DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Szabad György képviselőtársunk történészként már utalt arra, hogy a mai vita tulajdonképpen a jövőnkről szól, s ha tetszik, akkor a jövőnk értelméről szól. Ha a történészek megpróbálják egy adott korszak teljesítményét megítélni, azt megítélni, hogy egy fejlődő társadalmat vagy egy hanyatló társadalmat tudtak-e produkálni, akkor a gazdasági mutatók alakulásán kívül legalább ilyen súllyal veszik figyelembe a népességszám alakulását, születés-halálozás egymáshoz való viszonyát, hiszen ez a legáltalánosabb mutatója egy társadalom életképességének vagy életképtelenségének.
Ha mélyebben elemzik egy társadalom fejlődését mozgató erőket, akkor már az adórendszer az a Szent István, Szent László óta minden általános iskolai történelemkönyvben rendről rendre vizsgált terület, amely azzal foglalkozik, hogy mennyire igazságosan próbálta az adott társadalom a gazdasági és a demográfiai viszonyok közepette előállított javait felhasználni. Nos, én azt hiszem, hogy az elmúlt 40-50 évben ez az ország - a történészek mindhárom szempontú vizsgálata alapján - nem történelmünk fényes korszakaként fog megjelenni egészen napjainkig, és reméljük, hogy holnapra, holnaputánra, egy generáció múlva ez a kép megváltozik.
Nem akarom elvenni a kedvét senkinek a szüléstől, illetve attól, hogy gyereket vállaljon, ez úgyse sikerülne, de azért, hogy a helyzet nem annyira rózsás, mint Lukovics Évától hallottuk az előbb, ahhoz néhány, szintén összefoglaló adatot kéne mondani.
Ugye, az egyik a népességszám alakulásának kérdése. Ez két összetevőtől függ: hányan születünk, és hányan, hány éves korunkban halunk meg. Most a halandósági mutatók terén a világban a 92. helyen állunk, és ha az ENSZ államait végiggondoljuk, a 92. hely azért bizony valahol Afrika közepén helyezkedik el.
A népességfogyás másik oka az alacsony születésszám. Amióta Magyarországon statisztika van, nem volt oly kevés élveszülés, mint tavaly: 115 ezer élveszülésre ugyanakkor 75 ezer abortusz jutott már, ami igen egészségtelen aránynak tűnik.
A házasságkötések gyakorisága 1960-tól '95-ig ezer férfira számítva 62 házasságról '95-re 33 házasságra csökkent, tehát majdnem felére esett vissza. Ezer nőlakosra 54 százalékról 25 százalékra, tehát több mint felére esett vissza. A válások gyakorisága ezer házasságra 6,5-ről 10,5-re emelkedett. Magyarul: 15 éve több házasság szűnik meg válás, illetve megözvegyülés következtében, mint ahányat kötnek. Tehát a házasságok száma, az érvényes házasságok száma fogy.
Az egyfős csonka család 19 százalékról 23 százalékra nőtt az összes családok között. A családon kívül születettek száma - mint hallottuk - 25 százalék. Ha tehát a családon kívül és a csonka családban felnövekvő gyerekek száma fele a 115 ezer gyereknek, akkor minden ideológia nélkül, én nem állítom azt, hogy kívánatos az egyedül élő nő, mert szabadságát kiteljesítheti, azt sem állítom, hogy a házasság valamiféle magasztosabb értéket képvisel, csak egyszerűen orvosként, biológusként azt kell mondjam, hogy a gyerek felnevelésének legalkalmasabb területe a család. Tehát a komplett család, ahol apa is van, anya is van, mert a gyerek mint felnőttkövető, a személyiség kialakulása során modelleket követ. Egyszerűen a célszerűség diktálja, hogy valami módon mégiscsak preferáljuk a teljes családot - és lehetőleg éppen azért, hogy ne csökkenjen a leendő munkaerő száma -, a teljes és önmagát reprodukálni képes családot, ami bizony nem egygyerekes, egykés családot jelent.
Hiába fogjuk mi a bölcsődék normatív támogatását emelni, nem a jó megoldás véleményem szerint, illetve a szociálpszichológusok egybehangzó véleménye szerint. Ahol igen sok pénzt tudtak bölcsődékre fordítani, például a kibuc bölcsődékre, ahol közösen nevelték, fantasztikus jó nevelési körülmények között a gyerekeket - három gyerekre jutott egy szakképzett pedagógus, oktató, védőnő, nevelő, nem tudom, minek hívjam -, és mégis kiderült, hogy az ezekben az intézetekben kiscsoportokban felnövekvő felnőttek között kétszer annyi a deviancia, az alkoholizmus, a kábítószer-élvezés, kétszer annyi félresiklott életpálya alakul ki.
Miért? Azért, mert alaptétel, hogy az élet első három évében alakul ki az ember alapvető reakciója a világra, akkor tanulja meg, hogy neki mi jó, mi rossz, mi a kellemes, mi a kellemetlen. Az érzelmi életében akkor társulnak a benyomásaihoz, az információkhoz azok az alapvető döntések, hogy kívánja vagy nem kívánja. Ez hároméves korra befejeződik! Kérem, attól kezdve már csak okosodunk - már aki -, többet tudunk, de érzelmi reakcióink alapvetően már nem fognak megváltozni. Én például nem szeretem az édes ízt, mert anyám súlyos diabétesze miatt nem tartottunk otthon cukrot, tehát én kisgyerekkoromban, csecsemőkorom óta nem ettem édességet, s nekem az édesség most sem ízlik. Én szeretem viszont a paprikát, mert véletlenül egyszer beleeresztették a tejbegrízembe a paprikát, és attól kezdve csak paprikás tejbegrízt voltam hajlandó enni. (Derültség.) Így nőttem fel. Higgyék el tehát, hogy alapvetően az ember hároméves koráig tanulja meg a világ dolgaira való reagálást!
Ezért a teljes családban, ahol a későbbiekben az apaszerepre, anyaszerepre fel lehet készülni, a teljes családban felnövekvés nem egyszerűen valami konzervatív érték és ezért támogatjuk, hanem a teljes értékű emberré válás, az emberi lét teljességének az igazi alapja.
Azonkívül a család, hogyha gyerektelen, akkor az tulajdonképpen nem család, hanem legfeljebb egy szexuális-gazdasági kft. Azért kft., mert annyira korlátlan felelősségű, hogy a válások száma ily nagyra tudott emelkedni. Tehát végül is a család azonkívül, hogy valamitől az emberiség életében azért létrejött, és van gazdasági szerepe is - én nem tagadom Marx elemzését a család kialakulásáról -, de nem ez az elsődleges szerep. Az elsődleges szerepe a következő generációk felnevelése, és ez bizony valóban azt jelenti, hogy szeretetben és egymás megbecsülésében kellene élni.
Látjuk, nem így van, a családok száma csökken. A család szerepe, a modell szerepe csökken, ennek következtében a számuk is csökken, a gyerekek száma is csökken. Hát azért ezt mégiscsak be kell látni, hogy ez így nem jó! Nem jó, nem egészséges. Egy ilyen társadalom nem lehet igazán fejlődőképes, nem lehet záloga a jövőnek egy olyan fogyó létszámú családmodell, amely egyre inkább azt az illúziót kelti az emberekben, hogy nincs is szükség családra, egyedül könnyebb boldogulni.
(11.20)
Ehhez járul a jelenlegi személyi adórendszer torzulása, ehhez járulnak az áfa-, illeték- és egyéb rendszernek az egyáltalán nem gyerekbarát megoldásai. Én nem azt mondom, hogy akár az adórendszer, a családi adózás, az egy főre eső tényleges jövedelmet alapul vevő adózás bármilyen formája, amely nem ment csődbe - csak különböző országokban másként, másként módosították. Franciaországban a családi conficiensen alapuló adózást tartják ma a legigazságosabbnak, mert nagyon sokféle megoldás van. Ugyanilyen lehetőség a családi pótlék és a gyed két, más-más rétegeket megcélzó funkciójának egyesítése, hiszen a jövedelemhatárhoz kötött gyes az az alacsony jövedelműekhez jut el, a gyed, tehát a keresetarányos támogatás viszont a magasabb jövedelműek számára kedvező.
Mindez az adózással összehangolva egyszer talán megvalósul nálunk, amihez bizony nagyon komoly munkát kellene a Pénzügyminisztériumnak végezni, hogy mindezek együttes hatását lehessen vizsgálni, együttes hatását a társadalom által megtermelt jövedelmek érvényesülésére a családok egyes tagjainál. De erre tényleg nem látok még csak törekvést sem, azzal intézik el, hogy nem lehet, túl bonyolult. Kérem, az élet bonyolult, és ma már a számítástechnika fejlettsége mellett ezek nem megoldhatatlan feladatok, véleményem szerint legalábbis meg kellene próbálni a Pénzügyminisztériumnak komplexen nézni az embert: úgy, mint termelőt, úgy, mint adózót és úgy, mint a jövőt újratermelő és ezért a gyerekek formájában beruházást vállaló egyént. Mert ez nem jótékonyság, ha én a családokat támogatom. Egyszerűen a gyermek felnőtté nevelése pénzbe kerül, ráfordítást igényel, a haszna pedig az, hogy ezáltal újabb adózókat fogok megjeleníteni. Tehát a költség-haszon elemzés végeredményben alapvetően szintén megoldható lenne, ha nem egy költségvetési évben gondolkoznánk.
Egy fogyó aktív korú, egy elöregedő és egy nem kellően iskolázott népességgel nagyon nehéz dolgunk lesz az egységes Európában. Valóban csak alacsony szintű és kis számú munkaerőt tudunk akkor produkálni az Európai Közösség gazdasága számára.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Tehát véleményem szerint a helyzet egyáltalán nem olyan rózsás, mint hallottuk, az, hogy tragikus, talán túlzás lenne, de mindenesetre aggasztó és figyelmet igénylő.
Már csak egyről kellene gondolkozni, hogy miért is alakult ki ez a helyzet. Az nyilvánvaló, hogy nem négy év, nem hét év eredménye, hiszen a várható élettartam csökkenése 1965-ben kezdődött el, és gyakorlatilag folyamatosan tart - bár az utóbbi egy-két évben némi javulás tapasztalható, 1995-ben még mindig rosszabb, mint '65-ben volt. A népességszám-csökkenés 1981-ben kezdődött el, és azóta folyamatosan tart, sőt gyorsul az évenkénti üteme.
Mi történt itt 1965-től a mai napig ebben az országban? Mi volt '65-80 táján az országban, ami ehhez a folyamathoz vezetett? Akkor zárul le az extenzív iparfejlesztésbe bevonható munkaerőpiac, már mindenkit betereltek a téeszekből az iparba, akit lehetett, már majdnem minden nő dolgozott, aki dolgozhatott, és a katonai, illetve az erőltetett iparosítási feladatok további munkaerő-bevonást igényeltek volna éppen azért, mert extenzív termelés volt.
Nem volt más lehetőség, mint hogy a nyolcórás munkaidőt valami módon megnöveljék, amire egyetlen egy módszer látszott, hogy felébresztettek egy fogyasztási igényt, és némileg lehetővé tették azt, hogy ennek az igénynek a kielégítése érdekében hozzájusson a Trabantjához vagy a víkendházához az állampolgár. Ekkor ment fel a napi átlagos munkaóraszám 11-12 órára. Csakhogy az ország éppen a más irányba elköltött pénzek miatt nem tudott valódi, elegendő mennyiségű értéket előállítani, tehát gyereket is nevelni, meg Trabantot venni, meg víkendházat is venni egyszerre nem ment. Ezért az emberek elhalasztották a gyerekszülést - akkor volt a "kicsit vagy kocsit" időszak -, aztán újra halasztották a víkendház miatt. Tehát kialakult egy olyan fogyasztói szemlélet, amely átmenetileg beáldozta a gyereket, illetve a családot. Azt hittük, hogy ez átmeneti lesz, és majd ha a gazdaság nekilódul, akkor a népesség vagy a társadalom pótolni tudja ezt a hiányt, az emberi deficitet.
Csak sajnos az történt, hogy ez a fogyasztási szemlélet önjáróvá, önmagát felpörgetővé vált, és mára egy igen jelentős presztízsfogyasztás mellett senki számára nem igazán fontos az, hogy a családot, illetve a gyereket ugyanolyan értéknek tekintse, mint mondjuk egy telepjárót vagy egy luxuslakást - már aki teheti -, illetve a másik réteg, a 25 százalék szegény viszont azért nem engedheti meg magának vagy nagyon felelőtlennek, meggondolatlannak kell lenni, mert egyszerűen nem telik rá. Tehát ez az öncélú, önérdekű, csak önmagával törődő ideológia és szemlélet igenis ideologikus kérdés, és ez a szemlélet nagyobb és nehezebben leküzdhető bajokat jelent, mint a gazdasági, az anyagi, az adózási vagy a családi-pótlékbeli gondjaink.
Tehát a közgondolkozás, az, hogy a családban megnyilvánuló szeretet egyúttal az öröm forrása a külsődleges fogyasztás helyett, hogy belülről vezérelt emberként ezeknek az értékeknek tudjak örülni, ez az igazi kihívás a következő évszázad magyar és európai társadalmának. Mert az engem nem vigasztal, hogy a németek ugyanezzel kínlódnak, csöppet sem vigasztal. Az emberiség, mármint a nyugati, a fehér ember kínlódik ezzel a kérdéssel. Valahogy eltévelyedtünk, valahol kívül keressük a boldogságot és nem önmagunkban, nem annak örvendünk, hogy szeretetet tudok adni, és ez az öröm forrása, hanem megpróbálom valamilyen más módon megteremteni az örömeimet.
Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, ahhoz kellene tényleg egy olyan komplex családpolitika, amely nemcsak ismét a pénzzel foglalkozik, nem ismét a javakkal, hanem a neveléstől kezdve a közgondolkozás átalakításáig az értékek felmutatásáig rá kellene arra ébreszteni az emberiséget, hogy sem a kollektív célok, a kollektivizmus céljai, a nagy célok, a nagy internacionalista célok, sem az egyén önérvényesítése és atomként egyéni szabadsága mint cél nem jelent önmagában megoldást. Valahol a kettő között, a más iránti felelősség, a szeretet és az egymással való szolidaritás tudná csak kihúzni a világot abból a csávából, amibe sajnos - véleményem szerint legalábbis - egyre inkább elmerülni látszik.
Magyarországon ezt a problémát különösen fontossá teszi, ha arra gondolunk, hogy ugye szocialista ember nélkül nem lehetett szocializmust csinálni, akkor azt is be kell látnunk, hogy polgár nélkül nem lehet polgári társadalmat csinálni. Márpedig a polgár nem egyszerűen tulajdonos, termelő és fogyasztó, a polgár beruházó, tőkefelhalmozó, és csak a jövőben gondolkozó ember, tulajdonos, termelő tud polgárrá válni, a jövőbe csak a családban és a családja érdekében munkálkodó polgár hajlandó beruházni. Márpedig ha nem ruházunk be a jövőbe, ha nem tekintjük át céljainkat, akkor soha nem lesz polgárság, mert ahogy a gyerek nélküli család nem család, az egészséges család nélküli nemzet nem egészséges nemzet, úgy alapvető sorskérdése - most beszéljünk magunkról - ennek az országnak, de ha majd Európában leszünk, akkor az egész Európai Közösség nevében mondhatom, Európának is, hogy a családot és a mássággal, a másikkal való törődést és az ebből eredő örömet tegyük életünk céljává.
(11.30)
Ehhez kérném a nagyon hosszú és elmélyedt gondolkodást képviselőtársaimtól, és egy kicsit próbáljunk túlemelkedni az évi költségvetés és évi adók szintjén.
Köszönöm szépen. (Taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
