Vallás, őshit, babonák. Jókai Mórtól | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Vallás, őshit, babonák.
Jókai Mórtól

A magyar nép lelki tulajdonairól szólva, első helyen kell említenünk a vallásos érzületet, mely a felvilágosodásra törekvő észleléssel és az emberséges türelemmel párosúl.

Magyarországon hétféle vallásfelekezet él egymás mellett, néha több ugyanazon városban, faluban jó egyetértésben: római katholikus, keleti egyesűlt és orthodox, helvét és ágostai evangelikus, unitárius és mózeshitű, s mindenik felekezetnek van saját vagyona, a római katholikusnak nagy egyházi birtoka s azonkivűl mindegyiknek önmegadóztatása.

Ezek közűl a Kálvin-hitvallású kizárólag magyar nép. A kálvinista vallás odáig terjedt Kelet népei közt, a meddig magyarúl beszélnek. Ezért hívják népnyelven „magyar vallás”-nak. Ezeknek a tornyát kereszt helyett aranyozott csillagos gömb, vagy rézkakas diszíti.

Azonban mind valamennyi hitfelekezet magyar követői egy ágazatot közösen vallanak: „a magyarok Istenéről” szólót.

Magukkal hozták-e ezt a magyarok Istenét még Ázsiából?

A hogy a magyar nép átlátta, hogy ha nemzet akar maradni, európaivá kell lennie, úgy a magyarok Istene is átlátta, hogy nemzetét csak úgy tarthatja meg, ha a keresztények Jehovájává átidomúl.

Mi volt a magyarok ősvallása? arról kő, írás nem beszél. Törvényeink csak a kiirtásáról szólnak. Megtiltják a kövek, források mellett való áldozást, a véráldozatot, a hegedősöknek, a népénekeseknek haszontalan fecsegéseit, régi írást, zeneszerszámot, áldozat-üstöt összetöretnek, elégettetnek, még a nyomát is elpusztítják az ősi mythosnak.

Csak a későbbi krónikák, a szájhagyomány, a nép emlékében megörökűlt rege, s a keresztény világnézetbe beletaláló babonák adnak némi vezérsugárt a képzeletnek, hogy a multak képét visszavarázsolja.

Az „Isten” maga ős szó; Isten ostorának nevezik Attilát, Isten nyilának a villámot; azt mondják „édes Isten”, „boldog Isten”, „élő Isten”, „örök Isten”, „teremtő Isten”, a rendes köszöntésváltás: „adjon Isten”, „fogadj Isten”.

Minő alakban imádták az Istent? Talán a négy „éltető elem”: Föld, Víz, Levegő és Tűz képében? Voltak-e bálványaik? Annyi bizonyos, hogy a bálvány szó és származékai, valamint a bálvány szóval alkotott közmondások és szólások is pogánykori eszmék rejtegetői. Ilyenek: bálványkép (fakép), bálványimádó, bálványozó, gerenda-bálvány (oszlop), kapu-bálvány, malom-bálvány (kapufélfa), bálványoz (rajongással szeret, tisztel), Bálványosvár; úgy áll, mint egy bálvány. A bálványok vagy emberkéz művei voltak, vagy képzelt, megszemélyesített dolgok, vagy végre olyan titokzatos tárgyak, melyeket a négy „elem” hozott létre. Így alkotta s alkotja Erdélyben még most is a Föld-isten a félig ember, félig hal-formájú köveket; a Víz-isten az „özönfá”-t, mely a fejszecsapástól szikrát hány; a Levegő-isten a „menkő”-t [(meteor); ilyen kőből készűlt az a pallos, melylyel a székely fejedelmek a „nap-vágás”-t* szokták megtenni], s a Tűz-isten a kétfejű emberalakot, milyet a kovásznai iszapvulkán (Pokolsara) dobott ki, stb.

Napvágás. Ez is ősi szokás, mely a király-koronázásnál mai napig is fennmaradt. A megkoronázott király, Szent István palástjával a vállán, pallosával a kezében, fehér paripán fellovagol a koronázási dombra, s ott a világ négy része felé a pallossal négy vágást intéz, annak a jeléűl, hogy az országot bármely világrészből jövő ellenségtől meg fogja védeni. I. Lipót koronázásakor a budai török vezér gúnyt űzött ebből a szertartásból, bekötötte a fejét s hívatta a borbélyát, hogy gyógyítsa meg azt a mély sebet, a mit a magyar király ütött rajta. Bezzeg nem találta ezt a vágást olyan nevetni valónak az utódja, Abdurrahman, a ki a visszavívott Buda sánczai között lelte halálát.

Régi krónikákban olvassuk, hogy, mikor a magyarok a kereszténységet már fölvették, a magyarországi olasz hittérítők imájába a világimádás e képei még mind bele voltak foglalva ilyeténképen:

„Légy magasztalva te nagy Isten a mi testvérünkkel, a Nappal. Oh mily szép, oh mily ragyogó: ő a te jelképed, Uram! Légy áldva a mi asszonynénénkkel, a Holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek! Légy áldva a mi süvünkkel, a Széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta! Légy áldva a mi urambátyánkkal, a Tűzzel együtt! Oh mi szép, oh mi vidám, oh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, oh uram, a mi asszonyanyánkkal, a Földdel együtt, a ki minket táplál és megtart!”

Az őshit áldozattevő személyeit rhabonbánnak (fejedelmi méltóság volt), táltosnak, horkásnak, gyulának nevezték; ezekhez járúlt a pörosztó, a billogos, meg a garabonczos.

A mit Szent László törvénye eltilt, a tűzáldozás, mint népszokás a szentivánéji tűzünnepben mai nap is él a Dunán túl néhol a nép közt. Régi mivoltában így egészíti azt ki a képzelet plastikai ereje:

„A nyári nagy csillaghullás estéje volt az ó-tűz oltó, a másnap az új-tűz gyújtó ünnep. Erre a napra minden asszony elvitte hazulról magával a tűzhelyen megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a leányok kilenczféle füvet és virágot; otthon nem szabad egy szikra tűznek sem maradni.

A tűzhalomhoz érve, az asszonyok mind kiürítik a fazekaikban vitt parazsat s azt a gyula illatos füvekből készűlt pemetével mind eloltogatja.

Akkor előhoznak egy nagy fakereket, melynek a küllői kilenczféle fából készűltek. Ennek az agyán egy kőrisfa rudat tolnak keresztűl, s azt két szűz legény addig dörzsöli a kerék agyán át, míg az meggyúlad tőle s így támad az új tűz. A Tűz-isten kilobban, a ki éltet, világít, ápol, melegít, s mikor haragba jön, elpusztít, megemészt.

Ekkor a leányok elkezdik énekelni a tűzdalt:

„Tűzet megrakoljuk, négyszögre rakoljuk,
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,
Harmadikon ülnek szép ifjú legények,
Negyediken ülnek szép hajadon lányok.”

Azután következik a tűzugráló nóta:

„Meggyulandó Barta háza,
Jaj, ne hagyjuk szegényeket,
Oltsuk, oltsuk!”

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szíve hajlik s aztán átszöki a lobogó tűzet, társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe s éneklik hozzá a virágok dalát:

„Búzavirág mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem széles e világ él;
Szőlővirág mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem áldozatot tesznek;
Az ibolya mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem lányok dicsekesznek.”

Mikor a tűzrakás parázszsá lohadt el, következik a tűz felett való felavatása az újszülött gyermeknek, pogány szokás szerint. A billogos két kezébe veszi a síró porontyot s a tűz fölé tartva, elmondja fölötte az áldást, és védelmet a hétféle ördögök ellen; s utoljára az áldozattevő késének a megtüzesített hegyével félhold alakú karczolást tesz a kisded állán. Ott nem fog annak szakálla nőni; erről ismernek egymásra az ősvallás hívei.

Akkor aztán a tűzosztó kanállal a gyula minden asszonynak merít az új tűzből.

Szentivánéji tűzünnep: Tűzugrás.
Zichy Mihálytól

A megmaradt parázson végűl a pásztorok keresztűl terelik a csordáikat, ez megóvja azokat a dögvésztől, s a mi még élve maradt parázs, azt a gyermeksereg mezítláb tapossa el.

A szertartás végeztével a legények gyújtanak örömtüzeket, éneklik az „ipsilángi rózsa” dalát s a hegyoldalon tüzes kerekeket futtatnak alá, kiki a maga szeretője nevét hangoztatva a maga tüzéhez.”

Így tartá fenn ezt a népszokás még ma is sok vidéken, kivált a Bácskában és a Dunán túl néhol, a szent-ivánéji tűzünnepben.

Régi hagyományokból, krónikások leirásaiból, székely népmondákból állítottuk össze az őshitűeknek következő temetési szertartásait:

„Egy kiváló levente halálakor a „sírató” asszonyok megmosdatják az elesett hős daliát a szent patakban, felöltöztetik a legfényesebb fegyverzetébe s lefektetik a ravatalra, betakarva egész vég selyemmel. Az asszonyok gyászból fehérítetlen vászon köntöst vesznek föl, fejükre a pillangós főkötő helyett fekete kendőt kötnek.

Aztán előlépnek a hegedősök s koboz és hegedű szó mellett énekelnek a hős viselt dolgairól, túlvilági életéről, míg a megölt hős ősz apja a puszta földön ül a ravatal fejénél.

Ez alatt a szent patak forrásánál roppant vermet ásnak: annak egyik oldalfalához nagy szál tiszafát állítanak fel, annak a hegyében lobog a megölt hős kétágú zászlója az arany nappal. Majd a verem három oldalára huszonnégy tölgyfa rudat állítanak föl, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap a virrasztó. E napon senki nem eszik, sem bort nem iszik, csak sört isznak, s majdan minden évfordulón megülik e napot, egy kijelölt „torló”-nál.

A második nap a halottkövető. A mint az első hajnalkaczagás támad, megharsan a horkások kürtfúvása; a „bú leányok” éneke rázendűl: „hajnal van, szép piros hajnal, aranyos hajnal!”

Az áldozat-dobon hetet zubbantanak.

Ekkor a halott hős apja görbe késével levágja a fejéről lelóggó balhajfonadékát, a legdrágábbat, a mit az őshit szerint adhat, s azt a halott kezébe teszi.

Gyermek-avatás az ősmagyaroknál.
Zichy Mihálytól

Ez alatt a kádárok előhozzák a „tokos” lovat, az elhunyt hős kedvencz paripáját, fekete selyemmel letakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik társai a nyeregbe, hozzá kötözik a terhelőhöz lábainál fogva, kezét a nyeregbe tűzött zászlós kopjához erősítik s azután megindúl a menet a búcsúztató járásra.

Minden kapu előtt megáll a gyászmenet s a lovat vezető horkás bekiált a kapun, meghívja a hős barátjait a követésre.

Előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebét és kedvencz sólyommadarát; huszonnégy paripáját.

Így vonúl a gyászmenet a szent forrásnál ásott sírig. Ott várnak rá hajadon leányok, szétszórt hajfürteiken illatos füvekből font koszorúk.

A sírhoz érve szétosztják az elhúnyt czimboráinak emlékűl a vele hozott kincseit, öltönyeit, kinek mijét odaigérte világi életében.

Ekkor előtör a leány-seregből a megholt arája: azt mondja: neki is adósa a halott. Saját önmagával. Azt igérte az övé lesz mind ezen, mind a más világon. Itt van nála a balitája.*

Balitának nevezték a székelyeknél azt a kis ezüst bálványkát, a melyet a vőlegény küldött a mátkájának, mikor eljegyezte.

Mind a két apa ráadja az áldását, s felsegítik a menyasszonyt a holt vőlegény mellé a paripa hátára.

A holt vitéz és menyasszonya.
Zichy Mihálytól

Ekkor a két horkás levezeti a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírverembe, s a mént hozzáköti a nagy tiszafához: oda rakják mellé a holt hős fegyvereit, áldozó poharát, arany csákányát, a cserépvedret tele mindenféle pénzzel, a menyasszonynak kösöntyűit, nagy fülönfüggőit, gyöngyös pártáját.

A táltosok ez alatt odakötözik a huszonnégy paripát a kopjás rudakhoz.

Ekkor a leányok odarohannak a sírhoz, fejeikről letépett koszorúikat, diófaágakat szórva a holt vőlegényre s élő menyasszonyra.

Majd a tárogató recsegő rivallatára előlép száz harczos íjász, s egy dobütésre mind egyszerre kilövi a nyilát a sírba, hogy holt vitéz és menyasszonya, harczi paripája mind egyszerre nyilaktól átszegezve menjen át a nap mezejére. Az Istennek tetszik az, ha a megdicsőűltek sebekkel tetézve érkeznek eléje. De egyúttal arra is való a nyíllövés a sírba, hogy az eltemetett halott haza ne járjon; ha föl akarna kelni, a nyilakba bele akadjon a köntöse.

E nyillövés után a táltosok leszúrják a huszonnégy paripát s azoknak a vére egyszerre omlik a sír-verembe, a mit a férfiak elkezdenek hanttal betemetni.

Most azután a férfiakon van a sírás sora. De nem könynyel sírnak, hanem vérrel. A holt hős apja a görbe késével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasít sebeket s úgy sír vért hét seben keresztűl. Valamennyi férfi követi példáját.

Ez alatt a kürtök, tárogatók, sípok repedésig rivallnak, felűlmúlva az asszonyok sikoltozásától.

A lovon ülő hős és menyasszonya lassankint eltűnik a rögök alatt; végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek az ormán a felmeredő tiszafa hegyére tűzött zászlót lengeti a szél.

E közben a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolják s megannyi máglyarakáson megsütik, a szíveiket illatos tűzön égetik meg az Isten tiszteletére, a lófejeket pedig odatűzik a kopjás rudakra; azok tudatják majd a késő korral, hogy ott egy hős vezér porladozik.

Legényköltögetés ősrégi halotti toron.
Zichy Mihálytól

Ez alatt leáldozik a nap, csak a máglyatüzek égnek. Kezdődik a halotti tor. A sült lóhús csak tor lakomája. Előkerűlnek az igriczek (muzsikások), csimpolya, timbora, tilinkó hangzik; a férfiak áldomást isznak, az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálják egymást; majd tánczra kelnek, a mint feljön a hetevény csillag és annak a táncznak is halott-táncz a neve.

Fiatal legények oda feküsznek a nagy sírhalomra szerte. Azután jönnek a leányok, mintha csatában elesett halottaikat keresnék. A ki magáéra talál, költi, de az nem ébred; akkor felemeli, az mereven marad, a leány így lejt vele körben. A tánczos ifjú keze lába kővé meredt, feje hátra szegve, úgy engedi magát forgattatni s dűl, a merre ejtik, a zene szól hozzá kisértetes zsongással. Végét szakítja a táncznak a bajnoki torna. E nélkűl a gyásztor soha sem végződik. Elébb csak birkóznak, aztán öklöződnek; majd kézbe kerűl a csákány, buzogány, leghívebb czimborák csupa kérkedésből halálos tusára hivogatják egymást, ez a régi szokás. A kik a küzdés közben életöket vesztik, azokat szépen oda fektetik körbe a nagy sírhalomra, s még egy réteg földet borítanak föléje. Most aztán együtt vannak az eltemetett hős vezérrel hű czimborái, menyasszonya, kopója, solyma, kedvencz paripája, szépen vonúlhat fel – a nap mezejére az ős Isten elé.”

Mindez csak a hajdankor meséiben él már; a halott-tánczot még a XVI. századból épen ekként írja le az „Ungarischer und dacischer Simplicissimus”; a halotti torok lakomái azonban még most is divatoznak, melyeknek pazarlásai ellen a nép vezetői annyit prédikáltak.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir