A polemikus teológiai irodalom
A polemikus teológiai irodalom
A késő-reneszánsz prédikátor-íróinak hitvitázó munkássága mennyiségileg igen gazdag, Magyari művének és Alvinci néhány iratának kezdeményező, támadó jellege azonban kivétel számba megy. A katolikusokkal polemizáló protestáns hitvitázást általában a védekezés, Pázmány és a jezsuiták írásainak a cáfolata jellemzi. A Magyari örökségét ápoló nyugat-magyarországi evangélikus hitvitázók közül Zvonarics Imre (1575–1621) csepregi lelkész, az 1621. évi mészárlás egyik áldozata, érdemel említést (Pázmán Péter pironsági, Keresztúr 1615), a katolikusok kelet-magyarországi református vitapartnerei 64közül pedig Alvinci mellett Kecskeméti C. János (Fides Jesu et Jesuitarum (Jézus és a jezsuiták hite), Bártfa 1619, Catholicus Reformatus, Debrecen 1620) és Pécsváradi Péter (Felelet Pázmány Péternek… két könyvecskéire, Debrecen 1629) a legismertebbek. A lutheránus és kálvinista hitvitázóknak egyaránt súlyos tehertétele az eredetiség hiánya s a teológiai korlátoltság. A hitvitázó művek között is meglepően sok a fordítás és a formális logikai bizonyítások útvesztőjében kanyargó fejtegetés, amelynek legfőbb célja – miként már Magyarinál is – annak a meglehetősen nehezen bizonyítható tételnek elhitetése, hogy a protestáns hit régibb, mint a katolikus, sokszor teljesen eltemetve a lényegesen fontosabb és hatásosabban exponálható politikai és társadalmi kérdéseket. A sok teológiai érvelés között az olvasóra egyenesen üdítően hatnak a 19. századi szakirodalomban sokszor megrótt gúnyolódó, személyeskedő részletek, amelyeket azonban Pázmány protestáns vitapartnerei sokkal ritkábban és ügyetlenebbül, nehézkesebben használnak, mint ellenfelük.
A barokk irodalom korszerű eszközeivel dolgozó katolikus hitvitázással szemben a protestáns vitairodalom gyengeségét a legjobban az jellemzi, hogy Pázmánynak a jezsuita propaganda valamennyi érvét rendszerező Kalauzára (1613) kimerítő cáfolatot sem az evangélikusoknak, sem a reformátusoknak nem sikerült írniuk. A lutheránusok végül is latinra fordították Pázmány vaskos könyvét s egy wittenbergi teológussal készíttettek ellene gyönge feleletet (F. Balduinus: Phosphorus veri Catholicismi, (A katolicizmus igazságának vezérlő csillaga), 1626). A kelet-magyarországi református prédikátorok pedig 1629-ben, munkaközösséget szervezve, felosztották maguk között a Kalauz egyes fejezeteit, s kollektív munkával próbálták azt megcáfolni, vállalkozásuk azonban – bármennyire buzgólkodott is mellette Miskolci Csulyak István – hamarosan megbukott, mert a kényelmes és nehézkes munkatársak a kiosztott fejezeteket nem írták meg.
A mindkét vezető protestáns felekezetet egyaránt veszélyeztető katolikus támadások ellenére sem szűnt meg az evangélikusok és reformátusok közötti polémia, bár a nyugat-magyarországi reformátusok, akiknek nem voltak hatalmas világi patrónusaik, Pareus szellemében az evangélikusokkal való együttműködés útját keresték. A teológiai nézeteltérések kiküszöbölésének érdekében írt irénikus munkák közül Samarjai János (1585–1652) felső-dunamelléki szuperintendens Magyar harmonia (Pápa 1628) című könyve a legnevezetesebb. A nyugat-magyarországi lutheránusok az ilyen közeledési kísérleteket azonban minden esetben ingerült hangú vitairatokkal utasították el. A protestánsoknak egymás ellen írt polemikus teológiai művei között a legsivárabbak azok, amelyeket az erdélyi és kelet-magyarországi református ortodoxia vezető egyéniségei a szombatosok és unitárusok szerintük istenkáromló tanainak cáfolására írtak. A sort Milotai Nyilas István (1571–1623) tiszántúli püspöknek, majd Bethlen udvari prédikátorának a munkái nyitották meg (Az mennyei tudomány szerint való irtovány, Debrecen 1617; Speculum Trinitatis (A Szentháromság tüköre), Debrecen 1622), a legtermékenyebb azonban ezen a téren a református ortodoxia vezető embere, Geleji Katona István volt.
65A vitairatok mellett a kor legnépszerűbb egyházi műfaja a prédikáció. Kisebb-nagyobb prédikáció-gyűjteményt a legtöbb protestáns egyházi író szerkesztett, így a már említettek közül Alvinci Péter, Kecskeméti C. János, Milotai Nyilas István; rajtuk kívül mint igen termékeny prédikáció-szerző érdemel említést Margitai Péter (†1629), valamint a lutheránus Zvonarics Mihály (1570–1625), Magyari utóda a sárvári papságban. Az egyetemet végzett prédikátorok a részletekben többnyire meg-megcsillantják humanista irodalmi ismereteiket is, a teológiai kötöttségű műfajban azonban esztétikailag töretlen retorikus kompozíciót egyikük sem tud nyújtani. Ugyanakkor ideológiai, eszmetörténeti szempontból e művekben is rendkívül sok értékes anyagot találhatunk. Ugyanezt elmondhatjuk a prédikációéhoz hasonló funkciójú bibliamagyarázó, exegetikai munkákról is. A szerzők a bibliai textus tanulságait igyekeznek koruk társadalmi viszonyaira, politikai törekvéseire vonatkoztatni. Így például Milotai Nyilas István, Dávid huszadik zsoltárát magyarázó prédikációiban (Kassa 1620), a fejedelem és a község tisztéről értekezik, a bethleni abszolutizmus érdekei szerint. A bibliamagyarázó művek szerzői közül gazdag – bizonyos mértékig polgári szemléletűnek mondható – társadalmi-politikai mondanivalójáért leginkább Kecskeméti Alexis János Az Dániel próféta könyvének magyarázatja (Debrecen 1621) című munkája érdemel figyelmet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
