DÉNES JÁNOS (független) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm a szót. Tekintettel arra, hogy olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy - igen komoly odafigyeléssel - megváltoztattam a gazdasági bizottságban elfoglalt álláspontomat, mintegy hajlok a pótköltségvetés elfogadásának a javaslatára. Tettem ezt azért, mert amikor a pénzügyminiszter úr a másfél mondatos valutaalapi és világbanki üzenetet a Parlament számára egy bombasztikus beszédben elmondotta, akkor én rögtön a pótköltségvetés ellen nyertem indíttatást érzelmeimben - és így is viselkedtem a gazdasági bizottságban.
Azonban az azóta elhangzott felszólalások meggyőztek; meggyőztek arról, hogy ok és okozat között szoros összefüggés van. Magyarul: az okozatot nem lehet az ok elé helyezni. Végső soron a kormányzati munka sokéves tevékenysége okozta azt, hogy ebbe az állapotba kerültünk, amiben vagyunk.
A magyar Kormány, a Magyar Köztársaság Kormánya megbízatását az 1990-es választásoktól kapta, a szóban forgó legitimitás alapján, amelyet a választás értelmében a koalícióban részt vevő pártokra bízott a magyar társadalom és a magyar nép. Ekkor még harmadik útról beszéltünk, és antikatasztrófa-programot hirdetett meg a győztes párt - és ehhez nyert partnereket a koalíciós pártokban.
Mi történt az elmúlt két és fél, három év alatt? A Kormány elfelejtette az 1956 örökségéből eredő harmadik út kötelezettségét, elvetette a harmadik út meghirdetésében jelzett programot, és most ott tartunk, hogy viaskodunk "magyar út" címmel és egyéb kínlódások közepette, és jutunk el oda, ahol most, a jelenlegi állapotban vagyunk.
Ebből a jelenlegi állapotból akkor van kiút, ha a tisztelt Ház arra a bölcsességre helyezkedik, hogy a társadalom, a gazdaság működtetése és folyamatossága érdekében ezt a diktátumszerű pótköltségvetést - módosításokkal, javításokkal, de - elfogadja, és az alapkérdést veti föl - az alapkérdés pedig a kormányzás kérdése. Tehát a költségvetési vitából mind a Parlamentnek, mind a kormányzatnak azt a konzekvenciát, azt a kérdést kell fölvetnie, és el kell határoznia, hogy minek tesz eleget: cinkosságnak vagy a választás szentségének.
Ebből következik, hogy a következő időszakban a Kormánynak és a kormányzati szerveknek el kell döntenie, hogy képes-e visszatérni ahhoz a választási megbízatáshoz, amelynek létét, működését, legitimitását köszönheti. Ebben az esetben a Parlament felelőssége még nagyobb, mint a Kormányé, hiszen a Parlament a gazdája a Kormánynak; és erre kell ráhökkenni, amit elmulasztottunk, hogy a Parlament valóban gazdaként, a választási akarat megtestesítőjeként rákényszerítse a Kormányt arra a munkára, amire a Parlament a választási megbízatását a választóktól kapta.
Én ennek alapján a tisztelt Országgyűlés bármelyik oldalához, bármelyik szegmenséhez tartozó képviselőtársamnak azt ajánlom figyelmébe, hogy működjön közre, vegyen részt ennek a pótköltségvetésnek a megjavításában, és a tisztelt Ház - módosításokkal - végső soron tegye lehetővé, hogy ez a költségvetés a kényszerítő körülmények közepette megszavazható legyen. Van egy csodálatos nyári időszakunk, nyaralni megyünk, és ekkor döbbenjünk rá arra, hogy már a nyárutónak azzal a tisztázott szándékkal kell nekimenni, hogy hogyan tovább.
Ami a tisztelt Házban itt elhangzott kifogásokként, különféle oldalról - én a magam részéről egy kétnapos konferencián vettem részt Bonnban, ahol. (Szórványos taps a szabaddemokraták padsoraiból.) - Köszönöm a nagyszerű elismerést, ez különösen a fiatalok szájából esik jól (Közbeszólások.) igen, a tapsából is. Az ábra a következő: meghökkentő, hogy Szudántól Bulgáriáig és a világ különféle pontjain ugyanezek a panaszok merültek föl. Valahol a dolgoknak azonos eredője van. Ez az azonos eredő pedig, kérem, az a fantasztikus recesszió, ami tulajdonképpen lassan már a világra kiterjed, és ennek a nyomai végső soron a nagy malomkőhöz, a Valutaalaphoz és a Világbankhoz vezetnek.
A magyar Kormány, a Magyar Köztársaság Kormánya és annak különösképpen bank- és pénzügyi szakemberei elkövették azt a hibát, hogy abban az erkölcsi helyzetben, amelybe az 1990-es választások következtében jutottak - amelynek alapja az 1956-os igazságrobbanás, amely a világ számára leleplezte a fennálló állapotok tarthatatlanságát -, ezzel az erkölcsi pozícióval nem élt.
És akkor az első három hónapban nem használta ki azt a lehetőséget, hogy az adósságteher kezelésére, amelyet még a bukott rendszer cinkosként vett fel a rosszhiszemű hitelezőtől, nem teremtette meg annak lehetőségét, hogy az adósságkötelezettséget elismerve, de annak egy törlesztési enyhítését, 3-5 évre szóló törlesztési moratóriumot kérjen, illetve erre az időszakra kamatmentességet.
Az a kérdés, a történtek után van-e erre lehetőség? A költségvetés, pontosabban a pótköltségvetés kényszerű elfogadása után mind a Kormánynak, mind a pénzügyminiszter úrnak, mind az őket szolgáló szakembergárdának és szakmának, beleértve a teljes magyar pénzügyi apparátust, bankéletet, mindent, arra kell segítség, hogy fölmérje a Kormány, hogy milyen lehetősége van az elmulasztott három év után, hogy a jövőben hogyan tudja valamiképpen úgy kezelni ezt a rázúduló adósságtömeget, amelyre ha nem talál megoldást, akkor tulajdonképpen nemcsak Magyarországot, államtérségünket is veszélyezteti.
Tessék körülnézni a világban! Például hogyan lépnek fel bizonyára más pozícióban, más körülmények között a Valutaalappal és a Világbankkal más adósok? Körül kell nézni a világban! Meg kell állapítani, kiszolgáltatottságunk ellenére mik a lehetőségeink. Hiszen elképzelhetetlen, hogy a Valutaalap, a Világbank fő tanácsadói idejönnek kis szűkebb hazánkba, és nem a termelés mezsgyéjén keresik a lehetőséget, hanem az APEH vendégei, és az adóvirgács suhogtatására adnak tanácsot.
Én úgy gondolom, hogy a nemzeti jövedelmet nem adóvirgáccsal lehet előállítani. Ellenben nemzeti jövedelemből lehet adóra szert tenni.
A magam részéről köszönöm a türelmüket és az elismerésüket, hogy meghallgattak. Ezek után bölcsességükre bízom, hogy milyen álláspontot foglalnak el a pótköltségvetés kérdésében. Elnök úr! Köszönöm a szót.