A dunaparti élet.
A dunaparti élet.
A Dunapart mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A lánczhídtól a Petőfi-térig terjedő corsón az elegáns világ sétál, találkozót ád, társalog (kocsivel ott nem szabad járni); ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk ákáczfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat; hatan czepelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargonczán tolnak becsomagolt dohánybálokat, térdig-vállig gyürkőzött athletai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdűlést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszó-versenyeket. A fényűzés, a munka és az üdűlés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerűlgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.
A Vigadó előtti kioszk.
Ujváry Ignácztól
Folytatja a képet alább a gyümölcspiacz, mely alant a rakparton elkezdődve végig vonúl egész a vámházig, kiszélesedik a plebánia-téren: ernyős sátorokkal és azok nélkűl, hagymafentő sánczok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosár számra; a hamvas kék szilva s a sárgúló őszi baraczk öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy ketté szelve a vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kiméletet kiván: az nem hagyja magát kupaczba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkűl a legsulyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, a kik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben daczolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, a ki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kisérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordúlni a svábhegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldség-áruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.
Tovább haladva a Dunapart mentén, rábukkanunk a nagy baromfi-piaczra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiaczon, a kránczlis hölgyekkel, kik csirkét, libát kinálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész koloniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopoliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malaczok sem, a melyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy új-év napján a malaczpecsenye szerencsét hoz, mert „előre” túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra” kapar!
Ebbe a kedélyes népcsődűletbe elszórva, – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a Laczi-konyhákat.
Egy kis magyarázat kell hozzá.
A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgy hogy a parasztok maguk húzták a laptikát s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátúl maradt a jó Dobzse László, a ki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért híjják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laczi konyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy a ki még abból a fehér czipó közé szorított czigány pecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karczosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?
Egy útcza-kanyarodásnál a baromfi-vásárról a halpiacra bukkanunk.
A halárusnők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délczeg, kidomborúlt alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelűl szánt kisebb fajta viczkándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük.
Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratartó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszíntes házaiba, kedélyes halászlére, a hol aztán nincs egyéb, mint magyarosan készített hal, – meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak – ritkaságképen.
Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kinálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, a mitől a délelőtti órákban visszhangzanak Páris és Nápoly útczái.
Még nehány évtizeddel ez előtt lehetett nehány sajátszerű hangot hallani az útczákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végig kiabálta az utczát a „szalmát vegyenek”-kel, a váczi olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen's a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyar-németűl), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!”, stb. Ma már mind ez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; a kinek valami eladni valója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek.
Most egy intésére a bűvészpálczának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokróczba bugyolált lábbal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi. Az alsó rakpartot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró színjei eszterhajig merítvék a vízbe. A fölséges folyam, közepén egész domborúra duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két összeszorító part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vácz alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alúl, Duna-Földvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettősváros között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyúgépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökűl rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hídászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom! Egész jégmezőket zúdít az álló hídak kőoszlopainak; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra s azokból a folyam házmagasságú torlatokat halmoz a partokon. A közönség éjjel-nappal nyüzsög a kőparton s lesi az ágyúszót. Három lövés a veszély kezdetét jelenti. Hatnál már itt van! Tizenkét lövésnél a menekűlésre kell gondolni! Egy újabb jégzajlás egész halom deszkát hoz magával; valahol az árvíz egy épületfatelepet sodort el. Akadnak merész hajósok, a kik dereglyével behatolnak a jégárba s összeszedik az úszó zsákmányt. Ellenben nagy derűltséget kelt az a jégtáblára szorúlt nyúlpár, mely bámúlva nézi, hogy mennek el mellette a házak. Végre meghozza valaki az örömhírt az állandó árvízbizottságtól, hogy a dunaföldvári jégtorlasz megindúlt. Perczek alatt szájról szájra terjed a mentő szó, s arra tízezernyi ajk kiáltja harsogva az éljent. Megéljenezik a Dunát! Csak a lapátos emberek nem éljeneznek. A jég volt az ő aratásuk.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
