I. SZÍN.
A csillogó nap, csacska, aggodalmas,
Immár lebútt a tenger keblibe,
S fennen üvöltő farkasok verik föl
A mélagyászu, bús éj lovait,
Kik lomha, álmos, petyhüdt szárnyaikkal
Sirokat födöznek s torkuk páragőze
Lehel a légbe dögletes homályt.
Most jőjenek nyert bárkánk bajnoki:
Míg a sekélyen horgonyoz hajónk,
Váltságukat fizessék ők meg itt,
Vagy a part homokját vérök festi be.
Ez a fogoly, kormányos, a tied;
E foglyon itten társad nyerekedjék;
Az, (Suffolkra mutatva) Whitmore Józsa, légyen a te részed.
Szólj, kormányos, mi lesz váltságdijam?
Ezer arany, avagy lehull fejed.
Azt adsz te is, vagy a tied repűl le.
Mit! sok talán e két ezer arany,
S lovag nevet és külsőt hordotok?
Halál reátok! Szúrjátok le őket!
Ez a potomság legfölebb a harczban
Elhullt barátink életével ér föl.
Én megadom, kíméld hát életem’.
Én is, s azonnal irok is haza.
A támadásban egy szemem’ veszítém:
Hogy megtorolja, halnod kell ezért,
S tőlem ha függne, e kettőnek is.
Ne légy heves; hagyd élve, végy dijat.
Nézd Györgykeresztem’: én lovag vagyok:
Bármily magasra becslesz, megadom.
Már meg van adva; Józsa a nevem.
– Miért riadsz fel? a halál ijeszt?
Neved ijeszt, halálosan cseneg:
Csillagzatomból egy bölcs jósolá:
Vesztem leszen a tengerek hajósa;
De e miatt még vérszomjú ne légy,
Helyesen kiejtve József a neved.
József vagy Józsa, mindegy az nekem.
Nevünk’ nem érte még olyan gyalázat,
Hogy kard a szennyt ne mosta volna le:
Azért boszúmmal ha kufárkodom,
Széttörve kardom, tépve czímerem
S én gyáva czenknek legyek kikiáltva!
(Megragadja Suffolkot.)
Whitmore, megállj! mert herczeg a te foglyod,
Suffolki herczeg, William de la Poole.
Rongyokba búva, Suffolk herczege!
Ez nem a herczeg része; s Jupiter
Ha álruhában járt-kelt, mért ne én?
De őt, mint téged, nem verék agyon,
Aljas ribancz te! a Lancasterek,
Henrik király nemes vérit soha
Nem ontja ily ütött-kopott kamasz.
Kézcsókoló, nem tartád kengyelem’?
Diszménem mellett jártál puszta fővel,
S boldog valál, ha inték csak feléd!
Kupámba hányszor töltéd italom’,
S ott térdelél, élődvén asztalomról,
Míg lakomáztam Margit asszonyunkkal!
Csak erre gondolj, s hűtse ez le véred’
És fojtsa el idétlen gőgödet.
Hogy’ álldogáltál külső pitvarunkban
És jöttömet alázattal leséd!
E kéz ügyedben irt egykor, s azért
Fékezze meg izgága nyelvedet.
Leszúrjam a bitangot?
Várj: előbb, |
Szavad, silány rab, tompa mint magad.
A hosszu bárka szélin kell leütni
Fejét.
Magadéval játszol, nem mered.
De merem, Poole!
Poole? |
Poole? Sir Poole? lord? |
Angol hazánk ezüst ivó vizét.
Most betömöm e szájat, mely kitátva,
Hogy e hazának kincseit lenyelje;
Mely a királynét csókolá, az ajkat
A porba tiprom; s te, ki mosolyogtál
Jó Humphrey holtán, hijába vigyorogsz
Érzéstelen szelekre: vissza rád
Gúnyolva fognak majd azok sziszegni;
S pokol szipái lesznek hitvesid,
Hogy egy hatalmas urral merted el-
Jegyezni lányát egy koldús királynak,
Alattvalók, trón és ország ne’kűl.
Sátáni ármány vitt magasra téged,
S mint nagyravágyó Sylla, eltelél,
Anyádnak vérző szívét falva fel.
Te adtad el Mainet és Anjout a franknak;
A pártos álnok normannok miattad
Vetik el parancsunk’; s a pikárd leölve
Parancsnokit, bevette váraink’
S rongyolva, csonkán űzte el hadunkat.
Fejdelmi Warwick s mind a Nevilek,
Kik soh’se rontják kardjokat hijába,
Gyűlölve téged, harczra szálltanak;
És most a York-ház, kit trónról lökött le
Csúfos halála ártatlan királynak
És elbizott bitor kényúraság,
Boszútól ég, s reménytelt zászlaján
Küzdő sugáru nap fél arczulatja,
És rajt’ e szó: „Invitis nubibus!”
Fegyvert ragadva áll a kenti nép;
És végre szégyen és koldusnyomor
Csúszott be a királyi palotába:
S mindez miattad! – El! Vigyétek őt!
Mért nem vagyok Isten, hogy lesujtanám
Villámom’ e rongy, aljas szolgafajra!
Köz lelkeket potomság tesz kevélylyé;
Nagyobbra lát e gaz, e bárka-főnök,
Mint Bargulus, a hős illyr kalóz.
Nem szíja a sas vérit a here,
Köpűt lop az meg: nem lehet, hogy ily
Kóficz rab által, mint te, haljak én,
Bűnbánatot küld követnek a királyné:
Mondom, sértetlen vígy át a csatornán.
Józsa!
Csak jöszte, Suffolk, hadd viszlek halálra.
Pene gelidus timor occupat artus: tőled rettegek.
Mielőtt szabadulnál, félni lesz okod.
Csüggedsz-e most? mi! meghajolsz-e most?
Kegyelmes úr! kérd, adj jó szót neki.
Szigoru s zordon, Suffolk úri nyelve,
Parancsra szokva, kérni nem tanult.
Eszembe sem jut aljas kérelemmel
Tisztelni őket; nem! inkább a törzsre
Hajtom fejem’, de térdem nem hajol meg,
Csupán királyom s Istenem előtt;
S tánczoljon inkább véres pózna csúcsán,
Mintsem födetlen lássa csőcselék.
Többet kiállok, mint mi ti tehettek.
Eleget beszélt már: hurczoljátok el!
Jertek! hadd lássam fene szívetek’,
Feledve holtom hogy sohse’ legyen.
Éhenkórász veszt el gyakran nagyot:
Egy római orv s haramja ölte meg
Mézajku Tulliust; Brutus fattya kézzel
Szurá le Caesart; vad szigetlakók
A nagy Pompéjust; Suffolkot kalózok.
(Suffolk el Whitmore-ral és másokkal.) |
Ezekrül itt, kiknek díját szabók,
Határzatunk az, menjen érte egyik:
Te jer velünk hát, társad hadd utazzék.
(Mind el, az első nemesen kivűl.) |
Itt feküdjék holtteste és feje,
Míg eltakarítja a királyi kedves. | (El.) |
Oh véres, oh kegyetlen szörnyű látvány!
Elviszem a királyhoz tetemét.
Ha ez nem is, baráti boszut állnak,
S ki élve nagyra tartá, a királyné.
(El a holttesttel.) |
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir