert végeztek ki például. Kérdés, hogy ez a nem vitásan a művelt nemzetek által nem pártolt megoldás, azaz egy vasúti pálya felrobbantása az adott esetben ilyen következményekkel kellett-e járjon, és ez a magatartás, mint a diktatúra megdöntésére irányuló magatartás, mennyire méltánylandó.
Itt aztán beszélhetünk az '56-os lincselések áldozataival kapcsolatban arról is, hogy az elkövetők sorsa mi lett. Aki beleveti magát azokba a közegekbe, ahol nagyon kemény stílusban tárgyalnak ezekről a dolgokról, nagyon sok olyan emberrel találkozik, aki egyrészt emberölés, másrészt háborús bűntett súlya alatt kénytelen élni, éspedig nem is jelentéktelen beosztásokban. Legutóbb egy tábornokkal találkoztam, tábornoki egyenruhában, aki mellesleg háborús bűnös még a mai napig is.
Ami az emberölést illeti, 1956-ban nyilvánvaló, hogy rendkívül méltánylandó körülmények között, olyan körülmények között, amikor a jogrend nem működött, amikor az igazságszolgáltatás nem működött, amikor nagyon kétséges volt, hogy a hatalom kérdése hogyan dől el, akkor elkeseredett emberek, természetesen erkölcsileg és jogilag elítélendő módon, de mégis menthetően, embereket öltek meg, fegyvertelen embereket, nem vitásan. De az a kérdés, hogy ennek a cselekménynek a súlyát meddig kell viselniük, és milyen lehetőségek állnak rendelkezésre. Az első két semmisségi törvény ebben a tekintetben nem sok segítséget tudott nyújtani.
Az se közömbös, hogy hány embert ítéltek el gyilkosságért alaptalanul, és az sem közömbös, hogy milyen büntetést szabtak ki ezek miatt. Hangsúlyozom, az emberi élet védelme és az emberi élethez fűződő érdek és jog olyan alapvető jog, amelyet semmilyen körülmények között nem vitathatunk. Nemcsak akkor nem, hogyha ezt a karhatalmi alakulatok diktatórikus, terrorista különítményei követték el magyar emberekkel szemben, de akkor sem fogadhatjuk el – ha nem is teszünk egyenlőségjelet a két cselekmény közé –, hogyha ezt felháborodott emberek gyilkos ávéhásokkal szemben követték el. Mégis nem hiszem, hogy ugyanaz lehet a sorsa a két csoportnak.
Ugye az első semmisségi törvény tartalmaz az indokolásában egy méltányossági lehetőséget, és azt mondja, hogy az eljárás során a legfelsőbb bíróság nem az ítélet megalapozottságát és törvényességét vizsgálja – tehát itt egyedi kérelemre indult eljárás, törvényességi óvás vagy perújítás esetén –, hanem azt, hogy a bűncselekményt a népfelkeléssel összefüggésben és méltányolható körülmények között követték-e el. Most itt ezeknek a méltányolható körülményeknek a bírósági értelmezésével kapcsolatban komoly gondok vannak. Való igaz, hogy ennek a rendezése nem valószínű, sőt valószínű, hogy nem a Parlament feladata. Viszont nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy rendszeresen kapnak olyan választ bírósághoz forduló emberek, akiknek gyermekeit mészárolták le köztereken, és akik valóban részt vettek megtorló műveletekben közvetlenül ez után, hogy ilyen emberek azt a választ kapják, hogy az ő cselekményüket sajnálatos módon nem tekintik méltányolható körülmények között elkövetettnek. Itt nyilvánvaló, hogy a bírói gyakorlat bizonyos változására van szükség, mert amennyiben a bírói gyakorlat azt bizonyítja be, hogy ez az álláspont teljesen jogos, teljesen alapos, és itt gyilkosként kell élniük ezeknek az embereknek, és még az unokáiknak is mint gyilkosokról kell megemlékezniük nagyapjukról vagy dédapjukról, akkor itt törvényhozási aktusra is szükség van.
Említek egy másik érdekes vonatkozást. Jánossy ügyészt ugye, némileg ismert ügy, de a sátoraljaújhelyi börtön igazgatójával is megesett ez az eset, ez a történet, hogy tanúként használták fel a koncepciós perben, majd miután úgy látták, hogy nem lehet velük szemben lefolytatni egy súlyos, halálos büntetés kiszabással végződő eljárást, az illetékes ávéhás főtiszt, aki jelenleg is él, szólt a jónevű büntetőbírónak, aki tudomásom szerint jelenleg is él, hogy ugyan csináljon már egy halálos ítéletet, mert el kellene intézni valahogy ezeknek az embereknek az ügyét. A bíró megcsinálta az ítéletet, és akkor ezeket az embereket kivégezték. Perújítási eljárás következik. A legfelsőbb bíróság teljes joggal megjegyzi, hogy perújításnak csak lefolytatott büntetőeljárás alapján és után van helye. Mivel ezekben az ügyekben nem folytattak le büntetőeljárást, ezért a kérelmet elutasítja. Következésképpen az elítélt – elítélt? hát a meggyilkolt – emberek kárpótlásra nyilvánvalóan jelenleg nem tarthatnak igényt ebben a pillanatban, és ítélet nem mondja ki azt sem, hogy őket ártatlanul ölték meg. Tehát egyszerűen olyan helyzetek vannak, amikor a semmisségi törvénnyel semmire nem megyünk.
Itt átjutunk arra a kérdéskörre, hogy amíg a gyilkosokat nem ítélik el, addig ezekkel nem tudunk mit kezdeni. Nyilvánvaló, hogy ez a két úr – az ávéhás főtiszt, valamint a bíró – nagy valószínűséggel a Büntető Törvénykönyv egyik főbenjáró büntettét követte el. S hogyha mi most itt a teljességre törekszünk, akkor ezt is világosan kell látnunk, hogy rendeznünk kell az ügynek ezeket a vonatkozásait is.
Tehát amennyire igaz az, hogy mások helyett nem bocsáthatunk meg – ami elhangzik sokszor a kormánypárti sorokból –, én azt mondom, hogy mások helyett nem is kérhetünk bocsánatot. Tehát az egy nagyon nem biztos, hogy elfogadható gesztus lenne, hogy mi kérnénk bocsánatot azért, mert a terrorlegények és a gátlás nélküli, erkölcsi fékek nélküli emberek tömegével gyilkolták hazánk becsületes polgárait. Nem biztos, hogy ezeknek a polgároknak a magyar Parlament bocsánatkérésére van szüksége, amelyet azért küldtek ide, hogy orvosolja ezeket a cselekményeket. Nyilván nem azért küldtek bennünket ide, hogy mi kérjünk tőlük mások helyett bocsánatot.
Nagyon elgondolkodtatóak egyébként azok a javaslatok, amelyek konkrét tényállások esetleges beiktatásáról szólnak, hiszen politikai elítéléssel kapcsolatban például valóban elkövették a fogolyszökést, vagy a börtönben elkövethető más bűncselekmények valamelyikét. Hát ha valaki azért szökött meg a börtönből, mert őt igazságtalanul becsukták oda, akkor nem hiszem, hogy azért büntetés járna, és ezt a büntetést nem lehetne semmisnek nyilvánítani. Végső soron ez viszont a részletes vitára tartozó kérdés. Nekem az a javaslatom és az a zárógondolatom, hogy a három semmisségi törvényt egységben kellene elolvasnunk nekünk képviselőknek, és egységben kellene áttekinteni a jogalkotónak is, és az igazságügy-miniszter úrnak a zárszavában ki kellene térnie arra, hogy vajon megítélése szerint törvényhozási úton lezárható-e ez a komplexum, és ha igen, akkor milyen egyedi jogorvoslati eszközök vannak, olyan jogorvoslati eszközök, amelyek segítségével megnyugtatóan rendezhető és lezárható az egész komplexum.
Itt engedjenek meg egy utolsó utalást, amelyet én a teljesség kedvéért – s nem azért, mert szorosan idetartozik – említek meg, ez a háborús bűntettek kérdése. Nyilvánvaló, és teljesen helyeslem azt, hogy ezt egy kormánykoalíció többségével nem lehet, nem szabad és nem célszerű megoldani, és nem is biztos, hogy jogalkotási eszközökkel kell a háborús bűnök kérdését rendezni. Az azonban bizonyos, hogy az egyedi jogorvoslatok nem mindig vezetnek eredményre. Csak egy kérdést hadd tegyek fel. Pl. van ilyen háborús bűntett – most a Volksbund-tagokról is beszélhetnék, azt mondja többek között, ami itt akutális –, hogy "Demokráciaellenes pártban vagy szervezetben, vagy alakulatban tisztséget vállalt, avagy tagként tevékeny működést fejtett ki". Ez bűncselekmény. Azt hiszem, hogy nagyon furcsa lenne, hogyha jelenleg ilyen bűncselekményt alkalmaznánk későbbi történelmi korszakokra, mert akkor is voltak demokráciallenes szervezetek s azoknak voltak tisztségviselői.
Azt hiszem, hogy ezeknek a bűntetetteknek a felülvizsgálatát szisztematikusan meg kellene ejteni, és az egyéni hozzátartozói indítványoktól is eltekintve a hivatalbóli eljárást előnyben kéne részesíteni, meg kéne találni ennek a módját, hogy hivatalból is történjenek ilyen eljárások, ami a törvényességi óvás intézményének megszüntetése esetén is talán még lehetséges marad, amennyire halvány ismereteim engedik, az ügyésznek van perújítási indítványra joga.
Tisztelt Országgyűlés, tehát én egészében ezt a törvénytervezetet megfelelőnek tartom ahhoz az igényhez képest, amelyet saját maga a törvénytervezet jelöl meg. Ennek megfelel, de amennyiben ezt a törvénytervezetet mi törvényerőre emeljük a megfelelő módosításokkal, akkor nekünk meg kell arról győződnünk – és itt kérem és várom a Kormány segítségét –, hogy ezzel tényleg lezártuk az idetartozó törvényalkotás egész feladatkörét, és kérek arra észrevételeket, hogyha lezártuk, akkor milyen jogalkalmazási lehetőségeket lát, természetesen a bírói szuverenitás figyelembevételével, de a hatályos jog elemzése alapján, milyen egyedi eszközöket lát az igazságügyi kormányzat az esetleges további jogsértések, illetőleg további fel nem tárt, és nem orvosolt jogsértések orvoslására.
Olyan nagy várakozások vannak ezzel a törvénnyel kapcsolatban, amely várakozások kielégítése egyértelmű, hogy nem volt célja. Látható a törvénytervezetből, hogy a törvénytervezet alkotói nem számítottak erre a nagy várakozásra, és hogyha ezt az általam javasolt vagy más módon, megnyugtató módon ezeket a megmaradó kételyeket a Kormányzat nem oszlatja el, akkor azt hiszem, hogy nem tekinthető véglegesnek a lezárás. Éppen ezért minden reményem megvan arra, hogy a folyamatos konzultációk és a módosító indítványok alapján itt tényleg társadalmi közmegnyugvást eredményező álláspont és döntés alakul ki. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
