LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! Az elmúlt hetek reménytelen küzdelmei ellenére él még bennem az illúzió, hogy nem a jegyzőkönyv temetőjébe mondom az alábbiakat. Él az az illúzió, hogy ha nem is itt sikerül meggyőzni képviselőtársaimat, illetve a tárca képviselőit, de talán utánaolvasnak, és elgondolkodnak egy-két jegyzőkönyvbe mondott indoklással kapcsolatban.
Az ajánlás 4. pontjában a bizottsági vita ellenére nem tartom szerencsésnek az oktatási bizottság módosító javaslatát: nem jobb a „kivételezés” szónál a „kedvezés”. Az alapprobléma az, hogy az egyenlő bánásmódot hatósági kényszer útján megvalósítani szándékozó törvény nem tud mit kezdeni a pedagógiai munka lényegével, azzal, hogy az egyéniségükben különböző gyermekek eltérő adottságaihoz alkalmazkodva kell minél több hasznosítható ismerethez juttatni a gyermekeket. Miért kell ilyen egyenlő bánásmódban részesíteni olyan gyermekeket, akiknek sikeres nevelése különböző bánásmódot követel meg? Van olyan gyermek, akit elég félévente egyszer-kétszer feleltetni, de van, akit ötször is kell. Van, akitől nem lehet elvárni egy közepes időigényű rúdmászást; van, akivel szemben elégedetlennek kell lenni jó időeredmény esetén is adottságai ismeretében. Van, akinek egy leheletnyivel jobb jegyet kell adni a megérdemeltnél, mert a sikerélmény fejlődőképessé teszi; van, akit ugyanez a bánásmód elbizakodottá tesz. Ezt a pedagógiai munkát nem lehet jól elvégezni a parlament távolságából, ezért tartottam korábban is és most is túlszabályozónak ezt a módosítást, illetve tulajdonképpen a teljes törvénymódosítást.
Az ajánlás 7. pontjában az MDF javaslatával kapcsolatban: látom, a bizottsági vitában Szabó Zoltán képviselő úrnak is voltak aggályai, ugyanis ma a zaklatások, megkülönböztetések döntő hányada a tanulók közösségén belül fedezhető fel. Nemegyszer durva beavatási szertartásnak vetik alá a hozzájuk került új tanulókat, nem ritkán védelmi pénzeket zsarolnak ki a kisebbektől, nyíltan alapos verést helyezve kilátásba a fizetéstől húzódozóknak. A zaklatások túlnyomó többségéért nem a pedagógusok, hanem az etikailag még éretlen tanulók is felelősek. Részben tanítani kellene erkölcstan útján a megfelelő viselkedésre a fiatalokat, részben okosan, hangsúlyozom: okosan szankcionálni kell az ilyen esetek felelőseit vagy az ilyen zaklatások eltűrését, és ezt sem a törvényben kellene, innen a parlament magasságából szabályozni.
Az ajánlás 15. pontjában nagyon röviden az MDF-javaslathoz annyit, hogy a túlságosan merev, számszerűen is meghatározott, nem szakrendszerű és szakrendszerű oktatásban előírt tanóraarányokat kívánja oldani és gyakorlatiassá tenni az MDF képviselőinek módosító indítványa.
Az ajánlás 26. pontjában pedig meggyőződésem, meggyőződésünk, hogy a kerettanterv több, mint ajánlás, távlatban legyengítjük a szerepét, ha ajánlásként szerepeltetjük a törvény szövegében, és ezért tettük ezt a módosító indítványt.
Még e vitaszakaszhoz tartozik a 29. pont, ahol a sajátos nevelési igényű gyermekek köre lényegesen szélesebb, mint a fogyatékkal élő gyermekek köre, akikre korábban vonatkozott ez a törvényhely. Erről beszéltem az általános vita kezdetén bővebben. Meggyőződésem továbbra is, és nem tudtak meggyőzni a bizottsági ülésen megszólalók, hogy felhígul a több figyelmet és törődést érdemlő gyermekek tábora, ha elfogadja az Országgyűlés ezt a parttalanul értelmezhető új fogalmat. Hiszen minden gyermek sajátos nevelést igényel, maga a fogalom tagadja a pedagógia alapelveit.