Szerb-horvát nyelv és irodalom. Kušar Marczeltől, fordította Csopey László
Szerb-horvát nyelv és irodalom.
Kušar Marczeltől, fordította Csopey László
Kušar Marczeltől, fordította Csopey László
A Dalmácziában elterjedt szláv szerb-horvát nyelvet az ottani nép egész Éjszak- és Közép-Dalmácziában a Narenta-folyóig, valamint a szomszédos szigeteken is hrvacki jeziknek, horvát nyelvnek nevezi. Déli Dalmácziában a Narentától alább egészen Spizzáig, valamint Curzolán, Lagostán, Meledán és a Rabusa közelében fekvő más kisebb szigeteken a katholikusok arra a kérdésre, hogy micsoda nyelven beszélnek, azt felelik: „naški”, vagyis „a magunk módja szerint”; valaha a Bocchebeli görög-keletiek is így nevezhették a maguk nyelvét; ma azonban úgy a Bocche lakosai, mint az Éjszak-Dalmácziában élő többi óhitűek („orthodoxok”, mint magukat nevezik) szívesebben használják a srpski jezik, azaz szerb nyelv elnevezést.
A régi hazai irodalomban a köznyelvet „horvát”-nak találjuk nevezve a dalmát írókon kivűl némely ragusai költőnél is, míg „szerb”-nek a régi ragusaiak csupán a Balkán-félsziget belsőbb tartományaiban beszélt nyelvet szokták nevezni. Legelterjedtebb kifejezés volt közöttük az inkább tudományos slovinski jezik vagy szlovin nyelv, mely Dalmácziában első ízben 1069-ben Krešimir Péter királynak egy latinúl fogalmazott okíratában fordúl elő. Éjszak- és Közép-Dalmáczia régi írói „horvát”-nak, „szlovin”-nak, sőt „bosnyák”-nak is mondják nyelvüket Boszniáról, hol legtisztábban beszélik; végre Dalmáczia olasz irodalmában mai nap is leginkább lingua illirica-nak, illir nyelvnek mondják a szerb-horvát nyelvet, minek eredete abban a hibás föltevésben gyökerezik, hogy a délszlávok a régi illirek utódai. Ez a nyelv egész Dalmáczia nyelve, de azzal a megszorítással, hogy a szigeteken és a parti városokban megosztja uralmát az olasz nyelvvel, melyet ottan a népesség felsőbb rétegei a szerb-horvát mellett réges-régóta használtak élőszóval és írásban s mely százados használatával az illető vidékek szláv népnyelvének fejlődésére nem csekély hatással volt, a mi annak tisztaságát nagy mértékben megrontotta.
Leginkább vonatkozik ez az úgy nevezett ča-nyelvjárásra, mely Éjszak-Dalmáczia szigetein és parti városaiban honos, azonban a što-tájszólások közt is van egy, melylyel az olasz szó erősen éreztette hatását, s mely e tekintetben valami különlegesség, nevezetesen a ragusai tájszólás. Ragusában a szláv nyelv az olaszszal úgy szólván testvéri frigyre lépett annyira, hogy már régóta szokás az előbbit rendesen olaszszal keverni úgy, hogy a szláv szók és mondatok a beszédben rendszeresen váltakozzanak az olaszszal, vagy a mi még gyakoribb, hogy olasz szók bizonyos szláv színezetet kapjanak és valódi szláv szók helyébe lépjenek.
Dalmáczia szerb-horvát nyelve két főágra vagy tájszólásra oszlik melyeket, a tudomány (a mi kérdő névmás ča vagy što alakjáról) čakavac (ča-tájszólás) és štokavac (što tájszólás) nyelvjárásnak nevez; e két nyelvjárás közűl az előbbi sok tekintetben egy korábbi időszakát mutatja a nyelvfejlődésnek és jobban csatlakozik a szlovénhez, a štokavactól azonban bizonyos lágyúltsággal is különbözik.
A ča-tájszólásnak a što-nyelvjárásnál való nagyobb régisége leginkább szembe ötlik a hangsulyozásban, némely formában és hangban, már kevésbbé és mondattanban és a szókincsben. A čakavac tájszólás lágyúltsága a štokavaccal szemben, a mi az olasz (velenczei) nyelv hatásán alapszik, különösen a következő hangjelenségeken válik érezhetővé: 1. A dj és lj hangcsoport, a d és l kiesése után j-vé lágyúl, így példáúl: predja (fonal) helyett prejá-t, ljudi (emberek) helyett judi-t mondanak; 2. a szóvégi m-et úgy szólván mindenütt n váltja föl, a szóvégi l pedig gyakran kiesik, példáúl: sinom (fiúval), vidim (látok) stb. helyett sinon-t vidin-t ejtenek; 3. a v sok esetben mássalhangzók előtt és után is elenyészik, így včera (tegnap), svekrva (anyós), četvrti (negyedik) stb. helyett čera, sekrva, četrti hangzik; 4. a čk átváltozik šk-vá és a ck átalakul sk-vá, példáúl: mačka (macska), hrvacki (horvát) stb. helyett maška, hrvaski-t mondanak; 5. némely vidéken és helyen, hol az olasz otthonosabb, csak ritkán ejtik ki a č, ž, és š íny- és a szótagalkotó r hangot, így a ča (mi) és krv (vér) ca-nak (innét az e vidékeken lakók cakavac neve) és kerv-nek, a žena (asszony), šuma (erdő) körűlbelűl zená-nak, sumá-nak hangzik. A legtöbb szláv nyelvtudós a dalmácziai čakavac tájszólás egyik legrégibb megkülönböztető jegyét az úgy nevezett ikavad-ságban, vagyis az ó-szláv ě-nek i-vel való helyettesítésében találja, ez azonban többé már nem kizárólagos nyelvsajátsága a čakavac nyelvnek.
Dalmáczia štokavacait a szerint, a mint az ě-t i, vagy je és ije helyettesíti, példáúl: věra (hit), děliti (osztani) helyett víra, díliti, vagy vjera, dijeliti hangzik, két nagy csoportra: az ikavacok- és jekavacokra osztják, kik egyébként nyelvök dolgában csak kevéssé térnek el egymástól. A jekavac tájszólásben ismét három alosztályt különböztetünk meg, úgy mint ragusai, bocchei (vagy montenegrói) és herczegovinai beszédmódot, mely utóbbin Dalmácziában Ragusa környékén (Župa, Canali) és Bocche egyes helységeiben (Castelnuovo, Risano) beszélnek. Ezek közűl a herczegovinai a legtisztább, a legfejlettebb és nemcsak Dalmáczia összes tájszólásai, hanem általában valamennyi szerb-horvát nyelvjárás közt a legszebb. E kiválósága miatt tették az írás és irodalom nyelvévé már a régi ragusaiak és az újabb időben Karadžić Vuk és Gaj Lajos is. E tájszólás szépségei a gondolatnak egészen eredeti és költői kifejezésmódján (ez a népköltés par excellence tájszólása) és egészen dallamos hangzásán alapúlnak. Bizonyára erre gondolt Šafařik, mikor azt írta a szerb-horvát nyelvről, hogy lágyságra, gyöngédségre és dallamos hangzásra nézve, – a mit az énekben és költészetben a hegedű szavához hasonlít, – jóval fölötte áll testvéreinek és széphangzatának sikerűlt kifejlése után közöttök az elsőségre tarthat számot. A nyelv ilyetén kelleme a mássalhangzók egyenletes eloszlásából ered, melyek közt a szépen hangzó ínyhangok jókora számban fordúlnak elő, továbbá a teljes hangzók változatos játékából, de mindenek előtt nagy mértékben a művészi hangnyomatékból, melynek az a fő tulajdonsága, hogy négy különböző és mozgó (nem határozott szótaghoz kötött) hangsuly és szilárd mértékkülönbség van, és hogy a hangemelés (a régi hangsulyozás fő ismertetője) a hangerősség mellett nemcsak a hangsulyos szótagban érvényesűl, miként a zeneértők kimutatták, hanem hogy a hangsulyosakat követő összes szótagokra (rövidekre és hosszúakra) is egyenletes alábbszállással kiterjed, a mi a beszélőhang váltakozását (modulatio) tételezi föl, mely pedig e nyelvet fölötte zeneivé teszi.
A mi a két fő tájszólás, a čakavac-ság és štokovac-ság földrajzi elterjedését illeti Dalmácziában, emez jóval nagyobb területet foglal el, mint amaz, mely csak a szigetekre (a Meleda s Ragusa közelében levő kis szigetek kivételével) s a szárazon Nove gradi partszegélyére és Nonától Spalatóig terjed, továbbá Poglizza egykori szabad állam nyugati felére és a Sabbioncello (Pelješac) félsziget nyugati felére szorítkozik. A többi területet štokavacok lakják, még pedig az ikavacok kiterjeszkednek egész Éjszaki és Közép-Dalmácziára a Sabbioncello-félszigetig, melynek déli felében már jekavac nyelven beszélnek, és innét tovább egész Déli-Dalmácziára. A szigetek lakói közt a štokavac-jekavacokhoz tartozik a Meleda és a Ragusa mellett fekvő három kis sziget (Isola di mezzo, Giuppana és Calamotta, szláv nyelven Lopud, Šipan és Koločep); jekavacok a lagostaiak is, a kik azonban már többnyire čakavacúl beszélnek.
Volt idő, mikor a čakavacok Dalmácziában sokkal nagyobb területen laktak, mint a mekkorára mai nap terjednek. Majdnem kétségtelen, hogy a XV. század előtt övéik voltak mindazok a tájak, melyeken ma ikavacúl beszélő štokavacokat találni. Hogy egykor Ragusának is a čakavac tájszólás vidékéhez kellett tartoznia, nagyon valószínű. Menčetić és Držić, két legrégibb ragusai költő nyelve, föltéve, hogy Ragusa akkori beszédmódját tűnteti elő, a miben kételkedni semmi elfogadható ok nincsen, igen sok čakavac sajátságot rejt magában, melyet ha a štokavachoz folyton jobban csatlakozó utódaik nyelvével összehasonlítunk, arra a meggyőződésre kell jutni, hogy a XV. század, melyben az említett költők éltek Ragusában, a čakavac-ságból a štokavac-ságba való átmeneti időszaknak tekintendő. A XVI. századtól kezdve a ragusai írók már legtöbbnyire štokavacúl írnak, azonban a ča-tájbeszéd nyomai még máig sem tűntek el végleg a ragusai tájszólásból. Hogy a ragusaiak egykor ikavacok voltak, e mellett bizonyít: 1. néhány világosan fenmaradt ikavac alak, példáúl pri (privariti, megcsalni), prid (előtt), priko (túl), o(v)di (itt), gori (fent) és doli (alant), továbbá két szó: a pastijer (pásztor), és lijera (olaszúl lira; lant) stb., melyben az ije szervetlenűl fejlődött az i-ből, – olyan jelenség, minő az ikavacoknál ma is tapasztalható, hogy mikor jekavacúl beszélnek, néha tudatlanságból olyan i-ket is ije- vagy je-vé változtatnak, melyek nem a régi ě változatai és melyeket maguk a jekavacok is i-nek ejtenek; végre 3. olyan alakok, mint tjeme (fejtető), Stjepan (István) djeteta (a gyermeké), sljepoća (vakság), trpjeti (szenvedni), stb., melyek sokkal közelebb állnak az ikavac time, Stipan, diteta, slipoća, trpiti-hez, mint a többi jekavacoknál járatos ćeme, Sćepan, ďeteta, šľepoča, trpľeti alakokhoz. Egyéb čakavac-ságok vannak a hangtanban (a h németes ejtése, lj-nek mint j-nek kimondása, a szóvégi m-nek n-nel való fölcserélése és mások) épen úgy, miként az alaktanban (az ejtegetési végzetek kiegyenlitése a kemény és lágy névmástövekben, példáúl ovega, ovemu, a régi rövid genitivus nyomai és egyebek), sőt a mondattanban és a szókincsben is.
A čakavac-ság pontos határát megszabni Dél-Dalmácziában annyiban nagyon fontos, a mennyiben több híres szláv nyelvtudós úgy vélekedik, hogy a čakavac az ó-horvát és a štokavac az ó-szerb nyelv, úgy, hogy a horvátokat és szerbeket eredetileg két különböző néptörzsnek kell tekinteni. Nem akarjuk vitatni, mennyire fogadható el ez a föltevés, még sem vonakodunk megjegyezni, hogy ez még ha a valósággal egyeznék is, legkevésbbé sem bizonyítaná akkor sem, hogy a horvát és szerb ma is különböző nép. A meghasonlás ellenére, melyet közöttük a történelem, a vallás és politika előidézett, mégis egy népnek kell őket vennünk azon tény alapján, hogy mai nap valamint Dalmácziában, úgy néhány más szerb-horvát tartományban is vannak štokavacok, a kik magukat horvátoknak tartják és „horvátúl” beszélnek, s hogy a horvátok és szerbek irodalmi nyelve jelenleg ugyanegy.
A ki nyomozni akarná az okokat, melyek miatt a čakavacok Dalmácziában az éjszaki partszegélyre és a szigetekre szorúltak, egy részt abban lelné fel azokat, hogy az ország többi részében a törökök vagy elpusztították, vagy messzebb tájakra (Lika és Korbaviába, Magyarországba, Alsó-Ausztriába, sőt Olaszországba is) riasztották őket, és még valószínűbben abban, hogy itteni maradványaik elštokavacosodtak. Elštokavacosodásuk mai nap is tart, mit az iskola, az olvasás és a közélet csak elősegít.
Most pedig forduljunk az irodalomhoz. A dalmát nép az egyházban és közéletben (a közigazgatásban és törvényhozásban) ősidők óta latin és szerb-horvát nyelvet használt, így két nyelv volt a dalmatáknál az irodalom és tudomány fő előmozdítója. A szerb-horvát irodalom a XV. század végeig több fajtára oszlik, még pedig azon ABC-ék szerint, melyek jegyeivel írva volt. Ilyen ABC-ék: a (szögletes) glagolit [glagolica], a cyrill-betűs [cyrillica], a latin és az ahhoz hasonló gót betűk.
A glagolit irodalom ama vidékekre terjedt, melyeken a szláv nyelvet a katholikus templomokban használták. Dalmácziában a legrégibb szláv egyházmegye a nonai, mely már a X. század végén fennállott.
A latin szertartású püspökök és papok harczot vívtak a szláv isteni tisztelet és a glagolit írás ellen. X. János pápa fölszólította Tomislav horvát fejedelmet, hogy a szláv nyelv és a glagolit írás használatát a templomban szigorúan tiltsa meg. Grgur nonai püspök azonban szószólója lett a szláv isteni tiszteletnek. A nép és papok szorosan csatlakoztak püspökükhöz s a szláv liturgia ezúttal minden tilalom ellenére épségben maradt. Az 1059. és 1064. évben a nagy Krešimir Péter horvát király kormányzása idejében ismét két egyházi zsinat tartatott Spalatóban, melyen a szláv isteni tiszteletre Dalmácziában új üldözéseket mértek; ámde ekkor is sikertelenűl. A glagolit írás ebben az időben terjedhetett el legjobban Éjszak-Dalmáczia szigetein és száraz földjén, a számos Benedek-rendi kolostorban, melyeket nagyobbára horvát királyok alapítottak. A glagolit írás számára a XII. századdal szerencsés időszak kezdődik, mely a XV. század végégi tart. III. Sándor pápa 1177-ben velenczei útjában eljutott Zárába is; a nép szláv nyelvű fényes egyházi ünnepélylyel fogadta, mi azt mutatja, hogy a pápa a szláv isteni tisztelet iránt nem viseltetett ellenséges indúlattal, bár azt hivatalosan csak IV. Incze pápa egyik bullája erősítette meg. Erre a glagolit írás erősen elterjedt Dalmácziában egészen a Narentáig és a közeli szigeteken; legnagyobb virágzását azonban Spalato és Zára körűl, meg az ezekkel szomszédos szigeteken érte el a glagolit írás.
Az ezen időből fenmaradt glagolit kézíratok, nemcsak egyházi, hanem világi tartalmúak is, igen számosak és azt bizonyítják, hogy a XIII. századtól a XVI-ig a dalmát nép nagy részénél a glagolit írás és egyszersmind a szláv nyelv volt az írásbeli közlekedés egyedűli eszköze és az irodalom egyetlen formája. A nyelv az egyházi tartalmúakban leginkább ó-szlovén, a világi emlékek azonban tisztán népies nyelven (čakavac tájszólással) szerkesztvék, s ezért a szerb-horvát nyelv történetére nézve nagyon fontosak. Jóllehet a glagolit irodalom tartalmilag meglehetősen nagyon szegényes, mégis mint a nemzetiség hű őrének s a nemzeti önérzet ápolójának megvan a maga fontossága Dalmácziára vonatkozólag és némileg pótolhatná a dalmát nép irodalmában azt a hézagot, mely a XV. század második feléig tart, mikor a költészet először szólalt meg a dalmát városokban. A XVI. századtól kezdve a glagolica állandóan hanyatlik. A XVIII. század közepe táján még buzgó védői akadtak a zárai érsekben, a perastói Zmajević Vinczében és Bizza Pacificus spalatói metropolitában; ők a glagolit papok számára seminariumokat alapítottak, melyek azonban századunk elején újra elenyésztek. E semináriumokból mai napság csak egy ilynemű tanszék áll fenn Zárában.
A cyrill-írást a ragusaiak használták Bosznia- és Herczegovinával való érintkezésökben. Az ide tartozó emlékek (okíratok) a XII. századtól a XV.-ig terjednek s érdekes adalékok Ragusa történetéhez; ezek nem olaszszal erősen kevert ragusai tájnyelven, hanem jóval tisztább nyelven készűltek, a milyen csak Bosznia- és Herczegovinában található.
Pusztán bosnyák-dalmát sajátság az úgy nevezett bukvica (Dalmácziában bosančica, sőt glagolica néven is), mely a cyrill írásnak folyó írású formája, némely új alakot vegyítve a helyesírásba. Dalmácziában kiválóan a bosnyák és herczegovinai határ mentén használták ezt. Többi közt ezen betűkkel készűltek Poljica statutumai (1400-ból való kézírat), egy az ó-horvát jogra igen fontos forrás-emlék, melynek nyelve (melyet a statutumok horvátnak mondanak) az újabb štokavacosító čakavac nyelv.
A glagolit, cyrill és bukvica betűkön kivűl a belföldi nyelv írásában már a régi időkben is használták a gót és latin írásjegyeket, nevezetesen azon városokban, melyekben a glagolit betűket nem ismerték, hanem eleitől kezdve a latin nyelvet vitték be a templomba, így Ragusában és a szomszédos szigeteken. A XV. században és a XVI. elején, úgy látszik, hogy a gót betűk a latinoknál is jobban el voltak terjedve, melyek azonban a fejlődő költői irodalomban kizárólagos használatúakká lettek.
A dalmát irodalom második korszaka, legszebb virágzása ideje a XV. század végén és XVI. elején kezdődik; ennek Ragusa a góczpontja.
A dalmaták kereskedelmök és tengeri útazásaik révén a művelt világ legfontosabb helyeivel léptek érintkezésbe, ú. m. Velenczével, Spanyolországgal és Konstantinápolylyal, és alkalmuk nyílt megismerkedni a műveltség előkelőbb szükségleteivel; s ők rajta is voltak, hogy az idegen tapasztalatok gyümölcseit a saját hazájukba átültessék és hasznukra fordítsák.
Ámde a dalmát városok közt Ragusának volt legnagyobb politikai szabadsága, és valamint a kereskedelemben, úgy a művelődésben is hazája többi városainak élén állt. Már jóval előbb Ragusa lett az összekötő kapocs a görög és római világ közt, még pedig nemcsak kiterjedt kereskedelme miatt, hanem szellemi tekintetben is. Műveltség dolgában már a XIV. század közepén tetemesen fölötte állt keleti szláv testvéreinek, kik ennélfogva mint a tudomány és műveltség székhelyét tisztelték, és a szerb czárok nem tartották lealázónak az előkelő ifjakat kiképzés végett Ragusába küldeni. De ekkor Ragusa csak viszonylag volt műveltebb; a szélesebb műveltség kiindúlópontjáúl Ragusában és Dalmáczia többi részében is a XV. század vége és a XVI. eleje tekintendő, vagyis az a kor, melybe Olaszországban a tudományok újjászületése esik, a renaissance kora, mely czélúl tűzte az irodalomban a klassziczizmus fölelevenítését, meg a nemzeti nyelv ápolását és fejlesztését. És ha a klassziczizmusra való törekvés túlságig vitte is a latin nyelv ápolását, még sem sokáig tartott ez, és az olasz nyelv mind jobban gyökeret kezdett verni, míg végre a XVI. században az olasz költészet virágzó kora is beköszöntött. A latin nyelv ekkor csak a tudományos művekre szoríttatott. Olaszország irodalmi és tudományos mozgalmai természetesen nem maradhattak hatás nélkűl a közeli dalmát partvidéken sem. Eleinte itt is csak latinúl írtak, azonban Olaszország példájára a latin és olasz nyelv mellett csakhamar megszólaltak a nép nyelvén, szerb-horvátúl is. E nyelven a XV. század vége óta tetemes költői irodalom vette kezdetét Dalmácziában, mely annál inkább becsűlendő, mert ugyanekkor a szerb-horvátok lakta többi tartományokban, melyek nehéz török iga alatt nyögtek, a műveltség minden világa kialudt.
A poljicai szabályrendelet egy részének hasonmása.
A zágrábi délszláv akadémiában levő kézírat után.
Minthogy akkor a legtöbb dalmát író Olaszországban szerezte képzettségét, és mivel ők maguk is többnyire olasz írók voltak, nem lehet csodálkozni, hogy akkor is az olasz irodalmat választották példaképűl, mikor saját nyelvükön kezdtek volna írni. Mindamellett ez a hatás soha sem volt annyira erős, hogy általa a nemzeti alap esetleg veszendőbe ment volna, mert a dalmát írók nem ritkán választottak nemzeti tárgyakat.
A dalmát irodalom ismeri mindazon formákat, melyek a renaissance óta Olaszországban divatoztak: a lantos, elbeszélő és drámai költészetet. A lyrában az érzelmes vallási és az epedő szerelmi dalok viszik a főszerepet, és mindkét nemben Petrarcának és követőinek canzonéi tükröződnek vissza. A lantos költészet sajátságos fajtái az úgy nevezett jegjupké-k és maskeraté-k.Ezeknek is abban az olasz irodalomban van az eredetök, a melyet a Mediciek flórenczi udvarában ápoltak, ilyenek az olasz canti carnescialeschi-k (karneváli dalok) és zingaresche-k (czigány beszélgetések). Az époszban Tassót és Ariostót utánozzák a dalmát költők, azonban a dalmát éposz tárgya nemzeti lévén, egyúttal független is az idegen irodalomtól.
A drámai költészet fő fajai a „prikazanja”-k, pásztori játékok és népies komédiák. A „prikazanja”-k forrásai a középkori latin misztériumok, vagy templomi színjátékok. A pásztori játékok (pastirska igra, pastirsko prigovaranje) szintén olasz mintákból, különösen Tasso és Guarini favole pastorali-jéiből kölcsönözvék, azzal az egyetlen változtatással, hogy bennök a nymphák helyét a nép előtt ismeretes vilák foglalják el. Végre a komédia szintén az olasz irodalomban gyökeredzik, s nagyon hasonlít a farsangi költeményekhez. Valamint az egyházi színjátékok, úgy a pásztor-játékok és a komédiák is nemcsak olvasásra, hanem a színpad számára is készűltek; amazokat a templomban, vagy templom-téren, emezeket nyilvános helyeken (Ragusában a városháza előtt), még pedig farsangban, adták elő.
A régi dalmát-ragusai írók műveit sem szabad a mai irodalom eszméi szerint megítélni. Az akkori idő szellemében vannak azok írva, mely többet adott az alakra, mint a gondolati tartalomra. Mert hiszen a költészet a dalmát íróknál, kik nagyobbára a patricius osztályba tartoztak, nem levén könyvsajtó sem Ragusában, sem Dalmáczia többi részében, nem írói babérok szerzésére, hanem csak időtöltésűl szolgált; maguk a költemények sem az egész népnek voltak szánva, hanem csak a barátokból és irodalmi csoportokból álló szűkebb köröknek, miért is helyi és vidéki jellegűek voltak. De akadnak köztük olyanok is, melyeknek nagyobb irodalmi értékök van.
A dalmát költők száma a XV. század óta igen nagy, de még nem jelent meg mindegyiknek a munkája. Munkáik kiadása terén nagy érdemeket szerzett 1869 óta a zágrábi délszláv akadémia. E helyütt csupán a legfőbbek rövid jellemzésére kell szorítkoznunk.
Dalmácziában a szláv irodalom bölcsője Spalato, hol az ismert legrégibb szláv költő, Marco Marulić (Marulo) született, a ki már fentebb az olasz költők közt is említve volt és széles körű tudománya miatt nagy becsűlésben részesűlt. Az ő szláv költeményei legnagyobb részt fordítások olaszból. A vallásos és tanító elem játsza bennök a legfőbb szerepet. Legismeretesebb Marulićtól a „Judith” czímű történeti elbeszélő költemény; tizenkéttagú középmetszetű és páros rímű sorokban van írva. Ezt a nehézkes versformát a későbbi költők is kedvelték. A voltaképi ragusai irodalom megalapítóiúl Šiška Menčetić és Gjore Držić tekintetnek, ámbár az ő költészetök a követőikétől művészi forma tekintetében egészen elüt. Mind a kettő ugyanis ama szerelmi költészet képviselője, melyet a provençal troubadourok alapítottak és melynek tárgya az Isten és a nők tisztelete volt. Egyes költeményeik a szerb-horvát népdalhoz is hasonlítanak. Valamint Marulić, úgy Menčetić és Držić működése is a XV. század végére esik. Ugyanezen századhoz tartozik még két jeles lesinai költő: Hannibal Lučić és Peter Hektorović. Az előbbi fiatalabb éveiben ifjú hévvel teljes szerelmi dalokat írt, azonban később a drámához, még pedig a nemzeti drámához fordúlt. Az ő „Robinja” (A rabszolganő) czímű darabja az első szerb-horvát eredeti dráma, mely annyira tetszett a dalmát népnek, hogy a városokban nyilvánosan előadták még a mult században is. Hektorović legnagyobb dicsőségét a halászatról („Ribanje i ribarsko prigovaranje”) írt idylli költeményével szerezte, melyet az olasz halász-ecloga szabályai szerint költött. E költemény még azért is fontos, mert szerzője fölvett belé három valódi népdalt is, a legrégiebbeket, melyek ismeretesek. A XV. század legkiválóbb költője mégis Mavro Vetranić ragusai patricius, a ki mint apát Meleda-szigeten egy zárda élén állt, később pedig, az egyházi hatóság rendelkezéseivel nem lévén megelégedve, a Szent András nevű magános sziklán levő kolostorban húzódott meg, a hol húsz éven át anachoreta életet élt, idejét a klasszikusok tanúlmányozása és a versírás közt osztván meg, szórakozásúl pedig halászattal és földmíveléssel foglalkozott. Tartózkodása helyét és életmódját „Remeta” (Remete) czímű költeményében írta le. Három templomi színjátékot is írt, továbbá egy nagy költeményt „Pelegrin” (Vándor) czímmel, melyben Ovidius Metamorphosisait utánozta, és sok kisebb költeményt; olaszból fordította Euripides „Hekubá”-ját. Vetranić műveit főleg a dictio ereje és tisztasága jellemzi; misztériumaiban művészien alkotja meg a jellemeket és helyzeteket, s egyes részletekből kitűnik, hogy ismerte a népköltészetet is. Költőkben és írókban sokkal termékenyebb volt az előbbinél a XVI. század; ezek nagyobbára Ragusába valók, mely ekkor már a szláv irodalom élén állt és ennyiben jogosan nevezhette magát „délszláv Athéné”-nek.
A XVI. századbeli költők sorában első Andrija Čubranović, egy a népből származó ragusai. A „Jegjupka” (Czigánynő) czímű farsangi költeményével lett híressé, mely nyelvi szépségével és valóban költői fölfogásával nagyon túlszárnyalta az előbbeni kor termékeit és annyira tetszett, hogy maguk a leghíresebb ragusai költők, Gundulić és Palmotić, sem haboztak költeményeikbe beszőni belőle egész verseket, miként Vergilius tette Enius és Lucretius költeményeivel. Másik ragusai költő Nicola Nalješković, a tudós mathematikus és csillagvizsgáló, ki szerelmi dalokat, vígjátékokat és pásztorjátékokat írt, és kit a szintén Ragusából származó Marin Držić jóval fölűlmúlt. Držić pásztorjátékai kellemesebb voltuk és szerencsésebben szőtt bonyolításukkal különböznek a Nalješkovićéitől; a vígjátékok, melyek mind ragusai népnyelven, sőt egy épen makaron stilusban vannak írva, üde (olykor jócskán vastag) népies humorukkal tűnnek ki. E század legismertebb költőihez tartozik továbbá Dinko (Domenico) Ranjina, egy ragusai patricius, ki a köztársaságban előkelő hivatalokat viselt. Költeményei nagyobb részt szerelmi tartalmúak. Költői tehetségét legjobban bizonyítják alkalmi dalai; kördalaiban a népköltészet hangján szólal meg. Mint az ó-klasszikus nyelvek ügyes fordítója és a különféle lyrai formák szerencsés utánzója is híres. Valamint Ranjina, úgy földije Dinko Zlatarić is, a ki a páduai egyetemnek rector magnificusa is volt egyszer, nagy szeretettel utánozta az ó-klasszikus mintákat. Lefordította Sophokles „Elektrá”-ját, Ovidius „Pyramus és Thisbé”-jét, meg olaszból Tasso „Amintá”-ját, („Ljubmir” czímmel). Legtöbb szerelmi dala, miként a Ranjináé is, Floria Zuzorić (Zuzzeri) ragusai patriciusnőt ünnepli, kit a dalmát irodalomban nemcsak nemes nőisége és ritka tanúltságáért magasztalnak, hanem mint a ki maga is jeles költő volt. Szépségét és tehetségét Olaszországban is megcsodálták; a florencziek, kik közt élt, ragusai Aspasiának nevezték és Tasso két sonetben magasztalta szépségét.
Zuzorić Floria.
A „Galleria di Ragusei illustri” (Ragusa, 1841) czímű munkában levő kép után.
A XVII. század, melyben Ragusa hatalmának és műveltségének tetőfokát érte el, egyúttal a dalmát-ragusai irodalomnak is aranykora volt. E korszak legkitűnőbb képviselője s egyszersmind a dalmát irodalom legnagyobb dísze Gundulić (Gondola) János, egy ragusai ősnemesi család sarja. Hazájában szerezte kiképezését s jezsuiták voltak a tanítói. Humaniorákkal, bölcselettel és jogtudománynyal foglalkozott és a jogtudományban annyira vitte, hogy csakhamar a köztársaság legelőkelőbb tisztségeibe ültették, sőt később elnöknek is kiszemelték. Költői pályafutását már életének huszonkettedik évében kezdette, előbb beútazván a szomszédos szláv földeket, hogy a tiszta herczegovinai tájszólást elsajátítsa. Első fáradozásai a dráma emelésére irányúltak; e végből több színdarabot fordított olaszból, egyeseket maga szerzett, és újítást vitt be a ragusai színházba az által, hogy a nehézkes tizenkéttagú verset a fülnek kellemesebb nyolcztagúval cserélte föl, a stilust javította és a jelenetezésnek is szabályosabb alakot adott. Legjobb drámája a „Dubravka” (A ragusai nő) pásztori játék, mely csak külső alakjával és némely mellékes részletével hasonlít Tasso „Amintá”-jához, egyebekben pedig teljesen eredeti és Ragusa szabadságának dicsőítése a czélja. „A spanyol, olasz és angol nemzeten kivűl”, írja Marković tanár, „bizonyára egy népnek sincs drámai terméke a XVII. század elejéről, melynek nyelve és szerkezete olyan tökéletes, olyan élénk és üde, olyan értelmes és elragadó volna csaknem 200 év múlva is, mint Gundulić „Dubravka”-jáé.”
Gundulić buzgó katholikus volt; vallásos érzelmét legszebben juttatta kifejezésre „Az elvesztett fiú könyei” czímű elegiai költeményében, mely nemcsak mint épületes mű, hanem mint erős képzelet terméke is nagy becsű. Mindamellett igazi mesterműve, melyen dicsősége főleg alapúlt, „Ozmán” czímű regényes éposza, mely egyúttal valódi nemzeti éposz is, mert tárgya a szerb-horvát népmuzsától már akkor megénekelt küzdelem a kereszt és a félhold közt. Az ő idejében egyedűl a lengyelek voltak azok, kik a törökök nagyobb erejének győztesen ellenálltak, s azért a költő egy alkalmat sem szalaszt el, hogy a lengyel nép hősi tetteit a mohamedán barbárság ellenében ne dicsőítse, mely alkalommal elárúlja, hogy a szláv országok történetét és földrajzát jól ismeri. A költemény az akkori olasz éposz stilusában van írva, különösen Tassót utánozva. Ámde sajátságos jelleme miatt, melylyel Gundulić költői lángesze fölruházta, költői értékére nézve a művelt nemzetek egyetlen e nemű termékétől sem marad el.
Másik tehetséges költő Junius Palmotić (Palmoto), Gundulić rokona. Kezdetben latinúl írt, azonban csakhamar a hazai költészet ösvényére tért, és, miként Gundulić, ő is megtanúlta a bosnyák-herczegovinai tájnyelvet. Palmotić a lantos költeményeken és a „Christiada” czímű vallásos époszán kivűl sok drámát írt, mely műfajban általában nagy tehetségnek bizonyúlt; bámúlatot keltett verselő ügyességével is. Olykor csak ki kellett gondolnia a dráma anyagát és azonnal hevenyében le tudta diktálni barátainak az egész darabot. Azonban munkáihoz az anyagot részint latin és olasz szerzők munkáiból vette, a mennyiben ugyanis egyes epizódokat Vergiliusból, Ovidius, Tasso és Ariostóból dramatizált, részint a görög mythologiából, részint pedig a nemzeti történelemből. Természetes, hogy e drámákban nem kell azt keresni, mit a színi költészettől ma követelünk; ezek az akkori kor szellemében voltak írva, melynek szintén megvolt a maga nézete és a költők iránt a saját követelése. De ezek közt is vannak olyanok, melyeket csekély változtatással ma is sikerrel elő lehetne adni, mint pl. a „Pavlimir”, mely a maga idejében nagyon tetszett a ragusai közönségnek.
E kor többi ragusai költői közűl említést érdemel Bunić (Bona senior) Iván, mint a legjobb lyrai és kitűnő idyll-költők egyike. Ragusán kivűl éltek és működtek a következő írók: Baraković György Zárából, Tomko Mrnjavić Sebenicóból, Kanavelić Péter Curzolából, Vitaljić András a Lissa-szigeti Comisából és Zmajević András a bocchei Perastóból.
Gundulić János.
A „Galleria di Ragusei illustri” (Ragusa, 1841) czímű munkában levő kép után.
Az 1667. évi április 7-iki rettenetes földrengés, mely Ragusát majdnem teljesen elpusztította és régi életét megsemmisítette, egyszersmind fordulópont a dalmát-ragusai irodalomban is. Azonban mégsem a földrengés volt a kezdődő hanyatlás egyedűli oka; más oka az volt, hogy valamint Ragusában, úgy Dalmáczia többi részében is mind jobban ápolni kezdték a latin és olasz nyelvet, minek következménye a nemzeti nyelv elhanyagolása lett. Mondják, hogy a jezsuiták, kikre a köztársaság, az akkori idő más művelt nemzeteinek példáját követve, az ifjúság nevelését bízta, okozták Ragusában, hogy a szláv nyelvet a latin és olasz kiszorította. Más városokban a félelmes velenczei oroszlán tiporta el a népies irodalom csiráit. A velenczei kormány nem szegűlt ugyan egyenesen ellene a szláv nemzetiség és nyelv fejlesztésének és ápolásának, mégis ő a vétkes abban, hogy a dalmát népességet a legnagyobb tudatlanságban tartotta, mert nem akart iskolákat építeni, valamint egyáltalában semmi gondja nem volt e tartomány jóllétére.
Ezek miatt hanyatlott le a dalmát irodalom a XVII. század alkonyán. Ámde még sem aludt el teljesen, mert a XVIII. század kezdetén volt még egy nevezetes író, egy ragusai származású jezsuita, később Benedekrendi szerzetes, Djordjić Ignácz, ki latin és olasz nyelven is számot tevő munkákat hagyott hátra. Egyesek véleménye szerint, mint szláv költő, Gundulić-tyal és Palmotić-tyal versenyez az elsőség pálmájáért. Tere a lantos költészet, mely ő nála nem fárasztó, mint a legtöbb elődjénél, hanem könnyen és gyönyörködtetően foly. Nyelve tiszta és magvas; stilusa a fenséges, olykor teljesen eredeti gondolatok minden árnyalatához a legfínomabban oda simúl. Verselése könnyen gördűlő és harmonikus, rímei nem erőltetettek, Djordjíć vallásos költeményeket is írt, melyek közűl legjelesebbek „A vezeklő Magdolna keservei” („Uzdasi Mandaljene pokornice”), meg egy sikerűlt pásztorjátéka tájnyelven. A prózával is tett kisérletet.
A XVIII. században még egy költő válik ki, kit a dalmaták egyik legszebb ékességöknek tartanak és ki az összes szerb-horvátoknál olyan népszerűségre tett szert, mint egyetlen ragusai dalmát költő sem. Költészete el is üt lényegesen a ragusai írókétól és alakra nézve közeledik az újabb szerb-horvát irodalom költészetéhez úgy annyira, hogy e közt és a régi ragusai időszak közt összekötő lánczszemnek tekinthető. Kačić Miošić András Ferenczrendi ez, a ki Macarsca közelében Bristben született.
Mint a népköltészet buzgó kedvelője, a költői néphagyományok kutatását tűzte ki czéljáúl. Valamint Gundulić és Palmotić beútazta volt Herczegovinát, hogy az ottani szép tájszólást elsajátítsa; úgy ő is azokat az utazásokat, melyeket mint pápai követ Dalmácziában, Bosnyákországban és Herczegovinában tett, arra használta föl, hogy nemzetére vonatkozó hagyományokat, régi kézíratokat és más régi emlékeket gyűjtsön, melyeket költőileg földolgozván, „A szláv nép kellemes mulatsága” („Razgovor ugodni naroda slovinskoga”) czímmel adott ki, mely azonban inkább „Pjesmarica” (Énekeskönyv) néven ismeretes. E könyv 140 költeményt foglal magában, melyek ó-szláv, szerb, horvát, bosnyák és bolgár királyok, meg egyes vitézek és városok hősi tetteit éneklik meg. Valódi népdal ugyan csak kevés van közöttük, azonban annyira népes nyelven vannak írva, hogy az első pillanatban csak nehezen különböztethető meg bennök a műköltészet a népdaltól. Kašić e könyvet, mint maga mondja, nem olyan tudós és művelt emberek számára írta, kik latinúl és olaszúl tudnak, hanem „a szegény köznép és pásztorok” számára, a kikbe be akarta csepegtetni a hajdankoruk iránt való szeretetet. Sem művészi tökéletességet, sem szigorú tudományosságot nem kell keresni e könyvben, melynek nagy értéke abban áll, hogy az addiginál erősebb köteléket létesített a nép és az irodalom közt, és az újabb időkben sok része volt abban, hogy az irodalom iránti érdeklődés föllendűljön.
Djordjić és Kačić-tyal bezáródik a dalmát-ragusai időszak. Egyes írók léptek ugyan még föl úgy a XVIII. században, mint a XIX. elején is, ámde azon túlságos szolgai utánzás és eredetiségbeli hiány miatt, mely munkáikban mutatkozik, nem voltak többé képesek a szláv nemzetiséget a mind jobban elhatalmazó olasz hatástól megoltalmazni.
Djordjić Ignácz.
A „Galleria di Ragusei illustri” (Ragusa, 1841) czímű munkában levő kép után.
Mint láttuk, a dalmát irodalom ez időszakban, mely, mivel a próza a latin és olasz nyelvet használta, egész a végéig csaknem pusztán költői volt, számos tehetséges írót tud fölmutatni; ez irodalom azonban még sem a nemzeti élet nyilatkozása volt, hanem csak úri időtöltés, tisztán helyi, Ragusán és Dalmáczián kivűl majdnem ismeretlen irodalom. Csak a legújabb időben lett valóban nemzetivé.
Még csak az van hátra, hogy a dalmácziai szerb-horvát irodalomnak ezt a harmadik és legújabb időszakát vázoljuk röviden.
A XIX. század kezdetén, mikor a Francziaországból egész Európában elterjedő szabadsági eszmék még a legkisebb népek nemzeti öntudatát is fölébresztették, új életre ébredt a szerb, horvát nép irodalma is. A szerbeknél e fordúlat Dositheus Obradović és Vuk Karadžić által már a XVIII. század végén és a XIX. elején megtörtént, míg Horvátországban csak e század 30-as éveiben kezdődött Gajjal és azzal a nagy fontosságú irodalmi mozgalommal, mely „illyr” név alatt ismeretes.
Az irodalom elveszti eddigi helyi és vidéki jellegét s nemzetivé válik. Többé nem bizonyos kiváltságos rendek fényűzése, mint egykor Ragusa patriciusainál, hanem az embernek és népnek minden szükségeit tekintetbe veszi s tehát épen úgy ápolja a prózai, mint a költői műfajokat. Anyagot és alakot nem idegenből szerez, hanem magából a népből merít.
Dalmácziában is mutatkozik a lesülyedt nemzeti öntudat kiművelésére, a népélet és a régi kor kutatására irányzott törekvés. Az irodalmi tevékenységet a 30-as és 40-es években szépirodalmi folyóíratok alapítása élénkítette. Így a sebenicói Božidár Petranović, a kitűnő hazafi és író, már 1836-ban megalapította Zárában az e fajta első folyóiratot: az ő iparkodásának köszönhető a „Matica dalmatinska” nevű, az illyr (később horvát) Matica mintájára 1861-ben keletkezett irodalmi egyesűlet létesűlése is. Ama folyóírat a „Srbsko-dalmatinski magazin” volt; ebben összesűlt a görög-keleti dalmát írók minden tevékenysége, kik közt a még élő és működő Šundečić János költő foglalja el az első helyet. Egy másik nevezetes folyóíratot szintén Zárában 1844-ben „Zora dalmatinska” („Dalmát hajnalpir”) névvel alapítottak, melynek kiadója 1848-ig Kuzmanić Antal és Kaznačić Ágost volt. Itt egyesűlt az akkori idő minden dalmát írójának a munkássága. Egyik munkatársa volt a ragusai Medo Pučić (Pozza) gróf is, korának egyik legtevékenyebb irodalmi embere. Pučić eleinte szláv dolgokról olaszúl írt és néhány szláv író munkáját olaszra fordította, később azonban a hazai költészetnek szentelte magát, mely téren csakhamar igen nagy tetszést aratott. A „Zorá”-nak egy másik munkatársa Pasko Kazali volt, több nagy költemény szerzője és szerencsés fordító. Dalmácziáé volt munkálkodása kezdetén Preradović Péter, a híres horvát költő is. Született a volt katonai határvidéken, katonai akadémián tanúlt, majd beállt katonának, hol tábornokságig vitte. Eleinte német költeményeket írt; de, mikor ezredével Dalmátországban tanyázott, fölébredt benne a nemzetiségéhez való szeretet és ettől kezdve a szerb-horvát múzsának szentelte tehetségét. A „Zorá”-ban, melyet rövid ideig szerkesztett is, szólalt meg először költői szózata a csodaszép „Zora puca – biće dana” (Hajnalodik, nappalodik) czímű költeményben. Zárában egy költeménygyűjteményt is adott ki „Prvenci” (Zsengék) czímmel. Megemlítjük még Vidovićné Vusio Anna asszonyt, Dalmátország legnevezetesebb mai íróját, a ki szerb-horvát és olasz nyelven is írt.
Kačić-Miošić András.
Mayerhofer T. festménye után.
Az „illyr” mozgalom visszhangra talált Ragusában is. Mindenekelőtt két költőt kell megemlítenünk, kiket a régi ragusai korszak és a mai irodalom összekötő lánczszemének lehet tekinteni, ú. m. Bunić Pétert, a ki tréfás költeményeivel úgy nevezett „Kolende”-ivel vált híressé, és Kaznačić Antalt, a „Zora” szerkesztőjének apját, Gaj lelkes párthívét, több komoly és vígjáték szerzőjét, melyekkel a hanyatló nemzeti színházat Ragusában emelni iparkodott. Az 1849. évben Ragusában is keletkezett egy folyóírat, a „Dubrovnik” (Ragusa), Ragusa irodalma és története számára, mely 1851-ig jelent meg s azután 1867-ben újra megindíttatott. Ideiglenes Ban Mátyás szerkesztette, ki már régóta Belgrádban él; ő egyik legtermékenyebb dalmát író és Demeter mellett az illyr korszak legelőkelőbb drámaírója, kinek főműve, a „Mejrima” öt felvonásos dráma, német fordításban is megjelent.
Az ötvenes évek kedvezőtlen állapotai károsan hatottak a szláv irodalom fejlesztésére is. Csak az alkotmányos időszak beköszönte óta van örvendetes lendület e téren is. Mégis az ötvenes évekbe esnek az új-kor dalmát írói egyik legjelesebbjének alkotásai, nevezetesen a spalatói Botić Lukács három nagy romantikus költeménye, melyek közűl leginkább dicsérik a „Pobratimstvo” (Barátkozás) czíműt.
Azon írók közűl, kik korunkban éltek és működtek, csak kettőről teszünk említést, a kik már meghaltak ugyan, de kiknek munkái népök emlékezetéből nem fognak egyhamar eltűnni. Pavlinović Mihály, annak idejében a szláv nemzetiségnek Dalmácziában a legrettenthetetlenebb harczosa és a dalmát tartománygyűlés legjobb szláv szónoka az egyik. Nyomtatásban megjelent beszédei a nyelv és stilus remekei, nagy és sokoldalú műveltséget árúlnak el. Épen ily jelesek egyéb művei is. A másik Ljubiša István, a népnyelv és népélet kitűnő ismerője, a ki „montenegrói és partmelléki elbeszélések” czímen olyan könyvet hagyott hátra, melyet a szerb-horvátok mindjárt megjelenésekor legnagyobb lelkesedéssel üdvözöltek. Ez elbeszéléseknek igen nagy varázsa abban rejlik, hogy bennök a montenegrói és bocchei nép élete és erkölcsei híven és élénken vannak ecsetelve, s hogy annyira népies és stilusra nézve oly szép nyelven vannak írva, hogy nem találni párjokat egyetlen szerb-horvát beszélyírónál sem.
Ime a dalmácziai szerb-horvát irodalom a kezdetétől fogva egészen napjainkig. Egészben véve nem nagy irodalom; de, ha meggondoljuk, hogy Dalmácziában ép olyan gazdag latin és olasz irodalom is van, és hogy ottan, a hol a szláv szellemi élet szabadon fejlődhetett, mint példáúl Ragusa politikai külön életében, szerfölött élénk irodalmi tevékenység keletkezett: el kell ismerni, hogy Dalmáczia szerb-horvátjai minden lehetőt megtettek a dalmát irodalom nagy és méltó épületeinek fölépítésére.
Záradékúl még egy szót a dalmát népköltészetről. Ismeretes, hogy a népköltészet egyetlen szláv, sőt egyetlen európai népnél sem honos annyira, mint épen a szerb-horvátoknál; sehol sem találni akkora bőséget a népdalokban, sehol annyira élénk teremtő erőt, mint épen ő náluk. E dalok azonban még vagy egy századdal ez előtt egyes-egyedűl a kevéssé méltatott nép emlékezetében és ajkán éltek. A tudós külföldiek tekintetét még sem kerűlte ki, hogy a szerb-horvátoknak mily gazdag kincsök van népdalaikban. Hazai és külföldi történetírók, kik e tartományokat beútazták, említést tesznek ugyan róluk, de, mint látszik, a nélkűl, hogy kellőleg méltatták volna őket. A népdalok ugyan már a XV. században bejutottak volt a dalmát költők útján az irodalomba; ámde ezek csak egyes kisérletek voltak, melyek az általános figyelmet nem tudták magukra vonni. Nagyobb népdalgyűjteménynyel állt elő a múlt század közepén Kačić András; azonban, mint említők, ezek nem valódi népdalok voltak, hanem csak olyan jelleműek, és ámbár a nép a népköltészet valódi termékeiűl fogadta is őket, a külföldi nem hasonlóképen vélekedett.
Az európai irodalomban Fortis olasz apát jeles munkái foglalkoznak a szerb-horvát népköltészettel és annak sajátságos értékével. Fortis „Viaggio in Dalmazia” (Velencze, 1774) czímű könyvében néhány morlák (szerb-horvát) dalt közölt próbaképen, melyek nagy figyelmet ébresztettek maguk és ama nép iránt, melynek kebelén keletkeztek volt. Ezek közt volt a Hasszán aga félreismert nejének haláláról szóló dal is, mely csakhamar nagy hírre tett szert. Goethe, kit a dal bájos egyszerűsége elragadott, németre fordította és mint ilyen bejutott Herder „Stimmen der Völker”-jébe is, melyben csupán Kačić gyűjteményéből való más „morlák” dalok német fordításait is közölték. Goethe szövegéből az említett dalt Walter Scott angolra fordította és a ritkaság számba menő „Apology for tale of wonder” czímű művében, „The Molrachian fragment after Goethe” czímmel közlötte. Franczia fordítása is van Nodiertől, magyar fordítása Kazinczytól, továbbá orosz, cseh és tót fordítása is.
A szerb-horvát népköltészet igen nagy sikerrel lépett be az európai, különösen pedig a német irodalomba Vuk Stefanović Karadžić révén. Az ő első „szerb” népdal-kiadását nagy melegséggel üdvözölte Grimm Jakab, a ki a gyűjtővel már 1813-ban megismerkedvén, csakhamar barátjává is lett.
Nem sok idő múltán majd minden európai nyelvre fordítottak e dalokból, melyek több kiadásban is megjelentek. Vuk óta a szerb-horvát népdalgyűjtemények egész sora jelent meg, melyekben dalmát dalok is vannak fölvéve. A dalmát, valamint általában a szerb-horvát népdalok legnagyobb gyűjteménye a zágrábi „Matica Hrvatska” birtokában van. Dalmácziában valamint a štokavacok, úgy a čakavacok is megőrizték a népdalhoz való érzéköket, azonban amazok mégis nagyobb mértékben, mint emezek, kiknél az olasz hatások miatt már kivesző félben van.
A dalmát népdalok nagy részökben az úgy nevezett női dalokhoz (lírai faj) tartoznak. Valószínűleg azért, mert Dalmácziában más történeti okok működtek közre, mint délen és keleten a szerb-horvátok lakta területen, azért itten épen nincs, vagy csak nagyon szegényesen van meg a népéposz. Azonban újabb időben Déli-Dalmácziában az elbeszélő dalok (úgy nevezett bugarštićé-k) egész gyűjteményére bukkantak, melyeknek az a sajátságuk, hogy nem a szerb-horvát hősi dalok szokásos tíztagú mértékében, hanem tizenöt vagy tizenhat tagú hosszú, refraintől kisért páros sorokban vannak írva. Úgy látszik, hogy a XVII. és XVIII. században a Ragusától délre, főleg a Bocchéban lakó városi lakosság nagyon kedvelhette e dalokat. A fölfedezett anyagról itélve, ez epikai népköltészet virágzása a XVII. és XVIII. században már nyilván hanyatlóban volt. Bizonyára legdúsabban virágozhatott a XV. és XVI. században, mikor az egész Dalmácziában és a szomszédos szigeteken is el volt terjedve.
Bernt Rudolftól
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
