Ember Mária (1931) (Munkaközösség)
Ember Mária (1931)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Ember Mária polgári foglalkozása újságíró – s szépirodalmi alkotásait is szerencsésen kísérik a publicisztikai látásmód bizonyos eszközei és sajátosságai: cselekményükbe sok nem-fikciós elem, önéletrajzi részlet vagy történeti dokumentum épül bele. Problémalátásuk is a jószemű újságíróra vall, a Magamnak mesélem és a Hajtűkanyar kivételes és esetleges helyzetet leírva – dokumentálva – világít rá szokatlan szögből és szokatlan fénnyel az adott történelmi korszakra.
Első regénye (Magamnak mesélem; 1968) főként eredeti, érzékeny beállítása révén kelthet figyelmet. Még tettein innen, születése pillanatában ragad meg egy típust, egy tragikus tévútnak annyira a kezdetéről szól, hogy szereplői, legyenek akár eszes vagy naív, lelkes vagy cinikus ágensei a történetnek, nemigen sejthetik. minek a részvevői. Az alaphelyzetet még inkább felemássá teszi, hogy tulajdonképpen travesztált leányregényt olvasunk, egy nyári táborozás történetét, kis szerelmekkel, veszekedésekkel, barátságokkal és kajláskodásokkal: csakhogy a tizenkét nap arra hivatott, hogy a NÉKOSZ vezetőképző táborának részvevőit agresszív gyorsasággal fanatizálja, s felkészítse lélektelen intézkedések engedelmes végrehajtására. A regény meg is szenvedi ugyan szűkre zárt hermetizmusát, a korforduló szuggesztív kényszerének és emberellenes lehetőségeinek ábrázolása némi sápatag és érzelmes színezetet kap egy fiatal lány tizenkét napjának elbeszélésébe sűrítve – mégis kevés mű szólt hasonló tisztánlátással és érzékenységgel a keletkező új korszak, közösség és réteg vonzásáról és veszélyeiről.
Második regénye, a Véletlenek (1971) kevésbé sikerült alkotás. Fiktív történet, amelyik szándéka szerint a csalódásnak lenne a krónikája; a sikeres és a sikertelen életek egyaránt elvesztették eszményeiket, csupán a hol erősebben rezignált, hol erősebben impulzív tevékenykedés jegyében folynak. S szétbomlanak persze az emberi kapcsolatok is, akár mert a hajdani idők kényszerű eufóriájának hatására jöttek csak létre, akár mert nem viselték el a személyiségek és sorsok túl radikális 1107megváltozását. A Véletlenek kisebb-nagyobb zökkenőkkel tulajdonképpen egy ekként keletkező új szerelmi kapcsolat keletkezését és elromlását beszéli el: két régi ismerős újra találkozik és válik el ismét. Végső soron azonban nem is nyújt többet e szerelem szerencsés és balszerencsés véletleneinek elbeszélésénél. A múlt valóban háttér marad csupán, a jelen hivatali eseményei és alakjai pedig érdektelenül szokványosak; nem nemzedék-regény, inkább csak társasági történet.
Harmadik regényében visszatér a nem-fikciós irodalom látás- és ábrázolásmódjához, sőt a korábbinál sokkal merészebben alkalmazza annak eszközeit (Hajtűkanyar, 1974). S visszatér Ember Mária műveinek alapkonfliktusa is, az egyén és a közösség, a befogadás és a kitaszítottság kettőssége – de most a történelem tragikus súlyt ad neki.
Alaphelyzete ennek is kivételes és kétértelmű: azok a debreceni zsidók, akiket 1944. június 27-e és június 30-a között Auschwitz helyett egy ausztriai táborba deportálnak és mezőgazdasági munkán a végsőkig szipolyoznak, mindvégig azt hiszik, hogy a pokol egyik legmélyebb körébe jutottak, a legrosszabb pillanataikban nem sejtik, mennyire kegyeltjei az egyszeri szerencsének. A történelmi igazságot most azonban már nem bízza rá Ember Mária a köztudatra: az elbeszélést állandóan rövidebb-hosszabb dokumentumok szakítják félbe, részletek korabeli újságokból, beszédekből, levelekből, parancsokból és jegyzőkönyvekből. S cselekményének menete is aláhúzza e dokumentatív jelleget: az egyes szám első személyű elbeszélés a történelmet beszéli el, a debreceni zsidó-családok kitaszíttatását, lágerbe hurcoltatását és megmenekülését.
Mégis, az írónő joggal hangsúlyozza a címlapon, hogy ez a könyve is "regény": mert amennyire epikumát önéletrajzi élményekre és történelmi dokumentumokra építi, annyira az egyedi emlékek és a személytelen iratok is sorssá válnak; a Hajtűkanyar nem az iszonyatok valamilyen eseménysorra felfűzött krónikája, hanem egy közösség története, s nem is kizárólag a zsidóságé, hanem mindenkié, aki részese az emberi történelem szörnyű anomáliájának.
A regény persze csak azt beszéli el, amit a kisfiú láthatott vagy hallhatott; de az epizódok sora végül folyamatos történetet alkot, a megalázás és a megfosztás egymásra következő stációit írja le, naivságát pedig az hitelesíti, hogy mindenki naív volt, senki sem sejtette, mi történhetik még, s főként nem azt, amiről a dokumentumok számolnak be.
Naivitása és brutális élményanyaga ellenére is ekként lesz általános érdekű, erkölcsi tartalmú regény. Nem a szenvedések leltára, hanem morális krónika, melynek pillanatképeit az üldözöttek érzékenysége láttatja, s csaknem minden epizódja önmagában is szívszorító. A történeti cselekmény egyéves keretén belül a könyv egésze ilyen epizódokból és beszélgetésekből áll össze: a gyerek riadt és értetlen szorongással éli át, hogyan válik üldözötté, hogyan fosztatik meg egyre több mindentől, hogyan taszíttattatik ki a város, a magyarság közösségéből – s kell aztán erején felül küzdenie a puszta életéért is egy olyan rendszerben, amelyik a társadalomból is, az emberekből is legrosszabb impulzusaikat akarja és tudja előhívni.
1108A Hajtűkanyar persze szűkebb értelemben is egy közösség regénye: az üldözöttek és áldozatok közösségéé, amelynek még a kivételes helyzetben sem adatik meg több, mint hogy szorongás és remény között hányódva tartsa fenn magát és érje meg egy abszurd helyzet belső konfliktusait, az emberek lassúbb-gyorsabb felmorzsolódását – a normális élet eltorzult visszfényeit.
Igazi célja azonban tágabb érvényű, s messzemenőkig igazolja formai leleményét. Az érzékeny epizódok és a tárgyi dokumentumok, a naivitás és a nagyon is biztos tudás, a lírai ihletés és a brutálisan súlyos események állandó szembesítésének eredeti kompozíciója többet mond a hóhérok és az áldozatok, a jóakaratú gesztusok és az embertelenné züllött statiszták históriájánál: morális krónikája azt tudja ábrázolni, hogyan szüntetik meg egy korszak szörnyű eszméi és abszurd törvényei a gondolkozás, a viselkedés és az erkölcs elemi értékeit is, és hogyan kényszerítik rá magukat az egész nemzet, minden egyes ember életére.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
