Dékány Kálmán (1921) (Munkaközösség)
Dékány Kálmán (1921)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Dékány Kálmán makói diákként feladatokat vállalt a falukutató mozgalomban, s ettől kezdve éberen figyelte a társadalmi változásokat, melyekről előbb riporteri minőségében, majd szépíróként, társadalmi regények és elbeszélések szerzőjeként adott hírt.
Néhány kiérleletlen, sematikus alkotás után Út nem vezet ki a világból (1964) címen jelent meg kisregénye, melyben az akkori falu bonyolult, ellentmondásoktól zaklatott életéről rajzolt képet. Műve előterében két hajdan szövetséges család legfiatalabb generációinak sorsa áll, azt a fájdalmas folyamatot ábrázolja, ahogy régebbi sebek újra felfakadnak, s meggátolják az új nemzedék felhőtlen boldogulásának lehetőségét. Már ebben az alkotásában feltűnt elbeszélő módszerének egyik legérdekesebb jellegzetessége: sosem törekszik arra, hogy lezárja hőseinek életútját, inkább bizonytalanságban hagyja az olvasót a jövőt illetően, mintha azt példázná, hogy létünk nyitott, s az utakat csak a világban kereshetjük és sosem egy virtuális közegben. Hogy ezek közül melyik az igazi, azt csak a kiszámíthatatlanul változó idő egy pillanata döntheti el.
Ilyen pillanatok változnak a Sátorkaland (1968) hősének mindennapjaiban is. Jóska, a fiatal lakatos telve nyugtalansággal, jószándékait és tisztánlátását felhőző indulatokkal voltaképp önmagát szeretné megtalálni, kialakítva egy olyan életstílust, meglelve olyan emberi kapcsolatokat, melyek megszüntetnék élete zűrzavarát. Szövetségei azonban alkalmiak, hamar felbomlanak, s rá kell döbbennie, hogy boldogulását, bármily tevékenyen segítik is környezetének tisztább gondolkodású hősei, magának kell kiküzdenie a sorstól. A regény vonzó 882sokoldalúsággal ábrázolja a hatvanas évek fiatalságát, néhol azonban túlságosan is tételszerűen jeleníti meg a korszak egyik-másik típusát.
Epikájának elmélyüléséről, emberábrázolásának letisztulásáról, érzékeny problémalátásáról árulkodtak a Vakítás (1977) című kötetben egybegyűjtött kisregényei. Ezekben is a nyitottság az egyik legfontosabb sorsformáló tényező. Míg azonban korábbi alkotásaiban hőseinek világa kissé redukált volt, itt különböző síkokban próbálja ki az emberi jellemet, azt figyelve, hogyan viselkedik az a történelem nyomása alatt. Elbeszélő módjára a realista igény jellemző: egy-két biztos ecsetvonással felvázolja hősei köré a társadalmi-történeti környezetet, hogy aztán olykor váratlan, véletlenszerű helyzetekben, élesre vágott, pontos párbeszédek segítségével jellemezze azokat. Kitűnő érzékkel szólaltatja meg legtöbb alakját; érződik ezekben a pontosan összeilleszkedő beszélgetésekben a sikeres rádiójáték-szerző biztos rutinja, de emellett az is, hogy Dékány Kálmán nagyon jól ismeri a hétköznapi létet, s az abban felvetődő, látszólag kisszerű, valójában azonban emberi életeket befolyásoló kérdéseket is.
A Vakítás kisregényei, de Dékány Kálmán elbeszéléseinek javarésze is annak a nemzedéknek eszméléséről, bonyolult világérzékeléséről ad képet, melynek ő maga is tagja volt, s amely ifjúként élte át a második világháború nehezen feledhető szenvedéseit, melyek férfivá érlelték őket. A felnőtté válás folyamatát mutatja be a Parancsolatok című kisregény, a kötet talán legérettebb alkotása. Főhőse a nyilas hatalomátvétel zavaros napjaiban szembesül a kor nagy egzisztenciális kérdéseivel, s úgy hiszi, csak maga adhat rájuk választ. Igazi tragédiát kell végigélnie és -szenvednie ahhoz, hogy ráébredjen: a magányos ember képes lehet a túlélésre, de a történelem feladatait nem oldhatja meg.
Dékány Kálmánnak jellemző s talán legkipróbáltabb műfaja az elbeszélés. A Megszállottak (1961), Fölfelé az Etnán (1971), Jelzőtűz (1974) novelláinak közös jellemzője, hogy hőseinek életéből egy-egy metszetet ábrázol. Külső szemlélő számára olykor érthetetlen, miért épp ezekben a pillanatokban következik be alakjainak életében az elhatározó fordulat, mélyebb azonosulással azonban megvilágosul előttünk, hogy Dékány Kálmán tudatosan keresi a létnek azokat az alig-alig észrevehető hajszálrepedéseit, melyek lenyomataikat az emberi sorsokban is otthagyják. A Fölfelé az Etnán címadó elbeszélésében az első pillanatban érthetetlen, miért vállalkozik a főhős a nyaktörő, magányos útra, mely szinte emberfeletti nehézségeket jelent számára. Amikor azonban a kráter felé tántorgó, elrongyolódott ruházatú férfira tekintünk, egyszeriben megértjük, hogy ki kellett próbálnia magát, a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy az ember mit bír ki. Az egyéni sorsokba rejtett példázatokat rendszerint a történelem mozgásterében is értelmezhetjük: bármily súlyosak és első pillanatban reménytelenek is a kollektív lét megpróbáltatásai, a közös elhatározásban és tettekben van annyi erőtartalékunk, hogy legyőzzük a nehézségeket s úrrá legyünk szorongató gondjainkon.
Látszólag igénytelen elbeszélése az Egyszer elfogynak a könnyek. Hétköznapi a benne ábrázolt történet is: a család összejön a nagymama temetésére. Jellegzetes a kisvárosi környezet, az egymásra figyelő, a régi szokásokat még őrző emberi közösség. Az emberi sebeket, sérüléseket csak úgy kerülhetjük el – erre tanít 883Dékány Kálmán epikája –, ha fokozott figyelemmel vagyunk egymás iránt, s megértő együttérzéssel, szeretettel igyekszünk áthatolhatóvá tenni és megismerni a titokzatos másik emberi lényt, akinek saját pillanatai, saját fájdalmai és örömei vannak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
