DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nagy divat nálunk saját teljesítményeink lebecsülése, a sehová sem vezető önsajnálat. Egy sommás megállapítást idézve azt mondhatjuk, hogy a középosztálybeliek a politikát még mindig a panaszkodásra használják; nos, azt hiszem, nem csak a középosztálybeliek. A napi gondok között őrlődve és a történelem nyomasztó kényszerei közepette legtöbbször észre sem vesszük haladásunkat. Pedig az sem volna csoda, ha eredményeink láttán a túlzott elbizakodottságtól kellene óvnom hallgatóimat itt most, erről a helyről. Hiszen az a pálya, amit ez az ország bejárt a trianoni összeomlástól az Európai Unió kapujáig, az joggal nevezhető páratlan teljesítménynek. Ez a megtett út bátoríthat minket arra, hogy az előttünk álló nehézségekkel is meg fogunk tudni birkózni.
Magyarország 12 évvel ezelőtt szabadon választott első kormánya, Antall József vezetésével az európai utat választotta. Az MDF, amely akkor a kormány vezető ereje volt, azóta is mindent megtett, és megtesz a jövőben is annak érdekében, hogy az európai úton maradjunk. Ez a visszatérés egy olyan 40 éves elmaradás után történt, ami nehézzé tette a feladatot. Sok akadályt kellett legyűrni, sok áldozatot vállalni, és közben pedig számtalan igazságtalanságot elviselni. És most a csatlakozás előtt állunk, és abban reménykedünk, hogy a cél nem mozdul tovább 2004-nél. Az előttem felszólaló képviselőtársam említette már azt az élményünket, ami közös volt Európának ebben a felében, hogy hosszú ideig úgy tűnt, mintha a csatlakozás dátuma olyan volna, mint a látóhatár, a horizont, hogy minél jobban igyekszünk felé, annál jobban távolodik.
2001. február 26-án azonban az EU-tagállamainak külügyminiszterei aláírták a nizzai szerződést, amelyet másodjára még az ír népszavazás is megerősített, és 2001. december 11-én a laekeni döntéssel felállt a konvent, amelynek záróokmánya a megújuló Unió szerkezetét és működését megszabó döntéshez vezet. Az, hogy belevonták a tagjelölt országokat a konvent munkájába, önmagában előrevetíti felvételüket. Ennek ellenére őszintén meg kell mondani, hogy nehéz tárgyalások állnak előttünk. Mégis, az október 24-ei Chirac-Schröder-találkozó, majd a 15-ök brüsszeli csúcsa újabb egyértelmű jelzést adott arra, hogy lezárult a nyugati tétovázás elnyúló időszaka, és az Unió elhatározta magát a bővítésre. Bár talán immár elfelejthetjük azt a nekünk lehetetlennek tűnő gondolatot, hogy a csatlakozó államok bármelyike nettó befizetéssel támogassa a közösséget, akkor is világos viszont számunkra, hogy térségünknek kevesebb pénzjuttatásból kell megoldani a felzárkózást, mint amennyi például Spanyolországnak jutott a nyolcvanas években.
Ugyanakkor számolnunk kell a közvetlen beruházások csökkenésével is az országban, különösen, ha a versenyfejezet lezárása esetleg megszünteti azt a lehetőségünket, hogy adómentességgel csalogassuk be a tőkét. Mert az okos Magyarországnak elnevezett beruházásösztönző program elmaradt népszerűsítése és fanyalgó fogadtatása csak hangsúlyosabbá teszi a Széchenyi-terv kifulladását. Vajon tényleg kifulladt, vagy pedig kifullasztották? Forráshiányra hivatkoznak mostanság, de az előirányzott 308 milliárd forintból csak 197 milliárdról döntöttek. Arról is értesülhettünk, hogy a célelőirányzatnak csak 70 százalékát pályáztatják meg. S ha ezt elfogadjuk, akkor is hiányzik mintegy 30 milliárdnyi pályázható pénz. Kérem az üvegzsebeseket, figyeljenek, hova lett ez a pénz!
Tudjuk azt is, hogy a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége a lassan körvonalazódó kormányzati elképzelések helyett tényleges gazdaságfejlesztési lépésre tett ajánlatot. A termelővállalatok társasági adóját kívánta csökkenteni, amitől viszont a pénzügyminiszter lett ideges. Hogyisne, az okos Magyarország 16 milliárdos kiadást jelent a költségvetésnek, a társasági adócsökkentés pedig ennek tízszeresét jelentené. Mert igaz, hogy elhárult az a veszély, hogy Magyarország az első, a 2004. évben 180 millió euróval rosszabb helyzetbe kerül, mint 2003-ban, amikor az előcsatlakozási összegeknek bővebben kell érkezniük, az Unió közös álláspontja szerint a térségfejlesztési alapok az első három évben legfeljebb 23 milliárd eurót tehetnek ki. De átcsoportosítanak, előrehoznak kifizetéseket, hogy a belépőknél ne következzék be helyzetromlás.
A nehézségekre jó példa a SAPARD-program. Ahol segítene, a mezőgazdasági termelés versenyképességének fenntartásában, ott különösen nyilvánvaló, hogy a gazdák továbbra sem nélkülözhetnék a hazai támogatásokat. Hiszen eltekintve a SAPARD-dal járó irdatlan bürokráciától, amiben sajnos a magyar hivatali szervek, szakhatóságok sem mindig könnyítik meg a vállalkozók dolgát, a tervezett beruházás végéig a jelentkezőknek kell megfinanszírozniuk a teljes beruházást. Ezzel pedig épp a tőkehiány gondján nem segít. És közben azt látjuk, hogy a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium felfüggesztette az új mezőgazdasági gépek vásárlásának és lízingelésének a támogatását. Egyáltalán, ha tekintetbe vesszük, hogy egy előfinanszírozott számla útja a brüsszeli kifizetésig jó esetben is fél évnél tovább tart, akkor megint beleütközünk a saját pénzemhez való hozzájutás lassításába, amit Magyarországon minden beszállító olyan jól ismer. Országos szinten pedig ezzel számolva az eljárás vontatottsága lecsökkentheti még a 2003-ban ténylegesen kifizetésre kerülő támogatást, és ez megkurtíthatja az ennek alapján számolt 2004-es térítés összegét is.
Azt hiszem, hogy a magyar mezőgazdaság elmaradása a kormányoldalról elhangzottakkal, a miniszterelnök úr szájából elhangzottakkal szemben nem az utolsó négy évben, hanem az utolsó két évtizedben történt meg, és idetartozik az, hogy Magyarország a belépés pillanatától számíthat ugyan a közvetlen mezőgazdasági támogatásra, de csak nagyon csökkentett, 25 százaléknyi mértékben. Ennek a tízéves felfutása egyrészt hosszú ideig fenntarthatja a magyar gazda versenyhátrányát, erről is beszéltek már ma, másrészt 2006 után új költségvetési ciklus kezdődik, és azutánra, amikor már bent leszünk, nyilván nem akarunk terheket vállalni.
Ha a kormány nem képes ennél jobb arányt kiharcolni, akkor legalább tényleg meg kellene gondolni, hogy azt érje el, hogy az EU a versenyegyenlőség közelítése érdekében hozzájáruljon ahhoz, hogy a magyar gazdák legalább a magyar költségvetésből jussanak közvetlen támogatáshoz, mert a szabályok most ezt is tiltják.
(11.20)
Ha ehhez az EU hozzájárulna, még abban az esetben is a magyar gazdák támogatása körülbelül a felét érné el nyugati versenytársaikénak.
Nehéz egyenlő feltételekről beszélni, hiszen például az EU fenntartja magának a jogot - mint előttem ezt részletesen fejtegették többen is -, hogy a belépők vállalásainak betartását három évig ellenőrizhesse. Ami viszont furcsa benne, hogy maga a bővítési biztos ezt úgy is volt hajlandó értelmezni, mint az újonnan belépő országok védelme érdekében tett intézkedést. Mi nem így látjuk. Ezért hangsúlyozta a köztársasági elnökünk októberi ünnepünk előestéjén az Európai Parlament, az Európai Tanács és Bizottság tagjai előtt tartott beszédében, hogy bár igen fontos számunkra a belépés az Unióba, de az is fontos, hogy ez tisztességes feltételek mellett történjék meg. Szájer József képviselőtársam már pontosan idézte az Országgyűlésben képviselt pártok és a kormány közös, szeptember 19-i nyilatkozatát, amely ugyanebben a szellemben született. Éppen ezért elfogadhatatlan számomra is a kis- és középvállalkozások fejlesztésének elégtelen mértéke a jövő évi költségvetésben, éppen a tervezett csatlakozás előtt, az utolsó felkészülési évben, amikor még volna lehetőségünk előnyt nyújtani honfitársainknak.
Ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyar gazdatársadalom meg tudjon élni a földből, és ezért az ne kerülhessen spekulánsok kezére; hogy csökkenjen a termelők kiszolgáltatottsága; hogy például leálljon végre a szőlők kivágása. Mert termőföldügyben az a helyzet, hogy én elhiszem, hogy a tárgyaló fél a javamat akarja, pontosabban a javainkat - de ne adjuk, olcsón semmiképpen!
El kívánjuk érni, hogy a csatlakozás után maradjanak itthon is szakembereink, és ne szippantsák el őket a mieinkhez képest toronymagas nyugati bérek; hogy ne fokozódjék az a tőkehiányunk, amit a pénz szűkösségénél is súlyosabbnak élünk meg: a humántőke, a kiművelt emberfő.
Mindezek szinte természetes igények, különösen a csatlakozás előestéjén, és nem látom, hogy a csonttá fogyott költségvetésben hogyan használjuk ki az utolsónak tartható Unión kívüli évünket.
A nehézségeket tehát vitathatatlanul nagynak látom, akkor is, ha lesznek, akik hajlamosak Európa-ellenességnek is átfogalmazni aggodalmainkat, mert Horn képviselőtársamnak azt mondanám, hogy a bírálat és az ellenzés nem azonos; tisztán kell látnunk és őszintén kell beszélnünk a nehézségekről is. És nemcsak én vagyok így ezzel: a The Economist gazdasági világlap szerkesztőségi cikkében még sokkal sötétebb képet fest, amikor úgy vélekedik, hogy az uniós felvételre jelölt államok gazdaságának gyengesége, a költségvetési hiány nagysága azt sejteti, hogy a felvétel átcsúszhat 2005 elejére, esetleg későbbre, mert szerinte Közép-Európa várományosainak legalább 15-20 évre van szükségük, hogy felzárkózzanak Nyugat-Európához, és állítja ezt úgy, hogy ugyanakkor tekintetbe veszi azt a tényt, hogy ennek a térségnek a lemaradása tulajdonképpen a hidegháború alatt történt, és az emberi erőforrásai és a hagyományai lehetővé teszik a felzárkózást.
Hál' istennek azonban ennél kedvezőbb az összkép, ha a legutóbbi, immár összefoglaló jellegű országjelentést olvassuk. Ebből kirajzolódik legutóbbi fél évtizedes fejlődésünk, és természetesen azok az előttünk álló feladatok is, amelyeket európai nézőpontból fontosaknak kell tartanunk, ilyen a korrupció megfékezése, a cigányok társadalmi beilleszkedésének elősegítése, az önkormányzatok pénzforrásainak növelése és a hátralévő jogalkotási feladatok mellett a jogalkalmazás hatékonyságának növelése, a mezőgazdaság és a térségi politika intézményfejlesztése, ugyanígy a hatékony működés és ellenőrzés biztosítása a közlekedés, a környezetvédelem és a pénzügyi ellenőrzés területén. Ehhez járul az élelmiszer-biztonság, a piacfelügyelet szervezeti fejlesztése, a határőrizet erősítése, a termékek minőségének, a munkavédelemnek, a környezetvédelemnek szervezeti erősítése.
Itt abba is hagynám a felsorolást, mert nem akarok eljutni az importált halak méret szerinti ellenőrzésére vonatkozó szabályozás módosításának sürgető szükségességéig. Ugyanis meggyőződésem, hogy az Unióba való belépés számunkra elsősorban magyar szemmel vizsgálandó. Míg az EU legtöbb követelményét tekintve hosszabb távon számunkra is előnyös feltételeket kínál, addig vannak olyan húsba vágó érdekeink, amelyeket nekünk kell tudni megfogalmazni, és nekünk kell megtalálnunk a választ is reájuk. Mindenképpen életveszélyesnek tartom azt az eléggé elterjedt Pató Pál-i hozzáállást, hogy gondjainkat majd az EU megoldja. Csak abban bízhatunk, hogy mi magunk megoldjuk, de úgy, hogy az Európa számára is elfogadható legyen. A saját fejünkkel nekünk kell gondolkoznunk, más nem teszi meg helyettünk.
Hogy ne a levegőbe beszéljek: emlékezzünk csak a Duna elterelésére! Mekkora volt a felháborodás, és milyen bizonyossággal érezték sokan azt, hogy ezt nemzetközi bíróság elé kell vinni, mert Európa nem tűrheti, hogy békeidőben egyoldalúan eltereljenek egy határfolyót. És hol tartunk ma? Kicsit több vízért esengünk az égiekhez és a szomszédoknál, pedig mindannyian tudjuk vagy legalábbis érezzük, hogy a XXI. században aztán igazán a víz az élet. Vagy vehetjük a másik megoldatlan kérdésünket, a szomszéd országokban élő magyarokról szóló törvény hányatott sorsát. Belviszályaink miatt ezt "sikerült" nemzetközi térre kivinni, pedig józan ésszel nem is volt várható más uniós vélemény, mint hogy rendezzük helyben szomszédainkkal a kialakult feszültséget az Európa Tanács velencei bizottságának jogi ajánlásai alapján.
Azt hiszem, hogy a mi szempontunkból a kérdés kulcsa, végül is egész jövő fejlődésünk kulcsa népesedési helyzetünk. Egyszerűen fogalmazva: sok egészséges, művelt emberre van szükségünk. Ezzel szemben szomorúan közismert tény, hogy a magyar népesség hazánkban és határainkon túl is egyre csökken. Ennek következtében egyre több a kora miatt mások segítségére szoruló ember. Egészségügyi statisztikáink is figyelmeztetőek: fontos volna teljes erővel folytatni a népegészségügyi programot.
Közhely, hogy a gazdaság motorja az ember, és világos, hogy az Orbán-kormány azért hozta családtámogató intézkedéseit, hogy legyen kikre építeni az ország, a nemzet jövőjét. Mi ebből a szempontból is vizsgálunk és megvizsgálunk minden további népjóléti intézkedést. Ha azt akarjuk, hogy tényleg fennmaradjon társadalmunk és működőképes legyen, akkor mindent el kell követnünk annak az ártalmas szemléletnek a kiküszöbölésére, amely kimutathatóan terjed, és amely nem vállal fáradságot és felelősséget a következő nemzedékekért. Ha itt nem lesz lényegi javulás, akkor Európa sem ment meg minket az összeomlástól, akkor hiába berzenkednek sokan a menekültek ellen, kelleni fog a külföldi munkáskéz. Élhető országot teremteni csak a mi feladatunk lehet, azt nem ajándékozhatja nekünk Európa.
De vajon ezek a nemzeti szempontok, ezeknek a felvetése azt jelenti, hogy nem előnyös számunkra az EU-csatlakozás? Ugyan, dehogy! Csupán a túlzott reményektől és a tétlen csodavárástól óvnék; ki kell mondani a gondokat, az európai népek szervezett szolidaritása mindannyiunk érdeke. Ki ne fogadná örömmel a Laekenben meghirdetett célt, hogy váljunk a szabadság, igazság és biztonság térségévé? Ki ne látná be, hogy a világkereskedelemben való előnyös részesedésünk szempontjából ugyancsak hasznos, ha egy versenyképes méretű, összeurópai piac részesei leszünk, és ugyancsak eredményesebb a globalizációs ártalmak leküzdése közös európai erőfeszítéssel? Nagy feladat, nagy lehetőségekkel - ennek kell hihetetlenül rövid idő alatt megfelelnünk. De hogy ez így legyen, ebben a munkában, az új Európa építésében nekünk is részt kell vállalnunk, és ezen belül elszántan küzdeni közösségünk érdekeiért, hogy aztán ne úgy legyünk gazdag ország, mint egyes harmadik világbeli országok, hogy nagy az egy főre eső jövedelme, csakhogy azt egyáltalán nem osztják szét.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
