PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független) Köszönöm szépen. Tisztelt Ház! Elnök Úr! Természetesen elfogadom. Igyekszem napirend előtti felszólalásomat nem túl hosszúra nyújtani, mégsem ígérhetem, hogy ez két-három perces időkereten belül sikerül. Meg kell azt is indokolnom, hogy eddigi gyakorlatomtól és általános gyakorlatomtól eltérően azért tartok a kezemben írásos anyagot, hiszen az Alkotmánybíróság egy, elmúlt héten hozott határozata kapcsán szeretnék a tisztelt Ház előtt felszólalni, és e kérdéskörben nyilvánvalóan minden szónak, ha úgy tetszik, minden pontosvesszőnek is jelentősége van.
Napirend előtti felszólalásom indokát tehát a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának 1993. április 19-én kelt határozata adja. Indokolja, mert az Alkotmánybíróság a nyugellátások, a baleseti nyugellátások, s egyéb ellátások emeléséről, illetőleg kiegészítéséről, ebben a kérdéskörben az alkotmányos kötelezettségekről szól.
Az Alkotmánybíróság döntése közvetlenül két és fél millió embert érint, míg közvetve valamennyiünket.
Indokolja, hogy az ezzel kapcsolatos felszólalás itt a tisztelt Ház előtt hangozzék el, mivel a határozat a 8/1992. III. hó 11-ei országgyűlési határozatunkról, és az ehhez kapcsolódó jogalkotással szembeni alkotmányos aggályokról, keresetekről, azaz jogalkotási, törvénykezési gyakorlatunkról szól.
(15.20)
Tavaly márciusban, miután a tisztelt Ház elvetette módosító indítványaimat, ígéretemnek megfelelően alkotmányos kifogással fordultam az Alkotmánybírósághoz. Ígéretem szerint nem nyugszom mindaddig, amíg el nem érem, hogy valamennyi - és itt hangsúlyozni szeretném, hogy valamennyi - nyugellátás, baleseti nyugellátás esetében az aktív keresők jövedelemkiáramlásával megegyező mértékben nem lesz biztosítva a nyugdíjak - így is csak relatív - értékállósága.
Mielőtt áttérnék az Alkotmánybíróság határozatának lényegi ismertetésére, összefoglalásként - és a későbbi sajátos kiemelések elkerülésének érdekében - be szeretném mutatni az alkotmányos kifogásom lényegét, melynek kapcsán fordultam az Alkotmánybírósághoz.
A magyar Alkotmány 70/E §-ának (1) bekezdése egyértelműen tartalmazza megítélésem szerint a szociális biztonsághoz való jogot. Ezen belül külön is nevesíti az Alkotmány az örökség esetére vonatkoztatva ezt a jogot, a (2) bekezdésben pedig jelzi, hogy ez az alkotmányos alapjog a társadalombiztosítás útján valósul meg.
A jog valamennyi nyugdíjasra kiterjed, így azt teljeskörűen kell biztosítani, melyen belül kizárólag pozitív diszkriminációnak van helye.
Meg kell mondanom, reméltem, hogy az Alkotmánybíróságnál e kényes ügy döntése nem fog több mint egy évig elhúzódni, bár nyilvánvaló, hogy a nagy kérdéskörre csak akkor hozhatnak döntést, ha azt minden körben, teljes mértékében áttekintették. Én reméltem, hogy ez a döntés tavaly megszületik, így az ez évi országgyűlési határozatunk nem fogja követni az egy évvel korábbi gyakorlatot, erre már az Alkotmánybíróság a figyelmünket fel fogja hívni.
Nem így történt, de a döntés végül is megszületett, és ebben az évben is fogunk e területen jogot alkotni, méghozzá 1994-re, és én úgy gondolom, hogy ennek az előkészítő munkái már ma is folynak a társadalombiztosítási és a kormányzati munkakörökben - így erre a figyelmet a tisztelt Ház keretén belül is fel kell hívni.
Az Alkotmánybíróság különleges döntést tudott hozni, hiszen nem kis feladatot kapott: egy konkrét biztosítási kérdést kellett volna az Alkotmány normaszövegéből levezetni. A tíztagú Alkotmánybíróság - hosszú mérlegelés után - 6:4 arányú döntést tudott ebben a kérdéskörben megfogalmazni. Hat alkotmánybíró véleménye szerint e biztosítási kérdésben teljeskörűen és egyértelműen - tehát az összegek mértékére, a szabályozás módjára - nem vezethető le az Alkotmányból ilyen kötelezettség, tehát a tisztelt Házat és a Kormányt - a társdalombiztosítást mint előterjesztőt - nem terheli.
A tíztagú testületből négy alkotmánybíró azonban nemcsak hogy ellenvéleményét fejezte ki ezzel a döntéssel szemben, hanem fontosnak tartotta - és ez nem szokás, nem általános szokás a joggyakorlatban -, hogy az ellenvéleményét - alkotmányos alapjogokról lévén szó - írásban és külön mint különvéleményét megfogalmazza.
A négy alkotmánybíró fontosnak tartotta - sőt az Alkotmányból levezethetőnek tartotta - azokat a szabályokat, amelyek a nyugdíjak relatív értékállóságát kötelezően és teljeskörűen kell, hogy biztosítsák ennek megfelelően értelmezve a hazai jogbiztonságot és a szociális biztonságot.
Szeretném tehát felhívni a figyelmet, hogy az Alkotmánybíróság döntése nem kötelezi ugyan a tisztelt Házat arra, hogy a holnapi nap folyamán előkészítő munkálatokat tegyen egy évközi társadalombiztosítási és költségvetési törvény módosításra, hogy demokratikus Parlamentünk kötelezően, megkérdőjelezhetetlenül módosítsa azt a jogszabályt, amely az Alkotmányunkkal nem egyeztethető össze.
Négy alkotmánybírónak azonban az a véleménye - és úgy gondolom, hogy ez erkölcsileg kötelezi ezt a tisztelt Házat -, hogy az Alkotmány, melynek nem lenne feladata ilyen konkrét kérdésekkel foglalkozni, e kérdéskörben mégis meghatározza számunkra ezt a kötelezettséget.
Én ezért erkölcsileg úgy érzem, hogy ez a döntés kötelezi mind a Kormányt, mind a társadalombiztosítást, mind a tisztelt Házban alkalmazott joggyakorlatot arra, hogy a továbbiakban ne 6:4 arányú alkotmányossági vizsgálati kérdések biztosítsák két és fél millió ember jogbiztonságát ebben az országban, hanem ott, ahol az Alkotmánybíróság tisztelt képviselőinek ilyen jelentős hányada is egyetért az alkotmányos kötelezettséggel, ott a további viták elkerülése végett a munkát tessék úgy megszervezni, hogy két és fél millió ember a szociális biztonságérzetét gyakorolhassa, és ebben az országban a jövőbeni nyugdíjasok is megfelelő garanciákat kapjanak.
Idézni szeretnék önöknek az alkotmánybírók különvéleményéből, amely megítélésem szerint a kereset pontjait egyértelműen, vitathatatlanul támasztja alá. Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye szó szerint: Az Alkotmány szerint a társadalombiztosítás az ellátáshoz való jog megvalósításának egyik eszköze tehát, azaz a társadalombiztosításnak a szerzett jogok garantálását az ellátáshoz való alkotmányos jog megvalósítására figyelemmel kell biztosítania.
Indokolt felidézni az Alkotmány 70/E §-ának szövegét, amely a következőket tartalmazza: A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; pontosvessző… - tehát a "joguk van a szociális biztonsághoz" kérdéskör lezárva. Ehhez joguk van - és nem magyarázza tovább a szöveg. Majd ezt követően az öregséghez…, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és az önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges… - itt már csak a szükséges ellátási jogosultak.
A (2) bekezdésben: A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.
Bármennyire csekély jelentőségűnek tűnik is, az alapvető fontosságú, hogy az (1) bekezdés szövegében pontosvessző van és nem kettőspont. Ez juttatja ugyanis kifejezésre, hogy a hivatkozott rendelkezés nem egy, hanem két alapvető jogot kodifikál: a szociális biztonsághoz való jogot és külön az ellátáshoz való jogot. Noha e két jog között szoros tartalmi kapcsolat van, sem tartalmuk, sem érvényesülési körük nem azonos. Ezért a 70/E § (1) bekezdésének pontosvessző utáni szövegrésze semmiképpen sem fogható fel ama jogintézmények kimerítő felsorolásaként, amelyek a szociális biztonsághoz való jogot tartalmazzák. Kizárólag ez az alkotmányértelmezés - azaz a szociális biztonsághoz való jognak és az ellátáshoz való jognak önálló és egyenrangú alapjogként való kezelése - áll összhangban az ország vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeivel.
Magyarország ugyanis az 1976. évi 9. törvényerejű rendelettel hirdette ki az ENSZ közgyűlése 21. ülésszakán elfogadott gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezményokmányát. Ezen egyezményokmány 9. cikkelye kimondja: az egyezményokmányban részes államok elismerik, hogy mindenkinek joga van a szociális biztonságra, beleértve a társadalombiztosítást is.
A 10. cikk a család, az anyák és a fiatalok védelméről rendelkezik.
A 11. cikk 1. pontja szerint az egyezményokmányban részes államok elismerik mindenkinek a jogát önmaga és családja megfelelő életszínvonalára, ideértve a táplálkozást, ruházkodást, lakást, az életkörülmények állandó javulását. Végül is a 11. cikk 2. pontja rögzíti mindenkinek alapvető jogát arra, hogy ne éhezzék.
Teljesen egyértelmű, hogy az egyezményokmány 9. és 11. cikke önállóan, külön-külön alapvető jogokat fogalmaz meg. A 9. cikkben szabályozott, szociális biztonsághoz való jogot tehát nem lehet akként értelmezni, hogy az automatikusan a teljesedésbe megy, ha az egyezményokmányban részes valamely ország - mintegy kötelező minimumként - eleget tesz a 2. pontjában meghatározott kötelezettségnek.
Az Alkotmány 70/E §-ában foglaltakat csupán az egyezményokmány ismeretében lehet értelmezni, minthogy az Alkotmány 1989. évi átfogó felülvizsgálata során az egyik alapvető cél volt a Magyar Köztársaság irányadó, legfontosabb nemzetközi jogi kötelezettségének az alaptörvényben való megfogalmazása is.
Az Alkotmány nem határozza meg közelebbről a szociális biztonság fogalmát. Ez azonban az alkotmánybíráskodásnak éppúgy nem akadálya, mint a jogállamiságra, az emberi méltóságra vagy a sajtószabadságra vonatkozó értelmező szabályok kiadása. Az Alkotmánybíróság fontos feladata ugyanis, hogy - miként ezt az említett alkotmányos fogalmakkal kapcsolatban, egyébként számos határozatban már megtette - részben az utólagos normakontroll körébe tartozó egyedi döntésekben, részben az Alkotmány értelmezése tárgyában hozott határozataiban fejtse ki álláspontját az egyes alapvető jogok tartalmáról, illetve a jogok érvényesülésének korlátairól.
Sajnálatosnak tartom - mondja Kilényi Géza alkotmánybíró -, hogy mindeddig az Alkotmánybíróság a szociális biztonsághoz való jognak lényegesen kisebb figyelmet szentelt annál, mint amennyit e jog, kiemelkedő társadalmi jelentősége folytán, megérdemel. Kizárólag ezzel magyarázható ugyanis, hogy a lehetséges legkisebb többséggel elfogadott határozat indoklásába - számos helytálló megállapítás mellett - olyan mondat is belekerült, amely szerint - az Alkotmánybíróság álláspontja szerint - az Alkotmány 70/E §-ából nem következik, hogy az állampolgároknak alkotmányos joga van az életszínvonal megőrzésére, illetve a nyugdíjak közötti arány fönntartására.
Ha ezt egybevetjük az egyezményokmány idézett cikkelyével, illetőleg az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésével, szükségképpen támadnak némi - nem csekély - aggályok a határozat említett megállapítását illetően.
(15.30)
A szociális biztonsághoz való jog valójában a jogállamiság fogalmi elemét alkotó jogbiztonság egyik sajátos megjelenési formája, amely helyes alkotmányértelmezés mellett messze több a létminimum szintjén történő szociális ellátáshoz való jognál. A nyugdíjak és egyéb juttatások, járadékok emelésének mértéke alapvetően a nemzetgazdaság teherbíró képességének, a társadalombiztosítás állapotának, az érdekérvényesítést szolgáló intézmények számos egyéb tényezőjének függvénye.
Az Alkotmány vonatkozó rendelkezésében azonban az emelés mértékére, nagyságára vonatkozó alkotmányos kötelezettség nem állapítható meg. Ebből azonban - és itt a lényeg, képviselőtársaim - a legcsekélyebb mértékben sem következik, hogy e kérdés szabályozásánál a problémát immár a nyugdíjak emelésére leszűkítve, a törvényhozó teljes szabadsága és belátása szerint, azaz alkotmányos kötöttségek nélkül járhatna el. Mert noha a minimálisan szükséges emelés mértéke az Alkotmányból valóban nem vezethető le, az teljesen egyértelműen levezethető, hogy melyek azok a szabályozási módok, amelyek nem összeegyeztethetők az Alkotmánnyal.
Mindaddig, amíg nem történik meg a társadalombiztosítási rendszer korszerűsítése, az államot nem terheli olyan kötelezettség, hogy a jelenlegi rendszer keretei között maradéktalanul számolja fel azokat az igazságtalanságokat és belső feszültségeket, amelyek évtizedeken át halmozódtak fel a nyugdíjrendszerben. Itt hívja fel azonban az alkotmánybíró a figyelmünket arra, hogy olyan esetekben azonban, amikor az állam akár csak korrekciós célzattal is, új intézkedésekkel változtatásokat eszközöl a rendszeren, ezt csak a hatályos Alkotmánnyal összhangban teheti, s a változások nem idézhetnek elő olyan jogkövetkezményeket, amelyek az alkotmányos jogok sérelmével járnak.
A nyugdíjemelés csak akkor alkotmányos, ha a szabályozás nem csupán az ellátáshoz való jog érvényesülését biztosítja, hanem egyszersmind megfelel a szociális biztonsághoz való jognak is, és nem áll ellentétben az Alkotmány 70/A § (1) bekezdésében meghatározott diszkriminációs tilalommal. Ez utóbbi tilalommal kapcsolatban az Alkotmánybíróság számos határozatban, illetőleg rendeletben rámutatott: a diszkrimináció vizsgálatánál központi elem annak meghatározása, hogy kiket kell egy csoportba tartozónak tekinteni. Nem diszkriminatív ugyanis az a jogi szabályozás, ami az adott szabályozási koncepción belül valamennyi jogelem tekintetében tartalmaz mindenkire nézve egyforma korlátozást.
Az adott esetben a szabályozás szempontjából homogén csoport, vitán felülállóan, a nyugdíjasok öszszességét foglalja magában. Az a szabályozás pedig, amely a homogén csoporton belül a szociális biztonsághoz való jogot és a vásárlójog elvét figyelmen kívül hagyva, a nyugdíj összege alapján történő különbségtétel alapján csupán egyesekre nézve állapít meg korlátozást, az Alkotmány 70/A §-ának (1) bekezdésében tiltott diszkrimináció klasszikus esete.
Teljességgel elfogadhatatlan az az érvelés, hogy a magasabb összegű nyugdíjak emelésének nominális maximálása elengedhetetlen a kisnyugdíjasok javára alkalmazott pozitív diszkrimináció anyagi fedezetének előteremtéséhez.
Pozitív diszkriminációról ugyanis akkor beszélhetünk, ha a jogalkotó valamely csoport egyik alcsoportja számára, egy alkotmányos cél megvalósulása érdekében, a csoport egészére megállapított szabályoknál kedvezőbb feltételeket teremt, jelen esetekre konkretizálva, nagyobb mértékű nyugdíjemelést ír elő.
A negatív diszkrimináció azonban nem lehet a pozitív diszkrimináció eszköze, vagyis egyesek jogfosztása árán nem lehet mások számára többletjogokat biztosítani.
Ha tehát a törvényalkotó pozitív diszkriminációt kíván alkalmazni a kisnyugdíjasok javára - aminek indokoltsága és alkotmányossága nem vitatható -, úgy annak pénzügyi rendszerét, fedezetét más forrásokból kell hogy előteremtse, vagy a nyugdíjemelésre rendelkezésre álló összeget akként kell, hogy megbontsa, hogy először elkülönít a pozitív diszkriminációra egy pénzügyi fedezetet, majd a fennmaradó pénzt nominális maximum alkalmazása nélkül kell, hogy felossza a nyugdíjasok között.
Önmagában véve tehát az, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képessége folytán meghatározott összeg használódott a nyugdíjak emelésére, sem elfogadható indoka, sem elháríthatatlan oka nem lehet az Alkotmány 70/A § (1) bekezdésével való szembehelyezkedésnek. (Zaj. - Közbeszólások a kormánypártok soraiból: Idő!)
Ugyanezt az összeget fel lehet osztani alkotmányosan, illetve diszkriminatív módon, de csak pozitív diszkriminációt alkalmazva. Jelen esetben a diszkrimináció alkalmazása történt, amely nem megengedhető.
Két alkotmánybíró, dr. Szabó András és dr. Zilinszky János az értékállóságot is egyértelműen az Alkotmányból levezethetőnek tekintette. Az állam következetesen elvonja - az alkotmánybírók megítélése szerint - a nyugdíjalapokat, és ebből pótolja a költségvetés hiányait. Ez azt jelentette és jelenti a gyakorlatban mindmáig, hogy közterhekből a nyugdíjasok aránytalanul többet viselnek, mint a kereső rétegek.
A módosított Alkotmány életbelépése óta a szociális biztonság mellett a tulajdon védelméből a vagyoni jogok elvonásának tilalma is következik. Ezt az ellátást az állam és a társadalombiztosítás állami garancia mellett - hangsúlyozzák az alkotmánybírók - értéktartóan, értékállóan tartoznak biztosítani. Tehát sem közvetlen rendelkezéssel nem csökkenthetik annak értékét, sem a nominális mennyiség értékének elvonásával.
A szociális biztonság minimumának garantálásából következik, hogy a mindenkori létminimumot az állam minden rászorulónak állampolgári jogon biztosítani tartozik, lehet ez a társadalombiztosítás útján, de nem feltétlenül a társadalombiztosítási alap terhére.
Ha strukturálisan a folyósítást a társadalombiztosítás végzi is, úgy a forrásoldalt a költségvetés egésze terhére kellene biztosítani, s nem lehet egyedül a biztosítási vagyont ezzel megterhelni. A létminimum az Alkotmány szerint állampolgári jogon jár, biztosítása pedig az államnak közjogi kötelezettsége.
Az utóbbi két szempont egybevetve azt jelenti, hogy a társadalombiztosításnak befizetett járadékkal megszerzett jog nem csökkenthető azon a címen, hogy az állam egyeseknek viszont többletellátást nyújt bármilyen téren. A nyugdíjas számára a biztosításként szerzett jog vagyoni jog, annak elvonása csak a vagyonelvonás rendes szabályai szerint lehetséges, alapvetően tehát teljes kártalanítás mellett, közcélból, másrészt közterhek viselése céljából, a különböző vagyoni jogok nem diszkriminatív terhelése mellett arányos mértékben, ha a cél másképpen nem érhető el.
A nyugdíjasoknak és más járadékosoknak nincs arra jogos igényük, hogy az egész társadalom anyagi szintjét hátrányosan érintő változásoktól mentesen, a többiek hátrányára élvezzék biztonságukat. Ez indokolatlan diszkrimináció lenne, és valóban csak a létminimum garantálásáig lehet arra alkotmányosan igényt formálni. Arra azonban joguk van a járadékosoknak, hogy a többiek terheit csökkentő átstrukturálódásból, hátrányaik őket ne egyedül vagy őket ne magasabb mértékben terheljék. (Zaj. - Hangos lábdobogás a kormánypártok soraiban.)
Itt mondják ki az alkotmánybírók azt a kötelezettséget, hogy az aktív keresők jövedelmének növekedésével összhangban, és attól nem elmaradva kell a nyugdíjakat teljeskörűen emelni. (Zaj, közbeszólások.)
Ezen túlmenően alkotmányellenes a nyugdíjak állami döntés következtében bekövetkezett értékvesztése. Ellentételezésén a nyugdíjasok között akár a nyugdíj összege szerint is különbséget kell tenni. Az ilyen ellentételezést az állam a vagyoni jog ellenértékeként állapítja meg, és annak minden érintett vagyont egyformán kell védenie.
Vörös Imre alkotmánybíró megfogalmazását most már tömörebben összefoglalva úgy lehet érteni, hogy a nyugellátások jelenlegi rendszerét a rendszerváltozás előtti időkből örökölte a jogrend. Ez a körülmény azonban - és ez lényeges elem a tisztelt Ház számára, így törvényalkotásunk harmadik, törvényalkotásunk utolsó évét megkezdő harmadik időszakban meg különösen - nem ad felhatalmazást a jogalkotó számára arra, hogy a múlt örökségére hivatkozva ugyanazt az alkotmányellenes joggyakorlatot tovább folytassa.
Én itt, ezzel a gondolattal szeretném napirend előtti hozzászólásomat befejezni (Zaj, derültség.) …felhívni a tisztelt Ház figyelmét arra, amit dr. Vörös Imre alkotmánybíró számunkra, az önök számára megfogalmazott, hogy az alkotmányellenes joggyakorlat fenntartása elképzelhetetlen egy demokratikus jogrendben. Ezért 1994-re legalább olyan munkát kell a magunk számára megfogalmazni, ami a továbbiakban nem sérti az alkotmányosság szellemiségét, egyben teljes jogbiztonságot, biztonságot garantál két és fél millió állampolgárnak.
Én úgy gondolom, hogy a minden évben hiányzó mintegy 15-20 milliárd forint, amit egyébként a költségvetés egyéb költségvetési kötelezettségei helyett fizet ki a társadalombiztosítás, nagy összegnek tűnhet, de 15-20 milliárd forintból nagyon kevés államnak adatik meg, hogy két és fél millió emberének létbiztonságában egy lényeges és alapvető változást hajtson végre a létbiztonság érzésében.
Én azt hiszem, nem abban kell majd 1993 törvénykezési folyamatában gondolkodnunk, hogy mi az a legnagyobb összeg, amivel felemelhetjük vagy értékállóságát biztosíthatjuk a nyugdíjaknak, hanem az a feladatunk, hogy olyan szakembereket és olyan munkatársakat kell ebben az országban nagy feladatokkal megbízni, akik megtalálják a jó választ. Én őszintén hiszem, hogy a hátralévő hónapok még ennek a Kormánynak és ennek a társadalombiztosítási vezetésnek is alkalmat adnak arra, hogy néhány szakembert is - munkájuk során - alkalmazzanak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps.)
(15.40)
Döntés törvényjavaslatok sürgős tárgyalásáról
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
