KÓNYA IMRE, DR. belügyminiszter:
KÓNYA IMRE, DR. belügyminiszter:
KÓNYA IMRE, DR. belügyminiszter: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A lakások és helyiségek bérletének és elidegenítésének átfogó törvényi szabályozása során egy adott területen szinte modellszerűen jelent meg a rendszerváltoztatás alapproblémája, és jutott kifejezésre a kormánykoalíciónak az ellenzéktől némely kérdésben markánsan különböző felfogása, amelynek alapján az átalakulással kapcsolatosan megvalósítandó feladatokat a négyéves ciklus során teljesíteni törekedett.
Itt is egy erőszakosan létrehozott, természetellenes és ezért fokozatosan ellehetetlenülő rendszert kellett a jövőre nézve működőképessé tenni, törvényi úton átalakítani. De nem sokkszerűen, egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan, a lehetőséghez képest minél kisebb megrázkódtatásokkal, az állampolgárok közvetlen érdekeit szem előtt tartva. Hiszen négy évtizeddel ezelőtt – miként az állampolgárok nagy értékű vagyontárgyait általában – a magántulajdonú lakóépületeket és lakásokat is tömegesen vették el jogos tulajdonosaiktól.
Az ily módon állami tulajdonba kerülő lakásokban lakó – részben oda betelepített – bérlőkkel, természetellenesen alacsony szinten tartott keresetükre tekintettel, jelképesnek mondható lakbért fizettettek, ami minimális mértékben sem nyújtott alapot a lakásállomány állagmegóvására. Az állam egyébként is ritkán bizonyul gondos gazdának, a felülről irányított gazdálkodási rendnek pedig törvényszerű következménye volt a lakásállomány szinte tragikus mértékű leromlása.
A kérdés megoldása felé az első lépést az állami lakások önkormányzati tulajdonba adása jelentette, hiszen a lakások vonatkozásában az önkormányzat bizonyosan jobb gazda, mint az állam. A teljes átalakulást és végső megoldást a minél nagyobb mértékű magántulajdonba adás, a lakásbérlet terén pedig a piaci viszonyok kialakítása jelenti. Mindkettőt azonban törvényesen, fokozatosan és az állampolgárok érdekeinek maximális figyelembevétele mellett kell megvalósítanunk.
Ez azt jelenti, hogy az átalakulás kereteit törvény határozza meg. Rendeletben kell szabályozniuk az önkormányzatoknak a lakbérek megállapítása szempontjait, mint ahogy ezt az elmúlt időszakban a törvény hatálybalépése óta meg is tették, és a rászorulók esetében a felemelt lakbérek kompenzálásának módját. A privatizációt pedig, a magántulajdonba adást elsődlegesen és kedvezményesen a bentlakó bérlő részére, pontosan szabályozott feltételek szerint – elsődlegesen, mondom, a bentlakó bérlő részére –, kedvezményesen, de mindenképpen érdekeinek megóvása mellett kell végrehajtani.
Tavaly júliusban a Parlament ilyen értelmű törvényt hozott, amelynek túlnyomó része az év végével hatályba lépett, míg a lakások és helyiségek elidegenítésére vonatkozó rendelkezéseket az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítve megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság döntésével kapcsolatos álláspontunk az volt, ami minden hasonló esetben – tiszteletben tartva a határozatot –, olyan szabályozást kell kialakítanunk, amely teljes mértékben összhangban áll az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésével, és alkalmas az eredeti szabályozási cél elérésére.
Tisztelt Országgyűlés! Örömmel közölhetem, hogy a most előterjesztett törvényjavaslatban a lakások eladására vonatkozó rendelkezések terén teljes egészében sikerült az eredeti célnak megfelelő megoldást kidolgoznunk, míg a helyiségek eladása vonatkozásában a korábbinál az Alkotmánybíróság határozott megszorító rendelkezése következtében kisebb mértékben, de változatlanul érvényesül a vállalkozói biztonság megteremtésére irányuló törekvés is.
A javaslat mindenekelőtt az önkormányzati tulajdonú lakások túlnyomó részére fenntartja a vételi jogot. Tehát azt a lehetőséget, hogy a bérlő maga dönthesse el, meg kívánja-e venni a lakását, és az önkormányzat ne mondhasson nemet.
Ugyanakkor e lakásállományon belül a javaslat meghatározza azt a kört, amelynél a vételi jog nem gyakorolható, így a műemlék épületben lévő lakások, a szolgálati lakások, a felújításra váró, illetőleg a rehabilitációs épületekben lévő lakások vonatkozásában, a nyugdíjasházak, a garzonházak, tehát a meghatározott célhoz kötött lakások tekintetében a törvényjavaslat megtiltja a vételi jog gyakorlását. Látnivaló, hogy többségében ezek a korlátozások is a bentlakó érdekében kerülnek be a törvényjavaslatba.
(12.20)
A vételi jog gyakorlására – a javaslat szerint – egy esztendő állna a bérlő rendelkezésére. Nos, azoknak a bérlőknek pedig, akik nem élhetnek a vétel jogával, illetőleg akik valamely okból nem tudják a rendelkezésükre álló egy év alatt gyakorolni az egyoldalú lehetőséget, a vételi jogot, azt a bérlőt a törvény elővásárlási joggal ruházza fel. Hasonló rendelkezés érvényesül az állami lakások vonatkozásában is, tehát nem vételi jog, hanem elővásárlási jog. Az elővásárlási jog gyakorlásának tehát előfeltétele, hogy az önkormányzat úgy döntsön, hogy a lakást el kívánja adni. Ez esetben azonban először a bérlő részére kell a lakást felajánlania, aki ugyanolyan kedvezményesen és a törvényben, illetőleg az önkormányzat rendeletében előre meghatározott – tehát kötött – áron vásárolhatja meg a lakást, ugyanazokkal a kedvezményekkel, mint ha vételi joggal rendelkezne. A különbség csak az, hogy a vételi jog esetén egyoldalú nyilatkozat esetén kötelező az önkormányzatnak eladni a lakást, elővásárlási jog pedig csak akkor illeti meg a bentlakót, ha az önkormányzat úgy dönt, hogy eladja a lakást, amire vételi jog nem áll fenn.
Külön is hangsúlyozni kívánom, hogy mind a tavaly elfogadott törvény, mind pedig a jelen törvényjavaslat a bérlők általános érdekvédelmén túl kiemelt gondot fordít a nyugdíjas bérlők jogainak védelmére. Tudjuk, hogy számos nyugdíjas attól tart, hogy a lakást esetleg eladják a feje fölül. Nos, nagy nyomatékkal húzom alá, hogy erről szó sincsen, jogaikat a törvény messzemenően tiszteletben tartja. Az ő írásbeli hozzájárulásuk nélkül akkor sem idegenítheti el az önkormányzat a lakást, ha ők azt sem vételi joguk alapján, sem elővásárlási joguk alapján megvásárolni nem képesek. Tehát a fejük fölül, akaratuk ellenére a lakást a nyugdíjas bérlők vonatkozásában nem lehet eladni.
A vételár mértékét – ami egy kulcskérdés – az önkormányzatoknak rendeletekben kell meghatározniuk, de mindenképpen meghatározza a törvény – a javaslat szerint – azokat a szempontokat, amelyek alapján a vételárat ki kell alakítani. Itt ki kell emelni, hogy ezek a vételárak mindenkor a lakottság mint forgalmiérték-csökkentő tényező figyelembevételével kell hogy megállapításra kerüljenek. Ez érthető és nem alkotmányellenes, hiszen az önkormányzatok a bérlők által lakott lakásokon szereztek tulajdonjogot. Ha ők kívánnak ezekkel a lakásokkal gazdálkodni, a bérlőket előbb el kell helyezniük, illetőleg a lakást csak lakott forgalmi értéken képesek értékesíteni.
Fontos szabály, hogy a bérlő dönthet abban, hogy a vételárat egy összegben vagy részletekben fizeti-e meg. Részletfizetés esetén – tehát ha a bérlő úgy döntött, hogy részletben vásárol, akkor – a bérlő számára a javaslat legalább 25 évi részletfizetési kedvezményt ír elő. Az önkormányzat csak ennél kedvezőbb feltételeket szabhat meg rendeletében, tehát 25 évnél nem lehet kevesebb a részletfizetés időtartama. A javaslat a részletfizetés időtartamának esetlegesen magasabb időtartamban való előírásában, a részletfizetéshez kiköthető kamat mértékének megállapításában, illetőleg esetleges kamatmentesség biztosításában vagy árengedmény nyújtásában az önkormányzatot hatalmazza fel a rendeletben történő szabályozásra, de a részletfizetés időtartamára előírható kamat mértékének maximumát a mindenkori jegybanki alapkamat mértékében – a javaslat szerint – a törvény határozza meg. Tehát a mindenkori jegybanki alapkamat mértékét meghaladó kamatot az önkormányzati rendeletben nem lehet kikötni; ennél alacsonyabb kamatot ki lehet kötni részletfizetés esetében, sőt kamatmentességet is meg lehet határozni az önkormányzati rendeletben.
Tisztelt Ház! Az Alkotmánybíróság döntése a nem lakás céljára szolgáló helyiségeknek az eladása kérdésében egyértelmű volt. Ezeknek a helyiségeknek alapjaiban eltérő funkciójára tekintettel – az Alkotmánybíróság szerint – a vételi jog még a forgalmi érték megfizetése esetén is szükségtelen és aránytalan megterhelése lenne az önkormányzati tulajdonnak. Mindezekből következően a javaslat az állam tulajdonából az önkormányzat tulajdonába került helyiségek vonatkozásában a bérlők számára elővásárlási jogot alapít; tehát vételi jogot nem, hanem csupán elővásárlási jogot. A tulajdonos önkormányzat, amennyiben a helyiséget el kívánja adni, úgy azt először a bérlő részére kell felajánlania. A vételár mértékére, a megfizetés módjára és feltételeire vonatkozó rendelkezéseket az önkormányzatoknak rendeletben kell kialakítaniuk, viszont nagyon fontos törvényi megkötés lesz – a javaslat szerint –, hogy a vételár megállapítására vonatkozóan a törvény meg fogja határozni, hogy nem haladhatja meg az önkormányzati rendeletben meghatározott vételár a helyi forgalmi értéket. Tehát hiába tudná esetleg a tulajdonos önkormányzat magasabb értéken kívülálló számára értékesíteni azt a helyiséget, amiben a vállalkozó esetleg vállalkozási tevékenységét már hosszú idő óta folytatja, nem adhatja el kívülállónak, csak ha a forgalmi értéken nem vevő rá a bentlakó vállalkozó. Nyilvánvaló, hogy – a vételi joghoz nem hasonlítható mértékben, de – a lehetőségekhez képest és az Alkotmánybíróság által megszabott keretek között az ily módon meghatározott elővásárlási jog mégiscsak biztosíthatja a vállalkozás biztonságát.
Tisztelt Ház! Emlékeztetnem kell önöket arra, hogy a bérletről szóló törvényi rendelkezések elfogadásakor egyértelmű volt a Kormány szándéka, hogy az elidegenítés kérdésében az önkormányzatok által különbözőképpen kialakított elidegenítési gyakorlatnak végre nyugvópontra kell jutnia. A meglévő bérlakásokkal kapcsolatban valóban differenciált bérleti lehetőségek kialakítása csak a megüresedő lakások vonatkozásában teremthető meg. Lehetőséget kellett és kell tehát találni ahhoz, hogy az önkormányzat tulajdonában maradó bérlakásállomány – amelyek nagy részére vonatkozóan nem képes az önkormányzat jelentős mértékű lakbéremelést elérni, és mint ahogy az önkormányzati rendeletekből kitűnik, nem is törekszik erre az önkormányzat –, tehát ezen változatlanul jelentős mennyiségű bérlakásállomány felújítása mégis megkezdődjék és induló alap legyen a településen elhatározott lakásépítéshez is. Ezek a lakáspolitikai indokok fogalmazódtak meg a javaslatban az elidegenítési bevételek ismételten a lakásszektorban történő felhasználására vonatkozó rendelkezésekben, lehetőséget teremtve az önkormányzatoknak felújítási programjaik és a lakásépítés elindításához. Ez azt jelenti, hogy a lakások és helyiségek elidegenítéséből – történjék az elidegenítés bármilyen módon, akár vételi jog, akár elővásárlási jog alapján, akár kívülálló számára –, az értékesítésből befolyó összegeket egy lakásalapba kell tennie az önkormányzatnak, és csak a lakásszférába fordíthatja vissza ezeket az összegeket az önkormányzat.
Az Alkotmánybíróság döntése, tisztelt Országgyűlés, tehát jelentős mértékben meghatározta azt a mozgásteret, amelyben az új elidegenítési rendelkezéseket előterjeszthettük. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az eredeti célokat ez a javaslat teljesíti, és alkalmas arra, hogy az eredeti törvényhozási célokat – ha a Parlament a javaslatnak megfelelő döntést meghozza – elérhessük. A tervezet rendelkezéseinek az önkormányzatok, a bérlők, a vállalkozók érdekképviseleteivel történt széles körű egyeztetése is ezt mutatta, hiszen azt jelzik ezek a tapasztalatok, hogy az érdekképviseletek többsége tudomásul vette a korlátokat és támogatja a javasolt rendelkezéseket.
A törvényjavaslat mintegy 600000 önkormányzati bérlakást, bennük 1,5 milliónál több embert érint. Kulcskérdés, hogy helyzetük e kiemelt fontosságú területen, az ő érdeküknek messzemenő figyelembevételével, a lehető leggyorsabban, megnyugtatóan, ugyanakkor alkotmányosan rendeződjék. Ennek jegyében kérem szíves támogatásukat a törvény mielőbbi elfogadásához. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)
(12.30)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
