23. ÁNYOS PÁL (1756–1784) (MEZEI MÁRTA) | A magyar irodalom története

23. ÁNYOS PÁL (1756–1784)
(MEZEI MÁRTA)

A felvilágosodás korának valamennyi eszméje, ízlésiránya hatott költészetére és ütközött össze – különösen életének egy szakaszában – szerzetesi életformájával.

1756-ban született Esztergáron, nemesi családból. Komáromban, Győrött, Veszprémben és Pápán folytatta iskolai tanulmányait. 1772-ben belépett a pálos rendbe. 1774-ben került a nagyszombati egyetemre, ahol Dugonics András és Katona István tanította; megismerkedett Barcsay Ábrahámmal is. 1777-ben, amikor az egyetemmel Budára költözik, már neves költő. Ekkor kerül kapcsolatba Bessenyeivel és a testőr-írók körével. A szerveződő Tudós Társaságnak ő lett volna a titkára. A pesti irodalmi és társasági élet, olvasmányai s egy titkolt szerelem egyre inkább elidegenítették a papi életformától, 1780-ban mégis pappá szentelték. Világias életmódja, felvilágosult baráti köre hamarosan felkeltette elöljárói figyelmét, s Pestről a Nyitra megyei felsőelefánti pálos kolostorba rendelték. Életének legszomorúbb két esztendejét tölti itt, levelei telve vannak panasszal, költeményei búsongással és haraggal sorsa miatt, és környezete ellen. 1782-ben áthelyezték Székesfehérvárra, a gimnáziumban együtt tanított Virág Benedekkel. Ekkor már súlyos beteg; 132kevés verset ír, ezek arról tanúskodnak, hogy az elmúlás, a betegség és a bánat nyomasztó hangulatától űzötten a vallásban keresett menedéket. 1784-ben halt meg Veszprémben, huszonnyolc esztendős korában.

A fiatalon elhunyt írónak kevés verse maradt ránk, nagyobbrészt költői levelezés. A felvilágosodás korának kissé száraz, elmélkedő, didaktikus költői termésében Csokonai előtt az ő néhány verse szólaltatja meg leginkább az ihletett és személyes lírát. Műveiből nemcsak azt tudjuk meg, hogy milyen eszméket képviselt az író, s hogy mik voltak a kornak általános problémái, hanem azt is, hogy ezek az eszmék és problémák a költőnek, mint egyénnek mit jelentettek.

A Pesten töltött idő volt legtermékenyebb korszaka. Lelkesedett a tudományokért, vitába szállt Barcsayval, a rousseau-i koncepció ellenében védte a haladást (költői levelek Barcsaynak 1779–1780-ból); a háborúk esztelen pusztításaitól elborzadva a béke után sóhajtozott a barátainak küldött episztolákban; ünnepelte Mária Teréziát (Az "Orvosi Oktatások" szerzőjéhez, 1778); – mindez közhely a felvilágosodás-kori irodalomban. Költészetének egyéni színei nem ebben a témakörben mutatkoznak. Amikor reménytelen szerelme, baráti köre, olvasmányai és irodalmi tervei szembefordították a papi életformával, panaszai először általánosságban, elvontan és személytelenül szólaltak meg szentimentális költeményeiben, az élet értelmetlenségén, a könyörtelen elmúláson kesergett (Egy elenyésző rózsához, 1778; A lenyugvó naphoz, 1778; Titkos Polyxena, 1778). Ezek az első szentimentális versek még meglehetősen egyenetlenek; sok bennük a didaktikus célzatú általánosítás, a mitológiai ékítmény, s a Dianák, Florák, Nimfák rokokó zsúfoltsága elhalványítja az egyéni bánatról valló sorokat. Később, "számkivetésének" idején eltűnnek írásaiból a sablonok; ekkor már nemcsak általánosságokban beszél, hanem magáról vall, a végső elkeseredés indulataiban hányódó lelkiállapotáról. Versei széles érzelmi skálát futnak be, a képek és kifejezések természetesen követik a hangulatok csapongását és híven tolmácsolják a bánat, a szabadságvágy és a lázadozás hangjait (Egy terhes álomtalan éjjelemkor, 1781–1782).

Már korábbi verseiből is kitűnik a múlt, a hagyományok iránti érdeklődése, hazafiságát a nemesi szemléletű hagyománytisztelet hatja át. A hősi erények, az önfeláldozó hazafiság retorikus magasztalása a reformkori nemesi költészet hangját vetíti előre múltat idéző költeményeiben (Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel reája, 1777; Igaz haza-fi, 1778). A magyar irodalmi múltból Gyöngyösit választja példaképnek a jelen irodalma számára (Gyöngyösi árnyékához, 1777). II. József uralkodása alatt hagyománytisztelő nemesi hazafisága ellenzéki színezetet kap. A magyar nyelv és szokások fenntartására buzdít ő is versben és prózában (A régi magyar viseletről, 1782). Múltidézése most nem pusztán a vitéz ősöknek adózó hagyománytisztelet, hanem biztatás és bizonyító érv a jelen politikai jussainak kivívásához (Barcsaynak, 1781, Ideje, hogy szivünk… kezdetű költői levele). Ezért ír verset Zrínyi hősiességéről, a hazáért halni kész hazafiság példájáról (Gróf Zrínyi Miklósról, 1782).

De nyíltabban is vall politikai nézeteiről: megírja a Kalapos király című verses röpiratot, a nemesi ellenállás irodalmának egyik legélesebb hangú kifakadását II. József ellen. Dugonics és mások a sérelmes rendeletek kiadásáért nem a királyt hibáztatták, hanem tanácsosait; eljön majd az idő – olvassuk 133Batsányinál is –, amikor József belátja tévedéseit s ismét atyja lesz népének. Ányos röpiratában nincs szó a felelősség áthárításáról, II. József "erőszakos ur… nem pediglen király", s a gyarmatosítás politikai bűnéről is elhangzik a vád. Ányos azonban nemcsak a nemzeti jogok megsértése miatt támadja az uralkodót. Megszólal röpiratában a szerzetesi-papi aggodalom is, s noha korábban, a felvilágosodás sugallatára híve volt a vallásszabadságnak, most a liberális gondolkodót, a vallásszabadság pártfogóját éppoly hévvel támadja, mint alkotmánysértő rendeleteit.

Általában jellemző költészete utolsó korszakára, hogy fölhagy a korábbi évek haladó világnézeti és politikai meggyőződésével és a vallásban keres vigaszt és költői témát. Betegsége, magánya, a nem teljesedett szerelem szomorú emlékei ismét a szentimentális költészet hangjait szólaltatják meg verseiben. A vallásos énekekben és a szentimentális-elégikus költeményekben egyaránt szívesen alkalmazza azt a szép dalformát, mely részint a német szentimentális költészet, részint a zsoltárfordítások példájára honosodott meg költőinknél, Amadénál (pl. Az tengernek szélvész után kezdetű dala) és korábban Szenci Molnár Albertnél (Mint a szép híves patakra kezdetű zsoltár). A strófa nyolcas és hetes sorokból áll, szerkezete, rímképlete (ababccdd)a későbbi Himfy-versszakhoz hasonlít, s alkalmas keretet ad a dalformát igénylő érzelmeknek (A tsalfa szívnek megvetése, 1782–1784; Hív barátnak hívétől fájdalmas elválása, 1782–1784).

Legalább e hasznát vettem

Megtsalt szeretetemnek;

Noha többet érdemlettem, –

De ez elég szivemnek.

Te pedig, ha jut eszedben,
Melly nemtelen vagy szivedben,

Pirulj, s felejts el engemet,

Háláld evvel hivségemet.

Az érzelmek és hangulatok változékonyságának visszaadása a formai változatok kifejlesztését követelte meg Ányostól, bizonyos színességet, szabadságot és választékosságot a költői eszközökben; többet és mást, mint amit a felvilágosodás korának írói az egyhangú és színtelen bölcselkedő költői levelekben megvalósítottak. Ányos vívmánya például a látomások költői megjelenítése a lírában. Az Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál (1780) című versében szentimentális díszletek között jelenik meg a kísértet "susogva sírjából"; későbbi költők majd a hazafiúi aggodalmak múltidéző látomásos-képsoraiban alkalmazzák költői fogásként (Batsányi: Serkentő válasz; Kölcsey: Rákos; Kisfaludy Károly: Mohács; Vörösmarty: Zalán futása, előhang). Ányos szentimentális költeményeiben a búsongás, az elvágyódás, a felcsattanó haraggal fogalmazott vád, majd a szabadság utáni óhaj rezignációja erőltetés nélkül, mintegy egymásból folyva váltakoznak. Merész – bár nem mindig sikeres – inverziók is feltűnnek költészetében ("Oly szépen Kártigám írtál esetéről"; "Oda hol életünk lehullnak jármai"), talán mintául szolgálva Baróti Szabónak.

134De belecsengenek verseibe a kuruc költészet dallamai is; a Nádasdy Ferenc halálára írott költeményében – írja Bóka László – "már ott lüktet a Tyukodi pajtás énekének férfias-keserű ritmusa, hogy aztán megszülessék A víg társaságról vagy Ivóének címen ismert verse, melyről Horváth János azt írja, hogy 'Ányos énekei közül legdalszerűbb, egyszersmind legfesztelenebb (s ennyiben legnépibb)' s azt, hogy: Még akkor s jó sokáig (egészen az 1840-es évekig) ritka ez a tizenegyes sorfaj, mely oly eleven fordulattal ad igazi dalszó-jelleget a különben egyszerű strófának":

Éljen mái társaságunk,

Igaz magyar barátságunk!

Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:
A ki pedig ezt irigyli, gazember…
… Távozz tőlünk képmutatás,
Politzia, pallérozás;
Takarodgyál foszlánkosok közibe,
A kiknek születtél ravasz szivébe!

Nem tud a magyar sziv ahhoz,

Mert hivség illik bajszához!

Nosza pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk;
Lesz még idő, hogy a buról aggódgyunk.

Ányos nevét a köztudat hosszú időn át a Kalapos király nemzeti hevülete s még inkább az Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál című költemény iskolai kötelező volta miatt őrizte meg. Ányos életműve azonban több és jelentősebb ennél. Lírája a sokhúrú, személyességet hangsúlyozó, érzelmeket differenciáló költészet értékes hazai kezdeteihez tartozik.

Kiadások Irodalom

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir