KERESZTES K. SÁNDOR (MDF)
KERESZTES K. SÁNDOR (MDF)
KERESZTES K. SÁNDOR (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Örülök, hogy végül is szóhoz jutok. Kedves Képviselőtársaim! Önök közül azok, akik a múlt héten is figyelemmel kísérték hozzászólásomat, bizonyára emlékeznek rá, hogy nagyon röviden szóltam. Előre elnézésüket kérem azért, hogy ma hosszabban veszem igénybe türelmüket, de szeretném, ha tisztábban látnák és értenék meg az összefüggéseket ebben az alaposan összekuszált kérdésben.
Azzal kezdem, aminek örülök. Örülök annak, hogy a most folyó vitában a múlt évivel ellentétben már nemigen kell bizonygatni, hogy a Szigetköznek szüksége van vízre. Úgy tűnik, ezzel elvileg mindenki egyetért. Elvileg – mondom –, mert ha az egyes benyújtott módosító indítványokat, majd azok gyakorlati konzekvenciáit nézzük, vagy azt az időhúzást, ami ennek az anyagnak a tárgyalása körül tapasztalható, nem állítom, hogy célzatosan, akkor kevésbé lehetek elégedett az ügy általános támogatottságával.
Van azonban olyan jelenség is, aminek kifejezetten nem örülök. És remélem, ebben nem vagyok egyedül. Ez pedig az, hogy a vita egyre inkább érzelmi síkra terelődik egyesek felszólalásaiban.
(11.00)
Nemcsak arra gondolok, hogy vannak, akik a mohácsi katasztrófa hangulatát idézik, de anélkül, hogy az egy tál lencsét vagy az ezeréves örökséget emlegető felbuzdulásukat racionális érvekkel támasztanák alá. Nehéz érdemben vitatkozni azokkal is, akik az előterjesztést csak azért utasítják el, mert azt – idézem – a "régi vízügyi gárda" készítette elő. S ezt egyik legnagyobb intellektusú képviselőtársunk mondta: az a gárda, akinek szerintük ab ovo nem lehet hinni.
A hozzászólók többsége persze komolyan mérlegelendő megfontolásokat fogalmazott meg, és ezekkel később szeretnék is érdemben foglalkozni. De egyelőre maradjunk az érzelmi megközelítés problémájánál. Nem gondolom, kedves képviselőtársaim, hogy tudatos demagógiát művelnek azok, akik érzelmileg közelítik meg a kérdést. Ennek alapos pszichikai és szociálpszichológiai okai vannak. De ettől még nem lesz kevésbé veszélyes! És ezt a veszélyt csak úgy kerülhetjük el, ha megnézzük, mi van ennek a jelenségnek a hátterében. Bevallom, jobban örültem volna, hogyha ennél a tárgynál ezt a vitát megtakaríthatjuk. De nem tehetem, miután egyesek "Most dől el Bős, sőt Nagymaros ügye is!" felkiáltással dramatizálták a kérdést.
Mi tehát az oka ennek a könnyen tévutakra vivő érzelmi megközelítésnek? Viszonylag könnyű a dolgom, hiszen csak nyilvánvalóvá kell tennem olyan összefüggéseket, amelyek a vita során már megfogalmazódtak éppen a korábban aposztrofáltak részéről. Ez pedig a vízlépcső és a rendszerváltás kapcsolata. Hogy tudniillik a környezetvédő mozgalmak, a Dunakör és mindenekelőtt a vízlépcsőrendszer kérdése alkották azt a trójai falovat, amelynek segítségével be lehetett venni és lerombolni a létező magyar szocializmus bástyáit.
Ebből az ökológiai falóból rajzottak ki azok az akkori politikai ellenzékiek is, akiknek egyébként nem sok közük volt a Dunához, sem a környezetvédelemhez, de a mozgalom terepet nyújtott számukra a politizáláshoz, ami akkor természetes, indokolt és érthető volt, és akik közül többen itt ülnek különböző pártok soraiban.
Ez a múlt az oka annak, hogy számukra Bős– Nagymaros kérdése a rendszerváltás szimbóluma lett, amelyből éppúgy nem lehet engedni, mint 48-ból vagy 56-ból. Él még bennük az akkori híressé vált jelszó is: vízlépcsőt vagy demokráciát? És úgy érzik, még mindig ez a választás a döntés tétje; ha csak látszólag is, ha csak egy kicsit is engedünk akkori követeléseinkből, akkor magát a demokráciát, magát a rendszerváltást, sőt Magyarország jövőjét tesszük kockára; akkor eláruljuk mindazt, amiért az 1980-as években sok veszély között küzdöttünk.
Mondom: érthető ez a gondolkodásmód, de nincs racionális alapja. Követése pedig éppen a Duna sorsát illetően súlyos következményekkel járt eddig is, és hasonló veszély fenyeget most is.
Nem azt mondom tehát, hogy nem volt helyes, amit akkor, 1987–89-ben képviseltünk, de állítom, hogy már nem lehet ugyanazt ugyanúgy képviselni.
Miért? Mert elfelejtkeztünk arról, hogy a politikában nincsenek örök érvényű igazságok. A célokban sem, még kevésbé a módszerekben. Akkor határozottan, egyértelműen és főleg globálisan a vízlépcső ellen kellett tüntetni, hiszen ezzel együtt magát a rendszert akartuk megszüntetni, és azt hittük, a rendszerváltással a mű sorsa is automatikusan rendeződik. De nem ez következett, nem is következhetett be. Mert ami addig egy gyűlölt politikai szimbólum volt, az az új Kormány számára egy nagyon is reális, mondhatnám materiális problémává vált. Sőt egy bel- és külpolitikai, ökológiai, energetikai, hajózási, gazdasági stb. problémahalmazzá, amit nem lehetett egy tollvonással meg nem történtté tenni, ahogy azt sokan képzelték, ami egy differenciált, sokféle érdeket és lehetőséget, alternatív megoldásokat mérlegelő kezelésmódot igényelt volna, és igen nagy valószínűséggel valódi kompromiszszumkészséget is, amit viszont meggátoltak az említett okokból kiépült reflexek. Pedig nagyon igaza van egyik kedvenc kormánypárti újságírómnak – ilyen szűk körben mondhatom: nomen est omen; bárányszelídségű, de kígyóokosságú –, mikor azt mondta: a kompromisszumok felőrölhetnek egy diktatúrát, a demokráciát azonban csak azok az igazságok veszélyeztetik, amelyeket minden áron keresztül akarunk vinni. Sajnálatosan kiváló példát szolgáltat erre, mutatis mutandis, a Duna ügyének alakulása.
Az általános vita során a környezetvédelmi bizottság korábbi elnöke azt mondta, hogy a bizottság éjt nappallá téve dolgozott és tárgyalt a kompromisszumról. Tanúsíthatom, hogy így volt, már ami a munkát illeti. Mert az a gyanúm támadt, hogy a kompromisszumon nem ugyanazt értjük. Nyilván az elnök úr, aki, sajnos, most nincs itt, felfogására is alkalmazható a már hivatkozott újságíró másik megállapítása, idézem: "A mindent vagy semmit filozófiájára épülő liberális kompromisszumértelmezéstől nehéz lesz szabadulni."
Remélem, ezzel sem a liberálisokat, sem Rott Nándor urat nem bántottam meg, a világért sem akarom őket egybemosni. Nos, képviselőtársaim, így dőlt el, ettől a mentalitástól vezérelve a vízlépcső sorsa. Nem éppen szándékaink szerint. És hogy mikor? Erre Jávor Károly egyik múlt heti megjegyzésére reflektálva tudok választ adni. Ő azt mondta, hogy módosító javaslata lényegében nem tér el a Kormány előterjesztésétől, csak egy icipici változtatást tartalmaz, hogy a vízpótlás ne fenékküszöbbel, hanem szivattyúzással történjék.
Nagyon vigyázzunk az ilyen apró módosításokkal, kedves képviselőtársaim! Volt erre már példa ebben az ügyben, és súlyos következményei lettek.
Mire gondolok? A Kormány 1990 decemberében határozott arról, hogy a csehszlovák féllel a szerződést közös megegyezéssel fogja megszüntetni, és új szerződés előkészítéséről folytat majd tárgyalásokat. A környezetvédelmi bizottság akkor úgy gondolta, hogy biztos, ami biztos, egy kormány mindig hajlamos lehet praktikusan politizálni, tehát nem árt, ha ezt a szándékot egy parlamenti döntés is megerősíti. Így született meg a 26/1991-es országgyűlési határozat. És tartalmában lényegileg azonos volt a kormányhatározattal. Eltekintve egy icipici módosítástól, ahogy ezt annak társszerzője, Jávor Károly mondaná. Valóban, csak három szó volt az egész. A "vízlépcsőrendszer" szó mellé odakerült az, hogy – idézem – "illetve összes főlétesítményei". Ettől a három szótól vált a magyar tárgyaló delegáció mandátuma ultimátumátadási megbízássá, és ezt tette a szlovák fél szándékától és tárgyalási készségétől teljesen függetlenül is eleve megegyezésképtelenné a magyar felet. Emiatt nem tárgyalhatott másról, mint a teljes lebontás módozatairól. A döntés ezzel – nem vitatva annak ökológiai és jogi igazságtartalmát – politikailag teljesen irreálissá vált. És ez az akkori irreális döntés, ez az "icipici módosítás" vezetett abba a zsákutcába, amelynek a vége felé közeledünk. Ekkor dőlt el tehát a Duna és a Szigetköz sorsa. Reméljük, nem véglegesen.
Kedves képviselőtársaim! Ezek után talán meglepő, ha azt mondom, hogy abban mégis van igazság, hogy mostani döntésünk befolyásolhatja a Duna és a vízlépcső ügyét.
(11.10)
Ha nem is úgy, ahogy azok gondolják, akik a fenékküszöb ellen érvelnek. Az összefüggést pedig a dunakiliti duzzasztómű kérdése képezi, mégpedig a sokak által emlegetett és sokak által felelőtlenül elbagatellizált kulcskérdés, a szó szerinti kulcskérdés. Milyen értelemben állítom ezt?
Felvetődött már a vita során az úgynevezett "papírtigris"-ügy, amit sokan – érthető okokból – igyekeznek jelentéktelenné kicsinyíteni, Pap András külön is kért szót emiatt. Pedig ha a C változat abszurd, teljesen elfogadhatatlan voltát felismertük, és láttuk azt, hogy ez számunkra a legrosszabb megoldás, akkor megbocsáthatatlan hiba volt ezt kivitelezhetetlen ijesztgetésnek, zsarolási kísérletnek minősíteni, mint ahogy ezt tették egykori és mai miniszteri tanácsadók, Duna-körös szakértők és egyes képviselőtársaink. Felelősségüket csak növeli, hogy valószínűleg tudták, hogy nincs is igazuk. De mondták, nehogy a Kormány és a Parlament meginogjon, és feladja a mindent vagy semmit alapállást. Mert lehet, hogy a C változat megépítését nem tudtuk volna megakadályozni a korábban vázolt hibák miatt, de arra lett volna esélyünk, hogy az üzemeltetés, a vízszabályozás ne kerüljön teljesen szlovák kézbe, mint ahogy történt, hogy ne jöjjön létre az a probléma, amivel ma a Szigetközben szembenézünk, és amelynek a megoldási módját keressük. Ehhez pedig nem kellett volna más, mint minden egyéb követelésünk és kritikánk fenntartása mellett üzembe helyezni a dunakiliti szabályozóművet.
Tudom, most sokan felhördültek magukban, hogy ezzel feladtuk volna korábbi pozícióinkat. Ezzel érvelt egyik, egyéb kérdésekben körültekintőbb képviselőtársunk is legutóbb, amikor azt mondta, idézem: "A dunakiliti duzzasztónak az üzembe helyezése azt az üzenetet hordozza, hogy Magyarország módosította korábbi álláspontját, és a Duna elvesztését, legalábbis időlegesen, realitásként fogadja el." Jól figyeltek, kedves képviselőtársaim? Tipikus példája ez a korábban jellemzett érzelmi elvakultságnak. Azt mondta ugyanis, hogy nem lehet realitásként kezelni – még időlegesen sem – a Duna elvesztését. Hát mi a realitás? Az, hogy a Duna ott folyik, ahol tíz évvel ezelőtt még folyt, és mi a Szigetközben csak rémképeket látunk? Még mindig nem világos, hogy minden korábbi döntésünk ebből a hibából eredt – gondoljunk csak a papírtigrisre –, hogy nem voltunk hajlandóak tudomásul venni a tényeket? Pedig nem kell jogásznak lenni annak belátásához, hogy a de facto helyzethez alkalmazkodó, a tőlünk függetlenül létrejövő, tényeknek megfelelő, ésszerű és szükségszerű cselekvés korántsem jelenti a helyzet de jure tudomásulvételét, a jogi rendezés lehetőségének, az eredeti állapot helyreállítására irányuló követelés feladását; legfeljebb a jogászoknak jelentett volna több munkát, viszont a mainál lényegesen több vizet is a Szigetköznek.
Nekem nincsenek illúzióim, kedves képviselőtársaim, azzal kapcsolatban, hogy meg tudom győzni az elvakult ellenzőket, de meggyőződésem, hogy a Ház túlnyomó többsége elfogulatlanul és racionálisan tudja követni az érvelést. Folytatom tehát.
Azt állítom, hogy a dunakiliti mű üzembe helyezése nemhogy a befejezés felé vezető lépés lenne, ellenkezőleg, szinte az egyetlen esély arra, hogy megakadályozzuk az eredeti terv szerinti vagy a még annál is rosszabb C változatú befejezést. Most ugyanis még elvileg van esély arra, hogy Dunakilitivel ne csak azt a néhány száz vagy alig másfél száz köbméter vizet terelgessük, amit most kapunk a szlovákoktól, hanem lényeges beleszólásunk legyen abba, mennyi víz kerüljön a csatornába. Erre mondták itt már többen, hogy ez ellenkezik korábbi parlamenti határozatokkal, tehát nem fogadható el. Én viszont úgy gondolom, hogy ez az érvelés egyrészt nem felel meg a tényeknek, másrészt pedig értelmetlen. Nem felel meg a tényeknek, mert ilyen tartalmú országgyűlési határozat nincsen. Olyan van, amely a végleges rendezésre irányuló szerződéssel összefüggésben utal a főlétesítményekre is, ezt már idéztem, de ennek jogilag értelmezve semmi hatálya nincs az átmeneti intézkedésekre. Azt még egy elismert nemzetközi jogász, Valki professzor is elismerte, hogy ez a fajta működtetés formáljogilag nem minősíthető üzembe helyezésnek. A fenti kizáró érvelés tehát nem áll meg. Másrészt viszont – mint mondtam – értelmetlen is, hiszen ha így is szólt volna a döntés, az nincs kőtáblába vésve, azt mi magunk hoztuk, nem egy rajtunk kívül álló vagy felettünk álló erő, hacsak a Duna-kört nem tekintjük annak.
Gondolom, a Parlament nagykorúságát és felelősségérzetét bizonyítaná, ha a BNV ügyében is felül tudná vizsgálni azokat a döntéseit, amelyek a körülmények változása miatt elavultak, mint ahogy tette ezt már bölcsen és sikerrel korábban más esetben. Jogilag tehát nincs akadálya az üzembe helyezésnek.
Műszaki szempontból pedig úgy adná kezünkbe a vízszabályozás lehetőségét, hogy az ökológiailag is elfogadható lenne. Miből gondolom? Biztosan sokan hallottak már a világ legjelentősebb természetvédő szervezetéről, a Worldwide Found for Nature-ről, amelyet WWF vagy Természetvédelmi Világalap néven talán többen ismernek, ha másként nem, a pandamacis emblémájukról. Ez a szervezet kezdettől fogva figyelemmel kísérte a vízlépcső körüli vitát, és támogatta a magyar álláspontot, sokat hivatkoztak rá a magyar környezetvédők is. Nos, ez a szervezet, amelynek ökológiai elkötelezettségét senki sem vonhatja kétségbe, januárban közzétett egy javaslatot a bősi konfliktus megoldására. Ennek lényege az, hogy a Duna rehabilitálását oly módon tartja lehetségesnek, hogy a hajózást az üzemvízcsatornában biztosítja úgy, hogy a vízmennyiség nagyobbik része visszajut a Duna medrébe. Nem megyek most bele ennek részleteibe. Annak taglalásába sem, hogy ez mennyiben azonos az általam évekkel korábban javasolt kompromisszummal. Ami fontos, hogy ez az ökológusok által kidolgozott és támogatott megoldás is feltételezi a kiliti mű üzemeltetését.
Van azonban még egy jelentése számunkra ennek a WWF-javaslatnak. Ez pedig azzal a sokszor emlegetett kérdéssel függ össze, hogy milyen hatása van a fenékküszöbnek a hágai bírósági eljárás eredményére.
Többen elmondták – ma is a vita során –, hogy hiba lenne azzal az illúzióval hozni meg döntésünket, hogy a hágai bíróság úgy ad majd igazat nekünk, hogy ítéletével eltünteti a föld színéről a bősi szörnyet. Igen, a mai állapot bizonyítja, hogy illúzión alapult az a taktika, amely engedte kész helyzet elé állítani a nemzetközi bíróságot, amely testület fogékony az igazságokra, ez a dolga, és ez kétségtelenül nekünk kedvez, de a tényeket, a megvalósult állapotot sem hagyhatja figyelmen kívül. Ez viszont a szlovákok előnye. Ami tehát Hágától várható, az nem egy végrehajthatatlan bontási kötelezés, hanem – ahogy azt Pál képviselőtársunk is mondta – egy optimálisan környezetkímélő üzemeltetés a meglevő műtárgyakkal vagy azok e célból indokolt és lehetséges átalakításával. Ezért lett volna szükséges elkerülni akár kompromisszummal is a C változat kiépítését, és szükséges még mindig megakadályozni a befejezését. Ennek lehetséges eszköze a dunakiliti mű üzembe helyezése, amire – bárhogy nem szeretnénk – úgyis szükség lesz, akkor legalább fordítsuk előnyünkre!
(11.20)
Ezért javasolta a Világ-természetvédelmi Alap a realitásokon alapuló ökologikus megoldást.
Összefoglalva tehát, képviselőtársaim, nemcsak rövid, hanem hosszú távú érdekünk is a kormányjavaslat elfogadása. Nem eltávolít, hanem közelebb vihet a kormányprogramban megfogalmazott és az ellenzék által is támogatott céljainkhoz, ha nemcsak a szívünkre, hanem az eszünkre is hallgatunk. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
