KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Hasonló alkalmakkor utaltam rá; engedjék meg, hogy ismételten elmondjam: van bennem némi kétség a politikai vitanapok funkciójának tisztázottságát illetően. Van bennem kétség, hiszen érzem és átérzem, hogy egy politikai vitanap alkalmat adhat arra, hogy egy kicsit kiemelkedve a törvényhozás napi kényszeréből és logikájából, egy-egy rendkívül fontos, a társadalmat szélesen érintő kérdéskörre megpróbáljunk emelkedettebb nézőpontból átfogó figyelmet fordítani.
Ugyanakkor a kétségem a mostanáig tartó vitát hallgatva csak erősödött. Hiszen úgy tűnik, hogy ehhez az emelkedettebb nézőpont kialakításához az emelkedettség készsége ebben a patkóban nem adott. Úgy tűnik, hogy ez a politikai vitanap leginkább arra lesz alkalmas, hogy ellenzéki képviselőtársaink kemény érvekkel szétverjék a kormány mindazon állításait, amelyeket soha nem mondott, hogy számon kérjék a kormánytól azt is, amit megtett; ezt egyébként nem tudom egyszerű lapszusnak tekintetni. Hiszen ha a vitában részt vevő képviselőtársainkban van elég alázat ahhoz, hogy arra is odafigyeljenek, amit a kormány már megcselekedett, akkor 19 pontjukba nem vennének be olyat, amelyik ma már tény és nem álom.
Van bennem kétség az emelkedettség szándékát illetően azért is, mert ahhoz, hogy egy magasabb nézőpontból tekinthessünk rá a családpolitikára, ahhoz a huszadik kérdést is fel kellene tenni, azt tudniillik, hogy milyen forrásból lehet az előző 19 - sok szempontból valóban jogosnak tekinthető - igényt kielégíteni, és azt a konkrét számot is meg kellene fogalmazni, amelyik az adókulcsok emelésében jelentkező kötelező terhet mutatja. Tudniillik azt senki nem gondolhatja, hogy a megélhetés költségeit bármily távolról is követő családi támogatási rendszert adóemelés nélkül meg lehetne valósítani és ezért nagyon érdekelne, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt hol húzza meg a személyi jövedelem alsó és felső határát ahhoz, hogy 19 pontja teljesíthető legyen. Kíváncsi vagyok, hogy például a felső határnál meg tudna-e állni az 50 százalék alatt.
(10.10)
És végül: az emelkedettség hiánya azért is fenyegető, mert itt most elhangzott néhány olyan mondat is, ami, azt hiszem, a parlamenti vitákban megengedhető, olykor-olykor már szokásossá váló demagógia határán is túlmutat, hiszen beemelni a családpolitikai vitába az elmúlt időszak leginkább választási szándékok által determinált vitáját, a NATO-népszavazás ügyét, enyhén szólva nem ízléses. Azt pedig hadd ne minősítsem, hogy a "büdöskommunistázásnak" ez a tényleg színvonal alatti módja, ami képviselőtársunk kétpercesében megjelent, ma már Magyarországon egy árva szavazatot sem hoz, és ezért azt gondolom, hogy nemcsak felesleges, hanem méltatlan is.
Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Egy ilyen politikai vitanapon, azt hiszem, a kormánypárti képviselőnek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy álmodni, álmodozni a mindenkori ellenzék kiváltsága, a realitásokkal szembenézni pedig a mindenkori kormányzó többség kötelessége. Mégis arra szeretném kérni a jelenlévőket, hogy egy picit engedjük meg egymásnak, vagy próbáljuk meg elérni, hogy ki-ki a másik szerepébe is belegondolja magát. Engedjék meg a kormányzó pártok képviselőinek, hogy maguk is túltekintsenek a pillanatnyilag teljesíthető reális határon; de tegyék meg velünk együtt, hogy belehelyezkednek a kényszerűség kalodájába, és azt is mérlegelni próbálják, hogy itt és most mit lehet megtenni, és a lehetségesből próbálják meg levezetni a kívánatost.
És hogy én magam mennyire hajlandó vagyok erre: engedjék meg, hogy a közelmúltban egy nyilvános tanácskozáson elhangzott mondást idézzek. Miszlivetz Ferenc azt mondta, hogy a mai társadalom legnagyobb lélektani élménye a szabadság-szegénység traumája. Ez az ország kiküzdötte magának a szabadság és demokrácia jótéteményét ugyanakkor átél egy olyan társadalomlélektani válságot, amelyre nem készülhetett fel, hiszen a mélysége nem is volt előre látható.
A szegénység régi kínjához az előre nem számított, az előre nem látható mélységű, új szegénységbugyrok csatlakoztak; a régi és az új szegénység egymásra csúszott abban a világban, amelyikben élünk, hiszen tudjuk, hogy már a '80-as években a képzetlenek, a lemaradó régiókban élők voltak a szegénység által leginkább fenyegetettek. De tudjuk azt is, hogy a rendszerváltás után a '90-es évek elején ránk szakadt egy nem számított mértékű hatalmas munkanélküliség: rövid idő alatt 1,5 millió ember szorult ki a munkaerőpiacról. És azt is tudjuk, hogy a munkanélküliség által hordozott szegénység mellé csatlakozik egy sajátos demográfiai szegénység, amelyre Schwarcz Tibor képviselőtársam utalt, hiszen a szegénységnek valóban gyermek- és női arca van; de azt is hozzátehetnénk, hogy a szegénység arca sajnos nem fiatal, hiszen a gyermekek mellett az idős embereket is fenyegeti a szegénység újfajta ijesztő árnyéka. És végül hozzá kell tennem: azt hiszem, Pusztai Erzsébet igazolhatja, hogy magam is olvasom a háztartásipanel-vizsgálatokat. Halmozottan, kumuláltan jelenik meg a szegénység a cigányság körében. Nem szégyen külön beszélni az etnikai szegénységről, hiszen a képzetlenek, a munkanélküliek és a nagyon sok gyermeket nevelők többsége ma a cigány családokból kerül ki.
Ebben az újfajta világban természetes, hogy átalakul a család funkciója és ezen belül átalakulnak a férfi és női szerepek, hiszen miközben - még egyszer megerősítem - másfél millió ember szorult ki a munkaerőpiacról, hosszú időn keresztül a munkanélküli nők számaránya kisebb volt, mint a munkanélküli férfiaké. Ennek az okairól más körülmények között érdemes újra beszélni. A női foglalkoztatás azonban sokkal nagyobb mértékben csökkent, mint a férfiak foglalkoztatása.
A munkanélküliség rátája, a munkanélküliség százalékos aránya folyamatosan csökken. Növekvőben van viszont egy másik szám, amelyik a szociális gondoskodás szerepét értékeli fel: ez a másik szám az úgynevezett függőségi ráta, az eltartottak és a foglalkoztatottak aránya. Tudjuk, hogy az elmúlt időszakban viszonylag könnyen lehetett nyugdíjassá válni; tudjuk, hogy kényszerből vagy szabadon választva a nők egyre nagyobb arányban választották az otthon maradást; nőtt a háztartásban dolgozó nők számaránya, és a 15-74 éves nők körében - a statisztika őket tekinti aktív korúaknak - az aktív keresők aránya 24 százalékkal csökkent. Természetesen van az eltartottak aránynövekedésének egy örvendetes sávja is: az, hogy nő az oktatásban hosszú időn át részt vevő fiatalok száma; és azok a fiatalok, akik meghosszabbított középfokú képzésben vagy felsőfokú oktatásban vesznek részt, jobb eséllyel, később kerülnek ki a munkaerőpiacra, és nem a munkanélküliek számát növelik.
Mindez a nők és a család szempontjából azt jelenti, hogy a családok belső tehermegosztása - ismét a nők rovására - egyenlőtlenné válik, és ez az egyenlőtlen tehermegosztás is nehezíti a nők visszatérését a munkaerőpiacra.
Természetesen a diagnózis után azt kell mondjam, hogy a terápia lehetséges eszközeit mindannyian ismerjük. Nem hiszem, Selmeczi Gabriella komolyan gondolhatja, hogy a részfoglalkozás fontosságát a kormánypárti oldalon az ezzel foglalkozók nem ismerik; viszont a munkaerőpiacnak is megvannak a maga független mozgástörvényei. És azt sem hiszem, hogy ellenzéki képviselőtársaim tőlem hallják először, hogy a tőke nem arról híres, hogy jótékony; a tőke nem altruista; a tőke meg akar térülni. És ehhez a megtérülési törekvéséhez a munkaerőpiacról is megfelelőképpen válogat. Ezért azt gondolom, hogy minden olyan javaslat, amelyik a jelenlegi munkaerő-piaci helyzettel nem számol, és nem számol azzal, hogy a munkaerőpiac felvevőképessége lényegesen csak 2005 után fog változni, újabb feszültséget szül.
Lezsák Sándortól bocsánatot kérek azért, hogy magam is a "terhes nő" kifejezést használom: én azt gondolom, a gyermek a legnagyobb áldás, ami az ember osztályrészéül juthat - mondom ezt mind édesanya és nagymama. De bocsásson meg, van egy jogi nyelv, és ha a jogi nyelv például terhességi gyermekágyi segélyről beszél, akkor az nem azt jelenti, hogy én, aki a jogi nyelvet használom, elutasítom azt, hogy a gyermek az én életemben is áldás. Következésképpen, ha Selmeczi Gabriella arról beszél, hogy a terhes nőknek fizetett szabadságot javasol, én hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy ezzel egy dolgot a mai körülmények között, a mai munkaerőpiacon biztosan el lehet érni: azt, hogy a fiatal nőket még kevésbé fogják legális körülmények között alkalmazni, mint eddig, hiszen a munkaadót, a magántulajdonost aligha lehet rákényszeríteni arra, hogy fizesse ki azt a többletköltséget, amit a várandós édesanyák juttatása jelentene.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, ahhoz, hogy álmodni lehessen, ahhoz, hogy felelősen és együtt álmodhassunk, szembe kell nézni a szegénységtraumának a családokat érintő szeletével. Egyetértek azokkal, akik arról beszéltek, hogy a munkanélküliségből származó szegénység nagyobb arányban sújtja a gyermeket nevelő családokat, mint az egyfős háztartásokat, a házaspárokat vagy az egy gyermeket nevelőket. Egyetértek azokkal, akik elmondták, hogy a nők által vezetett háztartások különösen hátrányos helyzetben vannak, hiszen a gyermeküket egyedül nevelők négyötöde nő, és az egyedülálló idős nők, az özvegyek társadalmi helyzete is különösen hátrányos. És arra már csak emlékeztetni szeretnék, hogy nem véletlenül javasolta a kormány az özvegyi nyugdíj új rendszerét.
Ebből következően mindaddig, amíg bizonyíthatóan összefüggés van a családnagyság és a szegénység között, fent kell tartani a családtámogatási rendszereket. Őszintén szólva ez közhelynek tűnik, de nem is biztos, hogy az, hiszen nálunk sokkal gazdagabb országokban - például az Egyesült Államokban, Ausztráliában - nem működnek ilyen rendszerek.
(10.20)
Nálunk viszont - éppen azért, mert egy működő piacgazdaság alapjait rakjuk le - a piacgazdasággal összeegyeztethető családtámogatási formákra van szükség. Bebizonyosodott, hogy az ártámogatás eltorzítja a piaci viszonyokat, ezért nem az árakban, hanem a gyermeket nevelő családoknak adott célzott támogatással kell ezt a kiegyenlítést a lehető legjobban megtenni.
Ezért azzal kell szembenézni, hogy milyen alapon határozhatjuk meg a családtámogatási rendszer funkcióit, módszereit és lehetőségeit. Meggyőződésem szerint két módon: közösségi értékválasztás és a gazdaság teherviselő képessége szerint. A közösségi értékválasztás alapja természetesen mindig a gazdaság által is determinált, és hitem szerint nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban a Gallup Közvéleménykutató Intézet adatai bizonyítják: megváltozott a közösségi értékválasztás alapja és aránya. Tíz évvel ezelőtt a véleményt mondók nagyobb része úgy vélte, hogy a gyermeknevelés költségeit a szülőknek és a társadalomnak egyformán kell viselnie. Ma a véleményt nyilvánítók nagyobb része azt mondja, hogy a társadalom szerepvállalásának növekednie kell, és csak egy nagyon csekély rész mondja azt, hogy kizárólag a szülőknek kell felelősséget vállalniuk a gyermekek neveléséért.
Ebből a változásból meggyőződésem szerint le lehet vonni azt a következtetést, amit többen hangsúlyoztak ma, hogy igenis, a családnagyság meghatározza a családok életminőségét, és a társadalom és a családok közös teherviselésének legjobb formáit kell megtalálni. Sokak nevében mondom: a rászorultsági elven bevezetett családtámogatási formákat nem lehetett az adott pillanatban elkerülni, nem lehetett az adott pillanatban ideálisat, mást, a társadalom igazságérzete szempontjából jobban elfogadhatót kiválasztani.
A rászorultsági elv természetesen szelekciós elv, de akkor elfogadható, ha jól működik, és ha a szelekció alapján valóban a leginkább rászorultak részesülhetnek a támogatásból. Mi magunk is tudjuk, hogy ez a szelekciós alapon működő rendszer mi miatt bírálható. Tudjuk azt, hogy ha a határok merevek, akkor a merev határok jövedelemletagadásra ösztönözhetnek, és a legális munkavállalástól a gazdaság szürke-fekete szférái felé terelhetik a munkavállalási szándékot. Tudjuk azt - és ugye, egyetlen ellenzéki képviselőtársam sem gondolja, hogy a jelenség '94 után született -, hogy a valódi jövedelmi viszonyokat nem tükrözik az adózás alapjául szolgáló jövedelmek. Ezért a leghátrányosabb helyzetben a csak és csupán bérből és fizetésből élők vannak, hiszen nekik minden egyes jövedelmi forintjuk megjelenik a fizetési szalagjukon, és ezután tisztességgel adót fizetnek. De nem hiszem, hogy ez a tény önmagában elriaszt a gyermekvállalástól, nem hiszem, hogy ez a tény önmagában ellenösztönző lenne abban a kérdésben, hogy az élet legnagyobb ajándékát egy fiatal család vagy egy fiatal házaspár elvállalja-e. Úgy gondolom, hogy Selmeczi Gabriella sem ennek alapján fog a saját életében dönteni arról, hogy vállal-e gyermeket vagy nem.
Azt gondolom, hogy ennek a rászorultsági elvű ellátásnak komoly hibája, hogy éppen a bizonyos merevsége miatt a sajátos családi élethelyzetekre nem tud megfelelően rugalmas választ adni, hiszen pontosan tudjuk, hogy a gyermeket nevelő családok életében vannak költségcsúcsok. Nagyon sokba kerül ma egy újszülött gyermeket hazavinni és elindítani az emberi élet útjára - ez bizony ma hatszámjegyű összeg. De azt is tudjuk, hogy nagyon sokba kerül az iskolakezdés, különösen azokban a családokban, ahol több iskolás gyermek van. Azt is tudjuk, hogy a meghosszabbított tanulmányi időnek óriási a társadalmi haszna nemcsak rövid, hanem hosszú távon is, de a felsőoktatási tanulmányok finanszírozása ma komoly családi terhet is jelent.
A rászorultsági elv akkor vállalható - és ezért a kormányzat eddigi intézkedéseivel mindent megtett -, ha a legjobban célzott és a legigazságosabban kiválasztott csoportokhoz jut el. A három gyermeket nevelő családok kiemelése a rászorultsági elv hatálya alól, illetve a beteg gyermeket nevelő családok kedvezményezése ezt az igazságosságra törekvést bizonyítja.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha nem is álmodunk, a jövőre vonatkozóan együtt gondolhatjuk végig, hogy mit lehet vagy mit kellene változtatni. Természetesen együtt valljuk - és nagyon jó lenne, ha ellenzéki képviselőtársaink is belátnák, hogy ezt együtt valljuk -, hogy meg kell tenni mindent a juttatások reálértékének javításáért. Egyik ágon, egyik módon úgy, hogy a rászorultsági limiteket mindig párhuzamosan változtassuk a reálbérek alakulásával, és ha a reálbérek emelkednek, akkor ezzel arányosan emelkedjenek a rászorultsági határok. A másik módon pedig úgy, hogy igen, egyetértünk, próbáljuk meg a nagy reálérték-veszteséget lassan, a gazdasági-költségvetési realitásokkal párhuzamosan visszaadni, és kezdődjön el a nyugdíjtól nem függő gyermektámogatási összegek reálértékének emelése. Azért tettem a különbségtételt, mert a családi támogatások egy része - erről már szó volt - össze van kötve a nyugdíjak emelésével. Azt pedig mindenki tudja - ellenzéki képviselőtársaim is -, hogy a jövő évben a nyugdíjak reálértéke jelentősen nőni fog, következésképp az ehhez kapcsolt ellátások értéke is emelkedik.
Úgy gondolom, hogy ez sem jótékonyság kérdése. Ez az együttes álom gazdasági realitás, hiszen a családi ellátások reálértékének emelése stabilizálja a fogyasztást - szeretnék Szabad képviselő úr drámai kétpercesére utalni -, és természetesen stabilizálhatja azt a szándékot is, amely hitem szerint minden magyar család szándéka és törekvése, hogy ne csak önmagát reprodukálja, hanem járuljon hozzá a nemzet jövő évezredbeli életéhez.
Tisztelt Képviselőtársaim! Kibontakozott egy vita arról, hogy a sajátos értékválasztásunkban minden egyes gyermek érték-e. Művita, álvita, hiszen nincs közöttünk senki olyan, aki erre nemmel válaszolna. Azt gondolom, hogy a közös álmodozásban igen, lehet közös pont közöttünk, hogy minden gyermek neveléséhez járuljon hozzá a társadalom. Nem a hibásnak bizonyult módon, hiszen a családi adózási rendszer nem vált be, a családi adózási rendszerből azok csúsznak ki, akiknek a legnagyobb szükségük volna a támogatásra. De már a nyugdíjrendszer korszerűsítésénél bizonyítani tudtuk, hogy sajátos magyar, sajátos kelet-közép-európai problémáinkra sajátos rendszerbeli válaszokat tudunk adni. Ezért meggyőződésem, hogy lehetőségünk, sőt kötelességünk is, hogy olyan távlati rendszert dolgozzunk ki, amelyben az adókedvezmény és a szociális családi támogatási formák úgy kapcsolódhatnak össze, hogy a "minden gyermek érték" közös elvének is eleget tudjunk tenni.
Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Azt szokták mondani, hogy a nemzetek, az országok, az emberiség élni akarásának legfőbb bizonyítéka az, hogy a háborúk után fölszökik a születési arányszám. Ezt egyébként tudjuk: ma velünk él a század legnépesebb korosztálya - az első világháború után született idősekről van szó. Tény, hogy 1990 és '94 között ez a gazdaság a második világháború veszteségeivel azonos nagyságrendű veszteséget szenvedett el. Ha ezt egy picit háborús veszteségnek tekintem, akkor azt szeretném, ha ez a mai politikai vitanap nem venné el a reprodukciós kedvet azoktól, akik hiszik, remélik, hogy gyermeket nevelhetnek egy kiegyensúlyozott, boldogabb világban. És ha nem vesszük el a kedvüket ettől, akkor ma nem ültünk itt hiába.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
(10.30)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
